Tényleg egy új, populista korszakba léptünk? Ha igen, mi magyarázza a populista pártok és politikusok újabb hullámának megjelenését? Talán a neoliberális korszakra adott válasszal, ellenhatással van dolgunk? A populizmus a probléma, vagy tekintsük inkább csak tünetnek? Éber Márk Áron írásának első fele eredetileg az Új Egyenlőségen jelent meg.
E kérdések az elmúlt évtizedben különösen sokakat foglalkoztatnak, a rájuk kínált válaszok irodalma hatalmasra duzzadt. A különböző magyarázatok közötti tájékozódást meglehetősen megnehezíti, hogy a neoliberalizmus és a (neo)populizmus fogalmai egyszerre használatosak a társadalomtudományok elemző eszközeiként és a politikai küzdelmek fegyvereiként.
„Populisták” és „neoliberálisok”
A „populista” és a „neoliberális” egyszerre jelenthet szakmailag megfelelően definiált leíró-magyarázó kategóriát és a hitelrontás céljával a politikai ellenfélre sütött bélyeget.
Ráadásul nem is csak politikakutatók és politikusok használják, de a sajtóban és médiában, a publicisztikákban és a mindennapi közbeszédben, think tankek politikai elemzők diskurzusaiban is rendre előkerülnek e kategóriák – ismét csak inkább célzatos címkékként, harci eszközökként, mintsem hűvös és tárgyilagos elemzések szabatos kategóriáiként.
A populizmusról és populistákról beszélők így olykor többet árulnak el saját pozícióikról, mint azokról, akikről beszélnek. A „populista veszély” diskurzusa a korábban egyeduralkodó centrista főáram egykor stabil pozícióinak megingásáról árulkodik.
- Aki a populizmus veszélyéről beszél, a centrista főáram veszélyeztetettségéről beszél.
- Aki a jobboldali és a baloldali populizmusról egy kalap alatt beszél, mert annak jobboldali és baloldali változatait egy tőről fakadónak vagy egylényegűnek (mert „populistának”) tekinti, ezzel körül is írja saját főáramú, centrista pozícióját (függetlenül attól, hogy e centrista főáram jobb- vagy baloldalán helyezkedik-e el).
- És ugyanígy: aki neoliberálist mond, sokszor éppen ezt a centrista konszenzust, technokrata főáramot nevezi meg, hívja ki és támadja meg (függetlenül attól, hogy jobbról vagy balról bírálja-e).
E két részben közölt írásban a neoliberális hegemóniát 2008 után megroppantó populista hullámot a tőkés világgazdaság formáját öltő modern világrendszer dinamikája felől értelmezem. Kérdéseim: a globális kapitalizmus milyen átalakulásai magyarázzák a populizmus 2008 után jelentkező új hullámát? Milyen társadalomszerkezeti változások felől érthető meg a neoliberális hegemóniát felváltó új populista korszak? Értelmezési keretem a globális politikai gazdaságtan történeti és kritikai irányzatáé, mindenekelőtt a világrendszer-elemzésé (vesd össze: Gates 2018).
Ha populizmus, akkor kapitalizmus
Aki populizmust mond anélkül, hogy egyúttal a kapitalizmusról is beszélne, garantáltan nem jut túl a címkézéseken, a kölcsönös megbélyegzések és az identitáspolitika harci terepén – írja Die Politische Ökonomie des Populismus (A populizmus politikai gazdaságtana) című kiváló könyve bevezetőjében Philip Manow, német politikakutató (Manow 2018: 10).
A populizmus problémájáról szóló beszéd gyakran éppen annak módja, hogy ne csak egy tünetként, az igazi probléma tüneteként kelljen beszélni róla.
Mi okozza hát a populisták előretörését? E kérdésre önmagában a neoliberalizmus sem nyújthat kielégítő magyarázatot. Különösen akkor nem, ha meghatározatlanul vagy ha olyan tág értelemben használjuk, ahogyan már mindent megmagyaráz (és ugyanezért semmit sem).
Szögezzük hát le: neoliberalizmus és (neo)populizmus megértésének kulcsa a kapitalizmus.
A kapitalizmus, ami jelen esetben nem pusztán az eufemisztikusan „piacgazdaságnak” nevezett gazdasági intézményrendszert, hanem egy globális rendszert jelent. A termelőeszköz-magántulajdonból származó profit magánelsajátításának, a tőke vég nélküli felhalmozásának, az árutermelésnek és árucserének a globális rendszerét. Modern világrendszerként, tőkés világgazdaságként a kapitalizmus nem korlátozódik egyes országokra, nem hagyja államhatárok közé zárni magát. A kinyerhető profit magánelsajátítása, a tőke szüntelen felhalmozása érdekében az árutermelés és árucsere e globális rendszere a (nemzet)állami határokat keresztül-kasul átszelve, transznacionálisan szerveződik.
Mindez nem az 1970-es és ‘80-as évektől datált „globalizáció” eredménye.
A tőkés világgazdaság a „hosszú XVI. században” (hozzávetőlegesen 1450 és 1640 között) jött létre Nyugat-Európai centrummal (Wallerstein [1974] 1983), majd terjedt ki a gyarmatosítással (a világ – európaiak általi – „felfedezésével” és „meghódításával”), a leigázott területek népeinek alávetésével („keresztény hitre térítésével”), életformájuk radikális átalakításával („civilizálásával”), erőforrásaik megszerzésével és a tőkés árutermelés és árucsere vérkeringésébe integrálásával („piacosításával”). Röviden: az alávetett térségek perifériává formálásával (Wolf [1982] 1995; Böröcz–Sarkar [2012] 2017). A neoliberális globalizáció csupán a tőkés világgazdaság összeszövődésének legutóbbi (piac)nyitási fázisa, hozzávetőlegesen a XX. század hetvenes éveiben vette kezdetét.
A kapitalista világgazdaság formáját öltő modern világrendszer eközben legalább négyszáz éves (Wallerstein 1999).
A kapitalizmus – mint Marx is megállapította – ciklikusan ismétlődő válságokat hoz létre. A kapitalista világgazdaság formáját öltő modern világrendszer terjeszkedése szintén ciklikus természetű: a bővülő és felívelő szakaszokat a kimerülés és leívelés válságperiódusai követik. A globális, vagyis a világrendszer-szintű tőkefelhalmozás ciklusait vizsgálva Giovanni Arrighi a modern kapitalizmus rendszerszintű tőkefelhalmozásának valamennyi bővülő-felívelő periódusát egy-egy globális hegemón felemelkedéseként és hegemóniája kiépüléseként értelmezte.
A rendszerszintű tőkefelhalmozás kimerülésének-leívelésének periódusait pedig e hegemónok és hegemóniáik válságaiként fogta fel (Arrighi 2010; Gagyi 2018).
Ennek megfelelően a tőkefelhalmozás központja, a kapitalista világgazdaság wallerstein-i értelemben vett centruma a hosszú XVI. századtól a hosszú XIX. századig Nyugat-Európában volt. De amíg a hosszú XVI. században a „nagy földrajzi felfedezések” korszaka (Amerika felfedezése, Afrika megkerülése), vagyis a rendszerszintű tőkefelhalmozás első ciklusa az észak-itáliai kereskedővárosokat, főképpen Genovát emelte hegemón pozícióba, addig a hosszú XVII. század, a rendszerszintű tőkefelhalmozás második ciklusa a németalföldi – vagy más néven a holland – hegemónia felemelkedését, majd válságát hozta el (Arrighi 2010: 86–162).
A hosszú XIX. század a rendszerszintű tőkefelhalmozás harmadik ciklusában a brit hegemónia korszaka volt, melynek válságával párhuzamosan, a negyedik ciklusban az Egyesült Államok emelkedett fel és vált globális hegemónná (Arrighi 2010: 163–335). Arrighi könyve, a The Long Twentieth Century ezért mindenekelőtt a hosszú XX. századdal, az Egyesült Államok hegemóniájának felemelkedésével és hanyatlásával, valamint e negyedik globális hegemóniaciklus múltjával (történeti gyökereivel) és lehetséges jövőjével (utótörténetének lehetséges forgatókönyveivel) foglalkozik.
Harminc dicsőséges év
A neoliberalizmus mibenlétének megértéséhez elég csak az 1929–1933-as nagy gazdasági válságig visszamennünk az időben. A XX. század első harmada a brit hegemónia hanyatlásának és az amerikai hegemónia felemelkedésének időszaka (vesd össze: Arrighi–Silver [2003] 2008). Mint ismeretes, az Egyesült Államok a „New Deal”-lel, vagyis az állami keresletélénkítés keynesiánus gazdaságpolitikájával lábalt ki a nagy válságból, majd döntötte el a második világháborút katonai beavatkozásával Európa nyugati frontján.
A pusztító háború után Európa nyugati, déli és északi része az Egyesült Államok hegemóniája alatt épült újjá, kezdetét vette a hozzávetőlegesen 1945 és 1975 közti „harminc dicsőséges év” (les trente glorieuses), vagyis a tőkefelhalmozás negyedik ciklusának bővülő-felívelő szakasza. Címszavakban:
- gyors gazdasági növekedés,
- az oktatás kibővülése,
- kiépülő jóléti államok,
- népes és erős szakszervezetek,
- tőke és bérmunka jóléti kompromisszuma,
- nagyarányú állami újraelosztás,
- viszonylag kismértékű gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek,
- fordista termelésszervezés,
- a tömegtermelés és tömegfogyasztás egysége,
- parlamentáris demokráciák és alkotmányos jogállamok.
Mindez azonban csak a tőkés világgazdaság centrumaiban: Észak-Amerikában és Európában, a vasfüggöny nyugati oldalán.
E felívelést már a hatvanas évek végének társadalmi forrongásai is beárnyékolták, a gazdaság gyors bővülésének azonban csak a válságos hetvenes években szakadt vége. Az 1973-as, majd az 1979-es kőolajár-robbanások az olcsó energiahordozóra felépített teljes gazdasági-társadalmi berendezkedést megrázták. Az olcsó természeti és társadalmi erőforrásoktól függő kapitalizmus – a jóléti állam által megdrágított munkaerő, valamint az olajválság által megdrágított energiaforrás miatt – súlyos profitválságba került (Streeck [2011] 2012).
A rendszerszintű tőkefelhalmozás negyedik ciklusának felívelő-bővülő periódusa elérte tetőpontját, majd átbillent a leívelő-kimerülő periódusba: a tőkés világgazdaság válságba került, az Egyesült Államok hegemóniája hanyatlani kezdett (Arrighi 2010: 209–305). Kezdetét vette a „hosszú lejtmenet”: a centrumban a gazdaságok stagnáltak, az infláció magasra szökött (ez a stagflációs válság), a termelőeszköz-magántulajdonból származó haszon, valamint a reálgazdaságba fektetett tőke jövedelmezősége csökkenni kezdett (Brenner 2006). Röviden egy egyszerűen: a kapitalista világgazdaságot súlyos válság rázta meg.
Neoliberális fordulat és neoliberális globalizáció
A neoliberalizmus, vagyis a gazdaság és a teljes társadalmi világ piaci alapokra helyezésének ideológiája meglehetősen hosszú és igen kacskaringós történetet tudhat a magáénak (vesd össze: Bockman 2011). Ennek ellenére csak ekkor,
a kapitalista világgazdaság hetvenes évekbeli válságának eredményeképpen erősödött meg és vált uralkodóvá.
Az egyre szorongatóbb válsághelyzetben a tőkés világgazdaság angolszász centrumai, mindenekelőtt az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság, a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján neoliberális fordulatot vettek. A legtisztábban ezt Margaret Thatcher 1979-es miniszterelnökké válása, valamint Ronald Reagan elnöki periódusának 1981-es kezdete jelezte. A válságból kivezető utat mindketten a „piacok felszabadításában” látták, amit konkrétan úgy kívántak elérni, hogy kormányzati beavatkozások sorával javították a centrumtőke értékesítésének feltételeit, vagyis állami intézkedések segítségével „állították helyre” a tőke (főképpen az angolszász centrumtőke) jövedelmezőségét.
Paradox módon tették mindezt úgy, hogy közben visszatérően ostorozták a piacokat torzító állami beavatkozásokat, az „etatizmust”.
Neoliberalizmus alatt – Johanna Bockman (2011: 4–6, 2013) meghatározását alapul véve – a gazdasági liberalizmus azon formáját értem, amelynek deklarált célja
- a szabad, önszabályozó, versengő piacok létrehozása és felszabadítása (piacliberalizáció),
- a központi tervezés és a jóléti újraelosztás mértékének csökkentése,
- az állami szabályozás és tulajdon visszaszorítása (dereguláció és privatizáció),
- a külkereskedelmi nyitottság fokozása,
- az állampolgárok vállalkozóvá és fogyasztóvá formálása,
- a magántőke és a magánvállalkozások adójának mérséklése.
A neoliberalizmus ideológiája mindenekelőtt a piacok „megnyitásában”, „felszabadításában” látja a gazdasági növekedés, a jólét, a szabadság és a közjó garanciáját.
Ehhez az állam feladatainak radikális átformálását is célul tűzi: az állam jóléti beavatkozásainak minimálisra csökkentését, a jóléti állam újraelosztásának radikális visszaszorítását kívánja elérni, miközben az államtól tőke-, vállalkozás- és piacbarát intézkedéseket vár. Ezen felül fontos jellemzője, hogy mélyen elkötelezett a magántulajdon és a tőkéből származó haszon magánelsajátításának intézménye mellett, vagyis szocializmusellenes és kapitalista.
Az ellentmondás abban áll, hogy miközben a neoliberális tanok szerint minimalizálni kell a kormányzati beavatkozásokat, a piacokat ténylegesen kormányzati beavatkozásokkal „szabadították fel”.
Vagyis az állam dolgának tartják, hogy mind szélesebb körben érvényre juttassa a piaci mechanizmusokat s ezzel korlátozza az állami szerepvállalást a gazdaságban és a társadalomban, mindezzel azonban az államot betöltő neoliberális politika maga is komoly szerepet vállal a gazdaságban és a társadalomban (Bockman 2013).
A neoliberalizmus természetének elemzése közben joggal juthat az eszünkbe Polányi Károly A nagy átalakulás című kiváló könyve, melyben kimutatta, hogy a piacok nem természetes képződmények és nem is az „emberi természet” spontán megnyilvánulásai (Polányi [1944] 1997). Polányi mindazonáltal arra is rámutatott, hogy a piaci mechanizmusok bővítése, a piacosítás és a kommodifikáció (a dolgok áruvá alakítása) is állami beavatkozások eredménye. A piacokat csak az önszabályozó piacok liberális utópiáját megcélzó történeti „mozgás” hozza létre kormányzati intézkedések és állami beavatkozások egész sorával. A neoliberális politika ugyanezt teszi:
miközben a piacok felszabadítása mellett s egyúttal az állami beavatkozások ellen érvel, éppen az állami beavatkozásokkal hozza létre az állítólagosan spontán és önszabályozó piacokat.
Lényegét tekintve a neoliberalizmus már az előtt kiformálódott, hogy az 1973-as első olajválság megrázta volna a tőkés világgazdaságot – különösen annak centrumát (Bockman 2011). Már az előtt létrejött, hogy Salvador Allende, demokratikusan megválasztott chilei miniszterelnököt és kormányát 1973-ban katonai puccsal megdöntötte volna Augusto Pinochet tábornok, hogy aztán Milton Friedman neoliberális chicagói iskolájának gazdaság- és társadalompolitikai intézkedéseit elsőként vezesse be diktatórikus intézkedések sorával a dél-amerikai államban.
Lényegében ekkortól, 1973-tól vált teljesen nyilvánvalóvá a neoliberalizmus jobboldali karaktere, vagyis az, hogy tőke és bérmunka érdekkonfliktusában a bérmunka helyett egyértelműen a tőke oldalára áll, hogy az uralkodó osztály és a társadalom túlnyomó többségének érdekkonfliktusában az uralkodó osztály érdekeit fejezi ki: az uralkodó osztály uralkodó gondolatainak szerez érvényt. A neoliberális politika sajátos osztálypolitika.
A felső- és a felső középosztály érdekeit jeleníti meg: a vállalkozóét, a tőkését, a tulajdonos-menedzserét, szemben a munkavállalóval, az alkalmazottal, a munkással és a munkanélkülivel.
A nép nevében: populisták a neoliberálisok ellen
E neoliberális ideológia válik uralkodóvá 1973 után, különösen pedig az 1980-as évektől. A populisták pedig e neoliberális ideológiával szemben fogalmazzák meg önmagukat, amikor az elnyomott népre (illetve a nemzetre) hivatkozva hatalmat és szót követelnek maguknak. Nem véletlen, hogy a populizmus új hullámát a neoliberális ideológia uralmát megroppantó a 2008-as válság indítja el.
A nép nevében fellépők nagy korszaka csak 2008 után következik el.
Ez az írás – második felével együtt – a Kellék folyóirat „Populizmus(ok)” témájú lapszámában megjelent azonos című tanulmány szerkesztett változata, amelyet először az Új Egyenlőség publikált. Az eredeti tanulmány első megjelenésének pontos helye: Kellék, 2019. évfolyam, 61. lapszám, 127–138. oldal.
