Az ellenzéki oldalon már jó ideje egyszerre van jelen az apátia és a remény. Az apátia, amely szerint semmi értelme semmilyen választásnak, a NER úgyis leválthatatlan, illetve a remény, amely szerint ha a pártok végre képesek hatékonyan együttműködni, ősszel több bástyát visszafoglalhatnak.
Az ellentmondást nem lehet és nem is szükséges feloldani. Ahogy a mindennapi életünkben is ellentétes érzések, meggyőződések irányítják cselekedeteinket, úgy a NER alagútrendszerében is több felvillanó fénysugárról feltételezhetjük, hogy az fog elvezetni a napfényre. Könnyen lehet, hogy egyik sem fog.
Az EP-választás, majd a budapesti előválasztás mindenesetre sokakban felerősítette a reményt.
Bár sokáig úgy tűnt, az előválasztás nem lesz több, mint Karácsony Gergely főpolgármester-jelöltségének – egyszersmind az MSZP pozíciójának – megszilárdítása, a maga természetességével csatornázta be az EP-választáson felszínre tört optimista hullámveréseket. A résztvevők, jól-rosszul, de meg tudták mutatni, hogyan kellene kinéznie egy valódi politikai versengésnek, a választók egy jelentős részéről pedig kiderült, hogy ki van éhezve a téttel bíró, nem lefutott politikai küzdelmekre.
Ez a lendület azonban nem tart ki magától októberig, és
jól látszik az is, hogy a Fidesz és az ellenzék kooptált része mindent megtesznek annak megtöréséért.
A kormánypártnak ugyanis van mit veszítenie.
Tarlós István viszonylagos népszerűségét hajlamosak vagyunk túlértékelni, valójában sosem nyert választást erős rivális ellen: 2010-ben az épp összezuhanó MSZP jelöltjét, Horváth Csabát győzte le, 2014-ben pedig a népszerű politikusnak aligha nevezhető, a Falus Ferenc-kaland után az utolsó pillanatban előrángatott Bokros Lajossal szemben nyert, mindössze 13 százalékpontos különbséggel. 2006-ban volt kemény ellenfele, az akkor 16 éve regnáló Demszky Gábor, akit megszorongatni igen, legyőzni nem tudott. Az sem mellékes, hogy választásról választásra kevesebb szavazót sikerült Tarlós mellett mozgósítani: 2006-ban még 349 412 szavazattal (45,2%) kikapott, 2010-ben 321 908 (53,37%), 2014-ben már csak 290 675 szavazattal (49,06%) nyert.
A főpolgármesternek tehát 13 év óta először lesz olyan kihívója, aki egyáltalán eséllyel száll ringbe ellene. Karácsony személyénél jelentősebb hátrány a Fidesz számára, hogy ezúttal
nem számíthat a jelöltállítási időszakig elhúzódó ellenzéki főpolgármester-jelölti castingra,
márpedig éppen ez volt az, ami öt évvel ezelőtt bénítóan hatott az ellenzéki pártokra, és hervasztóan a választókra. Most, – úgy tűnik, – mind elfogadták az előválasztás eredményét, és bár eltérő lelkesedéssel, de beálltak Karácsony mögé. Ha ezt be is tartják, és képesek a kampányban is odatenni magukat, a főpolgármesteri pozíció elérhető közelségbe kerülhet (legfeljebb Puzsér Róbert és a Fidesz esetleges kamujelöltjei zavarkeltésére számíthatnak).
A főpolgármesteri poszt azonban fővárosi közgyűlési többség nélkül szinte semmit nem ér. Ahhoz, hogy az ellenzék működtetni tudja a fővárost, a kerületi polgármesteri székek bő többségét is meg kell szerezniük, úgy, hogy lakosságarányosan is lefedjék a budapestiek több mint felét. Ez már keményebb lecke, és sokan ellenérdekeltek abban, hogy sikerre vigyék a projektet. A körvonalazódó ellenzéki koordináció több jelöltjével kapcsolatban is okkal merül fel a kérdés:
vajon tényleg beágyazottak-e a nevük elé került kerületben (a teljesség igénye nélkül: V., VII., XII., XIV., XXI.)?
Vagy a másik véglet: vajon kinek a tyúkszemére lépett a helyben vitán felül aktívan és eredményesen dolgozó ellenzéki politikus, amiért aztán mindent megtesznek, hogy ellehetetlenítsék a jelölését (IX.)? A Pesterzsébeten 25 éve regnáló, baloldali kötődésű polgármester Fidesz általi átcsábítása az eddigi leghomályosabb fejlemény, ahogy Soroksáron is úgy tűnik, a legyőzés helyett a levadászás eszközét választja a hatalom (a 25 év után visszavonuló polgármester által támogatott jelölt mögé állnak be).
2014-ben mindössze hat helyen nyert nem fideszes polgármesterjelölt, ebből az utóbb említett kettő könnyen benarancssárgulhat, ahogy Zuglóban sem lehet készpénznek venni, hogy Horváth zökkenőmentesen hozza Karácsony korábbi kerületét. A XIII., a XV. és a XIX. kerület minden bizonnyal ellenzéki kézen marad, de az áttöréshez még legalább 9, inkább 10-11 ellenzéki győzelemre volna szükség. Márpedig az elmúlt hetek furcsa budapesti kerületi hírei arra engednek következtetni, hogy a Fidesz aknamunkája eredményes. Vélhetően belső méréseik azt mutatják, hogy
bár az ellenzéknek van esélye kritikus mennyiségű kerületet nyerni, elegendő közülük néhányat ellehetetleníteni ahhoz, hogy egy esetleges ellenzéki főpolgármester béna kacsává váljon a Városháza szűk fideszes többségének szorításában.
Ez a kormány számára a legkedvezőbb forgatókönyv: ősszel hagyja az ellenzéket és szavazóit részsikereknek örülni, majd az új városvezetés a belső küzdelmeivel lesz elfoglalva, miközben a kormányzat Budapest minden bajáért ujjal mutogathat rájuk. Egy ilyen helyzet 2022-re a Fidesz budapesti pozícióit is feljavíthatja.
Akkor nem is érdemes szavazni? Bármit csinálunk, csak a Fidesz járhat jól? Nem egészen. Nem feltétlenül az apátiának kell legyőznie a reményt, megtörténhet ez fordítva is.
A Fidesz terve akkor borul, ha minden igyekezete ellenére a szavazói elszántság kellő számú ellenzéki polgármesteri győzelmet eredményez.
Persze, mivel a kormány továbbra is kétharmados parlamenti többséggel rendelkezik, a központi-fővárosi-kerületi hatáskörökkel kedvére trükközhet.
Világosan látszik, hogy a Fidesz tart a budapesti önkormányzati választástól, amire nem csak az isztambuli példa miatt van jó oka.
A 2010-es kétharmados győzelem nem jöhetett volna létre az a szervezeti-anyagi háttér nélkül, amit a 2006-os önkormányzati választáson elért fideszes áttörés alapozott meg.
Bár akkor ez elsősorban vidéken történt meg, kilenc fővárosi kerületben is fideszes (vagy Fidesz-közeli) győzelem született. Ehhez hasonló építkezési lehetőséget Orbán Viktor nem kíván megengedni az ellenzékének.
