A Kínai Népköztársaság felemelkedése és nagyhatalmi törekvései Magyarországon is jelentős figyelmet kaptak az utóbbi években. A hazai média és a szakértői elemzések szinte kizárólag a kínai gazdaság, haderő vagy éppen nemzetközi politikai befolyás körül forognak, és mindenki azt igyekszik megjósolni, hogy fenntartható-e az eddigi szédületes kínai fejlődés hosszabb távon is.

Vannak, akik a Kínai Kommunista Párt erőskezű gazdaságirányítási módszerét dicsérik, és szentül hisznek a növekedés töretlen jövőjében. Mások a Kínai Kommunista Párt erőskezű gazdaságirányítási módszerét szidják, és elkerülhetetlennek látják a piaci lufik és ezáltal a gazdasági, politikai illetve katonai felemelkedés kipukkadását.

Akad azonban egy olyan területe a kínai fejlődésnek, ami alig kap figyelmet, pedig valójában ennek köszönhető, hogy a kelet-ázsiai óriás világhatalommá válása hosszú távon – szerintem – elkerülhetetlen.

A kínaiak ugyanis évezredek óta tudják, hogy a nemzeti felemelkedés alapja az oktatás.

Ráadásul nemcsak tudják, hanem – kelet-európai szemmel megdöbbentő módon – igen aktívan tesznek is az ügy érdekében, és hatalmas összegeket zúdítanak az oktatásfejlesztésbe. Idén nyáron három hetet oktathattam két különböző város nyári egyetemein Kínában, ami még számos korábbi látogatást követően is újabb tanulságokkal szolgált az ország kapcsán.

Salát Gergely sinológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense szerint a kínai emberek oktatáshoz való hozzáállását jól jellemzi, hogy még a népmeséikben is a tanulás és szorgalom vezet el az egyszeri szegénylegény boldogulásához, míg a magyar történetekben harcolnia és ravaszkodnia kell a főhősnek. Talán ezek az ősi kulturális hagyományok is hozzájárulnak ahhoz, hogy még a legegyszerűbb kínaiak számára is elsődleges fontosságú gyermekeik taníttatása, sőt gyakran az egész család azért spórol éveken, akár évtizedeken keresztül, hogy az egyszem gyermek a lehető legjobb iskolákat járhassa ki, vagy esetleg külföldön tanulhasson, így jutva majdan egy jól fizető álláshoz. Nem csoda, hogy a tanárok társadalmi megbecsültsége Kínában a legmagasabb a világon.

A Világgazdasági Fórum által idézett kutatás szerint a vizsgált 35 ország közül 2013 után ismét Kína végzett az élen 2018-ban, míg Magyarország a mezőny végén, a 29. helyen kullog Uganda mögött kicsit lemaradva.

A pekingi kormányzat meg is tesz mindent annak érdekében, hogy felsőoktatási intézményei a világ élvonalába kerüljenek, és tisztában van azzal, hogy ehhez a megfelelő anyagi háttér biztosítása alapvető feltétel.

Elég egy pillantást vetni egyes kínai egyetemek költségvetésére, és máris látható, hogy némelyikük éves kiadásai többszörösen meghaladják az összes magyarországi egyetem együttes költségvetését, az egyes magyar egyetemek lehetőségei pedig eltörpülnek a kínaiak mellett. Az országban leggazdagabbnak számító Tsinghua Egyetem például átszámítva közel 1100 milliárd forintból gazdálkodhatott 2018-ban, miközben a hazai egyetemek összesen ennek felét, 573 milliárd forintot költhették el, amihez az állami költségvetés csak 248 milliárddal járult hozzá.

Persze a Tsinghuának majd’ kétszer annyi hallgatója van, mint a 35 milliárd forintból gazdálkodó ELTE-nek, de az egy főre jutó kiadások így is tizenötször magasabbak a fejlődő országnak számító Kínai Népköztársaságban, mint az OECD tag Magyarországon.

A fentiek mellett egy másik jellemző adat természetesen az oktatók fizetése. Egy anyagilag megbecsült egyetemi oktató nem kényszerül mellékállás(ok) elvállalására, hanem minden figyelmét saját intézményére, annak hallgatóira és saját kutatásaira fordíthatja.

Szerencsére a kínai kultúrában teljesen elfogadott rákérdezni egymás fizetésére, így ez alkalommal is éltem a lehetőséggel, és kikérdeztem a Renmin Egyetemen oktató kollégákat. Már tíz éve is jobban keresett egy kínai kolléga, mint egy magyar, de most kiderült, hogy egy kezdő egyetemi oktató évente körülbelül nettó 150.000 jüant, azaz átszámítva havi félmillió forintnak megfelelő összeget visz haza (a magyar tanársegédi járandóság kb. nettó havi 140.000 forint). Egy pályája közepén járó oktató átszámítva nettó egymillió forintot keres (a magyar adjunktusi fizetés kb. nettó 180.000 forint), míg egy egyetemi tanár már nettó 1,7 millió forintot könyvelhet el havonta (Magyarországon ez nettó 350-400.000 forint).

Az alapbéren túl még jutalmakat is kapnak, egy-egy rangosabb publikáció például 1,2 millió forintot hoz a konyhára egy pekingi oktatónak. Mindezt egy olyan országban, amelynek egy főre jutó nominális gazdasági teljesítménye csupán a magyar 60 százaléka (igaz, gyorsan növekszik). Más megközelítésben ez azt is jelenti, hogy az egyetemi kezdőfizetés több mint ötszöröse a pekingi minimálbérnek és 25 százalékkal magasabb, mint az átlagbér. Mindeközben egy tipikus magyar tanársegéd fizetése csak 40 százalékkal magasabb a minimálbérnél, és egyben negyven százalékkal alacsonyabb, mint a (hivatalos) átlagbér.

Egyszóval Kínában mind erkölcsileg mind anyagilag igencsak vonzó az oktatói pálya.

Meglátszanak a kínai egyetemek anyagi lehetőségei más téren is. Idén augusztusban egy huszonöt tagú sanghaji csoportot fogadhattunk a Fővám téren, mert öt oktató európai körútra vihetett húsz diákot az egyetem finanszírozásában. A kínai fél még az utazás célját is büszkén mesélte: „hogy lássák a világot!”

Ennél már csak a kínai egyetemi campusok mérete és infrastruktúrája elképesztőbb. A pekingi Renmin Egyetemen oktatással töltött hetek alatt volt alkalmam rácsodálkozni az intézmény huszonötezer diákja számára kínált lehetőségekre.

Először is a méretek: az egyetem campusa egy négyzetkilométert ölel fel, ami valamivel nagyobb, mint Belső-Erzsébetváros. Ha az ember szóvá teszi a dolgot, a kínai kollégák máris szégyenkezve mentegetőzni kezdenek, hogy sajnos ez a campus nagyon kicsi, de már épül egy tágasabb a város szélén. Igaz, ami igaz, a Pekingi Egyetem vagy a Tsinghua két-háromszor nagyobb területen fekszik, külön-külön is elfoglalnák az egész budapesti V. kerületet.

Az egyetemen öt, automata pénztárakkal felszerelt étterem gondoskodik a hallgatók élelmezéséről, az oktatók pedig az arcfelismerő beléptetés segítségével 600 forintért élvezhetik a büféebédet. Akad még színház és konferenciaközpont, atlétikai és focipálya, több kosárlabdapálya, illetve mindezek mellett egy külön sportközpont, amely önmagában akkora, mint a Corvinus épülete.

A számtalan külföldi vendégoktatót egy bő százszobás egyetemi szállodában szállásolhatják el, ami jól is jön, hiszen Kína óriási hangsúlyt fektet az felsőoktatás „nemzetköziesítésére”, és a nyugati béreket meghaladó összegekkel csábítja magához a külföldi professzorokat.

Kína számára az oktatás fejlesztése nem csupán történelmi hagyomány, hanem gazdasági szükségszerűség is. Az ország felismerte, hogy a kedvezőtlen demográfiai folyamatok és a negyedik ipari forradalom kettős szorításában muszáj magasabbra kapaszkodnia a nemzetközi termelési láncban.

Egyfelől az alacsony hozzáadott értékű és ipari összeszerelő munkahelyek idővel az automatizáció áldozatául esnek, másfelől a munkaképes korú lakosság számának csökkenése is apasztja az ország versenyképességét e téren. Amennyiben a Kínai Kommunista Párt fent kívánja tartani az ország gazdasági növekedését és a társadalmi békét, illetve ezáltal saját hatalmát, akkor nincs más választása, mint a minőségi munkavégzésre képes, kiművelt emberfők tízmillióinak képzése.

Az 1999-ben megkezdett oktatási reformok hatására robbanásszerűen növekszik az országban a felsőoktatási hallgatók száma, 2005-re a háromszorosára nőtt, ma pedig már ötször annyian járnak egyetemre, mint húsz évvel korábban, és kétszer annyian diplomáznak évente, mint az Egyesült Államokban. Magyarországon a teljes népesség 4,2 százalékán tetőzött a hallgatók száma 2005-ben, ami mára 2,9 százalékra esett, 2021-re pedig alig 2,3 százalék lesz.

Ez azt jelenti, hogy ilyen téren is lehagy minket Kína, hiszen ott már ma is a népesség 2,6 százaléka, azaz 35 millió fiatal jár egyetemre, és a felvettek száma folyamatosan növekszik.

Természetesen számos gonddal is meg kell még küzdenie a kínai felsőoktatásnak, és önmagában a hatalmas pénzügyi források nem garantálják a sikert, azaz a mennyiség még a kínai típusú kommunizmusban sem feltétlenül csap át idővel minőségbe. Ugyanakkor talán a fenti néhány példa is jelzi, hogy a bőséges finanszírozás elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy a megfelelő oktatói fizetések, kiváló infrastruktúra és a bevált külföldi gyakorlat segítségével hosszú távon is sikeres legyen az ország.

Nem meglepő, hogy a kínai egyetemek az elmúlt évtizedekben folyamatosan kapaszkodnak felfelé a nemzetközi rangsorokban, és mára (forrástól függően) 3-4 intézmény is megtalálható a világ száz legjobbja között.  Mindeközben a legjobb magyar intézmények a 400-500. helyen állnak a listán, így lenne mit tanulnunk Kínától.