„Amiben bizonyosak lehetünk, az az, hogy a jelenlegi rendszer nem folytatódhat.”- írta Immanuel Wallerstein 2008. október 15-i kommentárjában, a pénzügyi válság kialakulása után néhány hónappal. Hogy a kapitalizmus utáni rendszer jobb vagy sokkal rosszabb lesz, az Wallerstein szerint a jelenlegi zajló politikai közdelmek tétje. Az augusztus 31-én elhunyt társadalomtudós és aktivista hetente írt kommentárjainak 243. darabját közöljük újra, mely magyarul először 2008-ban, az Eszmélet 20. évfolyam 80. számában jelent meg.

A gazdasági válság elkezdődött. Az újságírók még kedélyesen azt kérdezgetik a közgazdászoktól, hogy vajon nem csupán egyszerű recesszió-e, amibe beléptünk. Egy percig se higgyenek benne. Súlyos, világméretű gazdasági válság elején vagyunk, amely szinte mindenütt jelentős munkanélküliséget von majd maga után. A válság a klasszikus nominális defláció formáját öltheti, annak az átlagembert sújtó minden következményével. Vagy pedig – ez azonban kevésbé valószínű – vágtató inflációba csaphat át, ami csupán a másik módja a leértékelésnek, s hatásaiban még rosszabb az egyszerű emberekre nézve.

Most mindenki azt firtatja, mik vagy kik indíthatták el a válságot. A derivative-ek, a másodlagos jelzáloghitelek, amelyeket Warren Buffet „tömegpusztító pénzügyi fegyvereknek” nevezett? Vagy a subprime-ok, a kockázatos jelzáloghitelek? Esetleg a kőolajspekulánsok? Megindult a bűnbakkeresés, aminek azonban igazából nincs jelentősége. Fernand Braudellel szólva, ily módon csupán a rövidtávú események által felkavart porfelhőt láthatjuk. Ha föl akarjuk tárni, valójában mi megy végbe körülöttünk, a dolgokat két másik idősíkon kell szemlélnünk. Az egyik a középtávú ciklikus ingadozásoké (a konjunktúraciklusoké), a másik pedig a hosszú időtartamú strukturális folyamatok időkerete.

A kapitalista világgazdaság több évszázada a ciklikusság két nagyobb formáját ismeri. Az egyik a Kondratyev-ciklusok váltakozása, amely történetileg ötven–hatvan esztendőt ölel fel. A másik az ezeknél sokkal hosszabb hegemóniaciklusok jelensége.

Ami az utóbbit illeti, az Egyesült Államok 1873-tól egyre nagyobb eséllyel pályázott a hegemóniára, majd 1945-ben korlátlan hegemón uralomra tett szert, hogy azután, 1970-től a fokozatos hanyatlás fázisába lépjen. George W. Bush ostobaságai a lassú visszavonulást rohamos hanyatlássá változtatták. Mára az amerikai hegemónia utolsó visszfényei is a múlt ködébe vésznek. Beléptünk – s ez normális fejlemény – egy többpólusú világba. Az Egyesült Államok továbbra is nagyhatalom, sőt egyelőre tán a legerősebb hatalom marad, a következő évtizedek során azonban a többi hatalomhoz képest viszonylagos hanyatláson megy majd keresztül. Ezen jószerivel semmi sem képes változtatni.

A Kondratyev-ciklusok időkerete ettől különböző. A világ 1945-ben került ki az utolsó B fázisból, majd a modern világrendszer történetének legerősebb A szakaszát produkálta. A ciklus az 1967–73 közötti években tetőzött, s ezután megkezdődött a visszaesés. Ez a B fázis tovább tartott, mint a korábbiak – s jelenleg is tart.

A Kondratyev-féle B szakaszok jellegzetességei jól ismertek, s megfelelnek annak, amit a világgazdaság 1970 óta átél. A termelő ágazatok profitrátája csökken, különösen a termelés korábban legjövedelmezőbb fajtáiban. Emiatt azok a tőkések, akik valóban magas profitszinteket akarnak elérni, a pénzügyi tranzakciók felé fordulnak, vagyis lényegében a spekulációba fektetik be tőkéiket. A termelő ágazatokat, hogy jövedelmezőségük ne váljon túlságosan alacsonnyá, a centrumterületekről a világrendszer más részeibe telepítik át, alacsonyabb személyi költségekre cserélve az ügyvitel kisebb költségeit. Ez a magyarázata annak, miért szűntek meg állások tömegesen Detroitban, Essenben és Nagoyában, s miért keletkeztek mind újabbak Kínában, Indiában és Brazíliában.

Ami a spekulációs buborékokat illeti, néhányan egyre több pénzre tesznek szert általuk. A buborékok azonban előbb vagy utóbb szétpukkadnak. Ha tudni szeretnénk, miért tart ilyen sokáig a Kondratyev-ciklus B szakasza, a magyarázat az, hogy a pénzügyi intézmények (a FED – az amerikai államkincstár és szövetségi bank –, a Nemzetközi Valutaalap és a vele együttműködő nyugat-európai és japán pénzügyi hatóságok) rendszeresen és jelentős mértékben beavatkoztak a piacok működésébe – 1987-ben (a tőzsdék mélyrepülése), 1989-ben (az amerikai takarékpénztárak fizetésképtelenné válása), 1997-ben (a kelet-ázsiai pénzügyi összeomlás), 1998-ban (a Long Term Capital Management kockázati alap rossz menedzselése), 2001-ben (az Enron bedőlése) –, hogy a világgazdaság működőképességét fenntartsák.

A pénzügyi szféra hatalmasságai tanultak a Kondratyev-ciklusok korábbi B fázisaiból, s azt gondolták, hogy legyőzhetik a rendszert. Ennek azonban határai vannak.

Most elérkeztünk e határokhoz, miként ezt Henry Paulson és Ben Bernanke sajnálattal s valószínűleg megdöbbenéssel kénytelen tudomásul venni. Ez alkalommal nem lesz annyira egyszerű, sőt valószínű, hogy nem is lesz lehetséges elkerülni a legrosszabbat.

Azelőtt, ha a gazdasági válság nyomán végbement a rombolás, a világgazdaság simán újra indult, olyan innovációk bázisán, amelyeket egy ideig monopolizálni lehetett. Következőleg azok, akik most azt mondják, hogy a tőzsdék egy idő után majd újra emelkedni kezdenek, arra gondolnak, hogy a korábbiakhoz hasonlóan erre ezúttal is sor kerül, azt követően, hogy a világ lakosságát sújtó pusztulás bekövetkezett. S lehet, hogy pár év múlva tényleg így is lesz.

Mindazonáltal van egy olyan új mozzanat, amely e bájos ciklikus modellben – amely a kapitalista rendszert ötszáz éve működteti – interferenciát idézhet elő. A strukturális mozgások interferálhatnak a ciklikus modellekkel. A kapitalizmus – mint világrendszer – alapvető szerkezeti jellegzetességei bizonyos szabályokat követnek: grafikonon ábrázolva egyensúlyi állapotot fejeznek ki, amely emelkedő mozgást mutat. A probléma az – hasonlóan más strukturális egyensúlyi állapotokhoz bármilyen rendszerben –, hogy a görbék idővel messze távolodnak az egyensúlytól, s többé lehetetlen egyensúlyi állapotba hozni őket.

De vajon a rendszert mi lendítette ki ennyire az egyensúlyából? Nagyon röviden az, hogy az elmúlt ötszáz évben a kapitalista termelés három alapvető költségelemének (személyzet, ráfordítások és adók) a lehetséges eladási áron belüli aránya folyamatosan nőtt, olyannyira, hogy ma már nem lehet számottevő profitot realizálni a lényegében monopolizált termelésben, ami mindig is a tőkefelhalmozás alapját képezte.

Nem azért, mert a kapitalizmus nem lenne képes megtenni, amihez a legjobban ért. Hanem azért, mert annyira jól csinálta, hogy végső soron aláásta a jövőbeni fölhalmozás alapjait.

Amikor a rendszer ehhez a ponthoz elér, a komplex rendszerekről szóló tanulmányok kifejezésével bifurkáció (elágazódás) következik be. Ennek azonnali eredménye erőteljes, kaotikus turbulenciák kialakulása – amin a világrendszer jelenleg megy keresztül, s ami a következő húsz vagy ötven évben folytatódni fog. Mivel mindenki abba az irányba próbál haladni, ami számára pillanatnyilag a legelőnyösebbnek tűnik, a káoszból új rendszer egy alternatíva két egymástól nagyon különböző útjának egyike mentén fog kiformálódni.

Amiben bizonyosak lehetünk, az az, hogy a jelenlegi rendszer nem folytatódhat. Ugyanakkor nem mondható meg előre, hogy miféle új rend lép majd a helyébe, minthogy ez az egyéni ráhatások megszámlálhatatlan sokaságának eredőjeként fog előállni. De egy új rendszer előbb vagy utóbb kialakul. Ez nem lesz kapitalista rendszer, hanem esetleg nála sokkal rosszabb (még egyenlőtlenebb és hierarchikusabb), illetve az is lehet, hogy jobb (viszonylag demokratikus és relatíve egyenlő).

A jelenlegi globális léptékben zajló politikai küzdelmek tétje az ezen új rendszerek közötti választás.

Ami rövidtávú, ideiglenes perspektíváinkat illeti, elég világosan látható, mi az, ami végbemegy. A protekcionizmus korszaka jön – a „globalizáció” el lesz felejtve. Egy olyan világba lépünk, ahol a kormányokra sokkal közvetlenebb szerep hárul a termelésben. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia maga is részlegesen államosítja a haldokló bankokat és a nagy ipari vállalkozásokat. Populista kormányok által irányított redisztribúciós időszak következik; ezek egyaránt lehetnek középbal szociáldemokrata vagy szélsőjobboldali tekintélyelvű kormányok. S mivel mindenki részesedni szeretne az immár kisebb tortából, ez az egyes államokon belül a társadalmi harcok kiéleződésével jár majd. Szóval, rövidtávon az összkép nem valami biztató.

Fordította: Lugosi Győző