A körülbelül 1,2 millió magyar huszonéves közül 870 ezer még a szüleivel élt 2018-ban – derül ki az Eurostat adataiból. Nemi bontásban ez azt jelenti, hogy a 20-29 éves férfiak 78,9 százaléka, a nőknek pedig 65 százaléka nem költözött el otthonról.
Európai vonatkozásban ezekkel a számokkal Magyarország középmezőnybe tartozik, ám az adatokból egy ennél érdekesebb jelenség is kirajzolódik: a jóléti államukról és a közösségi lakásvagyon magas szintjéről híres skandináv országokban a szüleiknél élő huszonévesek aránya drasztikusan alacsonyabb, mint az elmúlt években brutális megszorításokat végrehajtó dél-európai államokban.
Dániában a huszonéves férfiak 18,2 százaléka, a nőknek pedig 10,4 százaléka nem repült még ki a szülői fészekből, de Svédországban, Finnországban és Norvégiában is a 20 százalékos tartományban marad az arányuk.
Ezzel szemben Spanyolországban, Olaszországban, Görögországban, Horvátországban és Bulgáriában is a huszonéves nők több mint hetven, a férfiaknak pedig több mint nyolcvan százaléka él még a szüleinél.
Idősoros bontásban a magyar adatokból egyébként jól lehet követni a lakásárak és bérleti díjak alakulását. A gazdasági világválság utáni 2010-2014-es magas otthonmaradási ráta után 2015-2017-ben mind a nők, mind férfiak körében nőtt az önállóan lakók aránya. Az ingatlanárak növekedése miatt azonban tavaly újra megfordult a trend. Ha a következő években is folytatódik a tendencia, könnyen Magyarország is a dél-európai országok szintjét is eléri.
A friss adatok szerint az ingatlanárak 4-24 százalékkal növekedtek az idén (a községekben alacsonyabb, a városok nagyobb mértékben). A Habitat for Humanity tavalyi lakhatási jelentése szerint Magyarországon jelenleg is két-hárommillió ember él lakhatási szegénységben. A jelentésből az is kiderül, hogy ehhez a szociálisan célzott lakhatási támogatások csökkenése és az albérletárak növekedése is masszívan hozzájárul. Bár a tavalyi államköltségvetésből 285 milliárd forint ment el lakhatási célű támogatásra, ennek körülbelül ennek körülbelül a 90 százaléka nem szociálisan célzott támogatás volt, vagyis nem azoknak a lakhatását könnyítette meg, akik a leginkább rászorulnának – gondoljunk itt például a felső- és középosztályra szabott CSOK-ra.
