Mi okozza a populisták előretörését? Valóban a neoliberális korszakra adott válasszal, ellenhatással van dolgunk? Ha igen, valóban a technokrata elitek uralma és a neoliberális hegemónia vívta ki a nép nevében hatalmat követelők felemelkedését? Éber Márk Áron írásának második fele eredetileg az Új Egyenlőségen jelent meg, az első részt a Mércén itt lehet olvasni.
A neoliberális hegemónia
A hegemónia – Antonio Gramsci kései, börtönfüzetekbe írt feljegyzései szerint – az uralkodó osztály (vagy osztályszövetség) vezető szerepe, erőfölénye (Gramsci 2000; Forgacs 2000: 422–424). A hegemónia egyfelől viszonylag stabil gazdasági-termelési alapokon nyugszik (vagyis több mint pusztán uralkodó ideológia), másfelől azonban egy egységes kulturális, erkölcsi és ideológiai rezsimet is alkot.
Ez utóbbi elfogadtatja az alávetettekkel a fennálló viszonyokat, így az a többségük számára „természetes rendként”, a „közjó garanciájaként”, a „józan ész” uralmaként jelenik meg.
A hegemónia tehát az uralkodó osztály (vagy osztályszövetség) érdekeit általánosítja és mutatja be egyetemesként, amit így az alávetettek is elfogadnak és elsajátítanak. Végső soron így az alávetetettek beleegyezésén vagy legalábbis beletörődésén nyugszik. És bár kizárólag egyetértésen alapulóként tünteti fel magát, valójában az erő és a kényszer szintén kulcsszerepet játszik kialakulásában és fennmaradásában.
Neoliberális hegemónián ennek megfelelően azt a hozzávetőlegesen 1980-tól 2008-ig tartó korszakot értem, amikor a neoliberális célrendszer „a dolgok természetes rendjeként” hegemón pozícióban volt, vagyis magától értetődővé válva egyszersmind el is tűnt az alávetettek szeme elől.
A neoliberális hegemónia korszakában az uralkodó osztály (vagy osztályszövetség) úgy fogadtatta el saját neoliberális világnézetét az alávetettekkel, mintha az nem egy részleges világnézet lenne, hanem maga a világ.
Látható ebből, hogy ahogyan a neoliberalizmus és a hegemónia, úgy a neoliberális hegemónia is kritikai fogalom: miközben megnevezi, fel is tárja, „le is leplezi” az uralmi mozzanatot elleplező működési elvet.
A hegemónia korszaka így tulajdonképpen addig tart, amíg gazdasági-termelési alapja, illetve kulturális, erkölcsi és ideológiai felépítménye elég erős ahhoz, hogy elnémítsa vagy kiszorítsa a kritikát, egyúttal megakadályozza, hogy kiépüljön vele szemben egy ellenhegemónia, amely mind alapjaiban, mind felépítményében képes aláásni, kikezdeni és meggyengíteni azt.
2008 után éppen a populizmus újabb hulláma lesz az, amely képes részben aláásni, részben kikezdeni, részben pedig meggyengíteni e neoliberális hegemóniát.
Hogy hogyan és miért, azt a neoliberális politikák társadalomszerkezetre és egyenlőtlenségekre gyakorolt hatása felől érthetjük meg.
Az egyenlőtlenségek növekedése, az osztályszerkezet széthúzódása
A neoliberális politikák (privatizáció, dereguláció, piacliberalizáció, adócsökkentés) rendkívüli mértékben megnövelték a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket, fokozták az osztályszerkezet felfelé és lefelé irányuló széthúzódását, az osztályok polarizációját.
A neoliberális intézkedések deklarált célja – a piacok és a vállalkozókészség felszabadítása – valójában a centrumtőke felszabadítását, értékesülési esélyeinek fokozását eredményezte (Brenner 2017).
A neoliberális intézkedések eredménye mindenekelőtt
-
az észak-amerikai és nyugat-európai székhellyel rendelkező transznacionális nagyvállalatokba szervezett nagytőke felszabadítása,
-
a szakszervezetekbe szervezett bérmunka, vagyis a munkásmozgalom alkuképességének gyengítése,
-
tőke és bérmunka korábbi jóléti kompromisszumának egyoldalú felmondása,
-
a tőkét és a vállalkozásokat terhelő adók visszavágása,
-
szabályozásuk kurtítása, valamint
-
az állami és közösségi tulajdon leépítése és magánosítása volt (Streeck [2011] 2012).
A külpiaci nyitás és a „Washingtoni Konszenzus”, vagyis a neoliberális globalizáció eredményeképpen a tőkés világgazdaság perifériáin és félperifériáin valóban nagyot javult a centrumtőke jövedelmezősége. Amíg pedig a reálgazdaságba fektetett centrumtőke hozama viszonylag mérsékelt volt, a pénzügyi közvetítőrendszer korábbi szabályozását dereguláló neoliberális politika kibővítette a hitelezés lehetőségét is, példátlan financializációs hullámot indítva el (Kotz 2008; Wade 2008).
Giovanni Arrighi megfigyelésével egybevágóan tehát hegemóniájának hanyatló fázisába lépve az Egyesült Államok uralkodó osztályai is bevetették azt az eszközt, amivel a rendszerszintű tőkefelhalmozás korábbi ciklusainak válságba kerülő hegemónjai is éltek (Arrighi–Silver 2001: 262–268).
A reálgazdaságba irányuló tőkebefektetések csökkenő profitrátája miatt teret nyitottak a jóval jövedelmezőbbnek ígérkező, ugyanakkor spekulatív buborékokat képző voltuk miatt sokkal kockázatosabb pénzügyi befektetéseknek – vagyis a financializációnak (Minsky [1964] 2008; Kotz 2008).
E változások hatása az egyenlőtlenségekre ma már közismert. Számos 2008 előtti empirikus tanulmány is világosan kimutatta, hogy a nyolcvanas évek eleje óta élesen nyílni kezdett a jövedelmi és vagyoni olló (Arrighi–Drangel 1986; Arrighi [1990] 2014; Arrighi–Silver–Brewer [2003] 2011). Azóta pedig – mások mellett – Branko Milanović és Thomas Piketty 2008 utáni vizsgálatainak eredményeit is ismertté váltak. Piketty és Milanović nem csak azt a tézist igazolták, hogy a neoliberális fordulat óta növekszenek a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek. Ezen felül azt is kimutatták, hogy a 2008-as válság óta különösen nagy lendületet kapott az egyes (nemzet)állami keretek között értelmezett társadalmak belső egyenlőtlenségeinek növekedése (Piketty [2013] 2015; Milanović 2016).
A második világháborút követő „harminc dicsőséges év” (1945–1975) egyenlősítő politikái után az egyenlőtlenségek újra növekedni kezdtek a neoliberális hegemónia korszakában (1980–2008), azt követően, a válság után (2008–) pedig valósággal elszabadultak (Therborn 2013, 2017).
Demokrácia, egyenlőtlenség, jóléti újraelosztás
„A parlamentáris demokrácia sohasem talált otthonra a félperiférián” – írta 1990-ben Giovanni Arrighi (Arrighi [1990] 2014: 171). Állításában globális történeti tapasztalatokat összegzett, melyek szerint a parlamentáris demokrácia minősége és stabilitása a politikai-közjogi intézményrendszeren túl attól is függ, hogy a tőkés világgazdaság rendszerében milyen pozíciót foglal el az a (nemzet)állam, amely parlamentáris demokrácia kiépítésével kísérletezik.
Stabil parlamentáris demokráciához centrumpozíció szükséges, vagyis globális mércével mérve csak a viszonylag gazdag államok viszonylag gazdag állampolgárai képesek viszonylag integrált politikai közösségeket alkotni.
A centrumpozíció, a kedvező helyzet a tőkés világgazdaság szerkezetében azonban önmagában még nem elegendő. A stabil parlamentáris demokráciához szükség van arra is, hogy az adott állam polgárai képzettek és politikailag aktívak legyenek.
Itt azonban nem pusztán arról van szó, hogy a demokrácia feltétele a „mélyre ható polgárosodás”, a „széles középosztály” és az „erős civil társadalom”. Sokkal inkább arról,
hogy mélyre ható polgárosodás, széles középosztály és erős civil társadalom mindeddig csak a tőkés világgazdaság centrumtérségiben jött létre – ez pedig ma sincsen másként.
A populizmus 2008 utáni új hulláma ráadásul azt is megmutatta meg, hogy a centrumpozíció önmagában csak szükséges, de nem elégséges feltétele a parlamentáris demokráciának.
A parlamentáris demokrácia kiépítéséhez és stabilizálásához ugyanis az egyenlőtlenségeket is féken kell tartani: nagyfokú felülről alulra irányuló állami újraelosztás, társadalmi igazságosságra törekvő jóléti redisztribúció is szükséges hozzá. Márpedig a neoliberális fordulat a centrumtérségekben a társadalmi igazságosságra törekvő jóléti redisztribúciót is meggyengítette s ezzel a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek széthúzódását idézte elő. A neoliberális intézkedések így mára ott is meggyengítették az integrált politikai közösségeket, ahol azok addig egyáltalán létrejöttek.
A baloldal neoliberalizálódása és a populizmus új hulláma
A második világháború után a jóléti újraelosztás mellett elkötelezett, egyenlőségelvű baloldali, illetve szociáldemokrata pártok a neoliberális fordulat nyomán számos országban feladták vagy elveszítették korábbi baloldali kontúrjaikat és egyenlőségelvű osztálypolitikájukat. Feladták vagy elveszítették, hogy helyette a jogegyenlőség és az identitáspolitikai egyenlőség (neo)liberális elveit képviseljék. Az angolszász centrumországokra vonatkozóan mindezt remekül illusztrálja a Demokrata Párt neoliberalizálódása Ronald Reagan és George Bush regnálása után Bill és Hillary Clinton alatt az Egyesült Államokban.
Nagyon hasonló átalakulás zajlott le a brit Munkáspártban is Margaret Thatcher és John Major regnálása után. Tony Blair (és Anthony Giddens) New Labourje és Third Waye ugyanúgy a szociáldemokrácia neoliberalizált változatát szülte meg, mint ezt másolva a kétezres évek Magyarországán Gyurcsány Ferenc (és Dessewffy Tibor) harmadik útról alkotott víziója a szociáldemokrácia megújításáról.
Az egyenlőségelvű osztálypolitika, valamint az egyenlőtlenségeket féken tartó jóléti újraelosztás képviseletének feladásával az egykori baloldal éppen baloldaliságát adta fel.
Az átalakulás vesztesei, a növekvő egyenlőtlenségek kárvallottjai a baloldal által magukra hagyva mindinkább politikai képviselet és politikai otthon nélkül maradtak. És miközben a neoliberális erők a politizálást is szakértők által menedzselt ügymenetté alakították, ideológiamentessé, technikaivá és mediatizálttá, egyszersmind kiüresítették a demokratikus érdekképviselet intézményrendszerét is (Csigó 2015).
A neoliberális hegemónia 2008 utáni megroppanása erre válaszul hozta el a populizmus rendkívül ambivalens új hullámát. Ebben az új hullámban egyszerre van jelen a demokratikus politika újraalkotásának igénye (fokozott jóléti redisztribúciót, egyenlőségelvű osztálypolitikát ígérve). Egyelőre azonban mégis a populizmus új hullámának másik összetevője az erősebb, mely a neoliberalizmussal kiegyező tekintélyelvű rezsimeket kíván kiépíteni (ezek tovább fokozzák az osztálypolarizációt, tagadják az egyenlőség eszméjét és a jóléti újraelosztás még megmaradt formáit is leépítik).
A populizmus új hulláma az elmúlt bő évtizedben látszólag tehát sikerrel lázad a neoliberális hegemónia ellen. A maguknak az elnyomott nép vagy nemzet nevében hatalmat és szót követelő populista politikusok, pártok és mozgalmak között egyaránt találunk baloldali és jobboldali szereplőket: a jóléti újraelosztás és az egyenlősítő osztálypolitika szószólóit és annak ellenségeit is.
Kevés közös jellemzőjük egyike, hogy a neoliberális hegemónia korszakának uralkodó elitjét és ideológiáját támadják az elnyomott népre vagy nemzetre hivatkozva.
Ami viszont a politika tartalmát illeti, a populizmus 2008 utáni új hullámára vonatkozóan már sokkal nehezebb lenne átfogó meghatározást találni. Szakpolitikáikat vagy ideológiájukat tekintve nem sok közös pontot találnánk Orbán Viktor és Alexis Tsipras, Matteo Salvini és Pablo Iglesias, Donald Trump és Jeremy Corbyn, Nigel Farage és Jean-Luc Mélenchon, Marine Le Pen és Bernie Sanders között, noha valamennyiüket a populista új hullám kulcsszereplőinek tekinthetjük. A populizmus így tulajdonképpen meglehetősen különböző politikai kezdeményezések átfogó megnevezése. Jól jelzi ezt, hogy miközben retorikailag és ideológiailag valamennyien szembe helyezkednek a kozmopolita, (neo)liberális, technokrata elitekkel, politikai gyakorlatukban a jobboldali populisták számos neoliberális társadalom- és gazdaságpolitikai intézkedést is átvesznek tőlük.
Populizmus: a demokrácia kísértete
A kapitalista világgazdaság formáját öltő modern világrendszer globális tőkefelhalmozásának negyedik ciklusában, az Egyesült Államok hegemóniájának válságokkal teli hanyatlási periódusában a populizmus új hullámát akkor érthetjük meg a legjobban, ha a neoliberális globalizációval, a neoliberális hegemóniával szembeni tiltakozásként értelmezzük. Halála után a demokrácia kísértetként, populizmusként tér vissza, hogy bosszút álljon neoliberális gyilkosán.
Ez az írás – első felével együtt – a Kellék folyóirat „Populizmus(ok)” témájú lapszámában megjelent azonos című tanulmány szerkesztett változata, amelyet először az Új Egyenlőség publikált. Az eredeti tanulmány első megjelenésének pontos helye: Kellék, 2019. évfolyam, 61. lapszám, 127–138. oldal.
