Igen tanulságos volt látni, milyen reakciók érkeztek a Mérce Facebook-oldalán (és egyébként nem csak a miénken) a hírre, hogy a Momentum saját jelöltet állít a fővárosban az előválasztásra. Sokan a keresztvizet is leszedték a pártról, mondván, ezzel is csak Orbán és a Fidesz kétharmadát erősítik meg, szétverik az összefogást, elveszik a reményt, az utolsó esélyt, és épp csak bébipandák megpocsékolásával nem vádolták őket, de egyébként ahhoz is elég közel voltunk.
Csak néhány szempont és tanulság ezzel kapcsolatban, amit talán érdemes figyelembe venni.
1. Az, hogy az egyébként minden bizonnyal az átlagnál a politika iránt jobban érdeklődő olvasókat is sikerült ezzel a hírrel hiszterizálni, felveti a kérdést: biztos, hogy maga az előválasztás, annak lényege, menetrendje, célja megfelelően van kommunikálva?
Mindenképp beszédes, hogy sokan egyből Tarlós nyerési esélyeinek növekedését és az ellenzék elaprózódását vélték felfedezni a Momentum jelöltállítása kapcsán – szóval ideje lenne érdemi energiát fektetni abba, hogy az előválasztásban érdekelt felek valóban elkezdjék kifelé is azt a képet sugározni, hogy van értelme ennek az egész eljárásnak, és nem csak az, hogy lehet rajta marakodni, meg egymásra mutogatni.
2. Nem ördögtől való dolog, ha egy – egyébként bármilyen – választáson több párt, több jelölt indul.
Úgy hívjuk: demokrácia, a lényege meg az, hogy a szavazati joggal rendelkező állampolgárok eldöntik, hogy ki legyen az, aki ellátja a népképviseletet, vagyis az ő képviseletüket.
Természetesen Magyarországon 2010 óta számos olyan tényező csorbítja ezt az elvet, amelyek épp a regnáló hatalom hatalomban tartását szolgálják, a választási törvény átírásától kezdve, a média leuralásán át a közpénzek kampánycélú felhasználásáig (lásd. kék plakátkampányok), és így tovább.
Kétségtelen, hogy ma Magyarországon e szempontból demokratikus deficit állt elő: a pálya a Fidesz felé lejt, és ez évről évre érezhetőbb.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy pusztán egy célnak (a Fidesz leváltása) alárendelve minden egyes választás előtt el kell játszani, hogy a pártok, amelyek minden bizonnyal azért különböznek egymástól, mert más módon látják a világot és máshogy képzelik el benne a népképviseletet, mégis maradéktalanul képesek az összeborulásra. Már csak azért sem, mert minimum 2014 óta tudjuk, milyen óriási károkat tud okozni az, ha egy választás előtt az ellenzéki térfélen zajló meccselés uralja a közbeszédet.
Az előválasztás egyébként éppen ezért lehet jó megoldás, ha már egyszer az ellenzéki pártok saját erejükből nem képesek ellentartani az iszonyatos kormányzati elnyomásnak.
3. Az egy dolog, hogy a Fideszt le kell győzni. De nem mindegy az sem, hogy hogyan.
A demokráciának, a többpártrendszernek épp az a lényege, hogy az ember eldöntheti, ő milyen vezetést kíván helyezni a saját feje fölé.
És míg az előválasztás jelenleg pusztán technikai kérdéssé van degradálva, azt azért érdemes hangsúlyozni: azért fontos, hogy az ellenzéki térfélen minél több érintett szereplő megmutathassa magát, mert így egyben a választópolgároknak is van esélyük arra, hogy megismerjék ezen pártok elképzeléseit, programját, karakterét – csak így lehet ugyanis felelősségteljesen választani közülük.
És egyébként így erőltetik meg magukat ők is.
Ez ugyanis maguknak a pártoknak is egy lehetőség, hogy valóban megpróbálják megnyerni az ellenzéki választókat. Már ha hajlandóak ezzel foglalkozni.
4. A választás nem puszta matematikai képlet.
Ha volt tanulsága az EP-választásnak, az az, hogy a választópolgárokat sem érdemes feltétlenül hülyének nézni.
A Demokratikus Koalíció és a Momentum eredménye egy dolgot biztosan bizonyít: ez a két párt elvégzett egy olyan munkát, amely egyébként minden pártnak kötelessége lenne. Odafigyeltek arra, hogy egy választáson csak választók segítségével lehet eredményeket elérni.
Szerintem részben legalábbis hamis az a diskurzus, hogy HA a Demokratikus Koalíció, a Momentum, az MSZP-Párbeszéd, illetve tán még az LMP és a Jobbik szavazatait összeadjuk, akkor azzal már fixen verhető a Fidesz-KDNP.
Ez valahol egyébként ugyanolyan semmibevétele a választói akaratnak, mint amikor a tavaly áprilisi országgyűlési választás után Mi vagyunk a többség címmel szerveztek több tüntetést is mindazok, akik elkeseredtek a harmadik kétharmad miatt.
Matematikailag semmiképp sem volt többség, hiszen ha a Fideszre szavazó választópolgárokat, és mindazokat, akik nem szavaztak, érvénytelenül szavaztak, összeadjuk, máris kiderül, hogy még mindig kevesebben akarták a változást – vagy legalábbis kevesebben akarták annyira, hogy ezért el is menjenek szavazni.
Ez egyébként többek közt az ellenzék kudarca is – egy év távlatából pedig nem úgy tűnik, hogy sikerült vele kezdeni valamit.
Jelenleg úgy állunk, hogy jobb híján a mindenhol egy jelölt mantra ugyan arra jó, hogy annak be nem teljesülése esetén hiszterizálja a közbeszédet, csakhogy egyben arra is esélyt ad, hogy az egyes pártok saját felelősségük fel- és elismerése helyett újfent egymásra mutogassanak és hárítsanak. És innen nem lesz könnyű elmozdulni.
Már most, még messze az önkormányzati választásoktól is látjuk, hogy ugyanúgy folytatják az ellenzéki pártok a zárt ajtók mögötti osztozkodást, mintha pusztán kinőtt zoknik csereberéjéről, és nem kerületekről, területekről lenne szó, amelyeknek lakosai, választópolgárai vannak, akik talán nem feltétlenül értenek egyet azzal, amit a fejük fölött a népképviseleti többséggel épp nem bíró ellenzéki pártok matatnak.
Azt viszont azért érdemes szem előtt tartani: az, hogy maguk a pártok (ha egyáltalán) képesek lesznek lezongorázni, hogy ki közülük a legesélyesebb, még nem jelenti azt, hogy a választók is egységesen fognak majd besorakozni a végül talpon maradt jelölt mögé – főleg, ha a nagy alkuból végül egyes pártok teljesen vagy részben ki is maradnak. Ha mást nem is, ezt azért jó lenne megérteni az EP-választás végeredményéből.
5. Viszont az európai parlamenti választás nem önkormányzati választás.
Kevesebbeket mozgatott meg, más volt a fókusza, máshogy kampányoltak a pártok is (leszámítva a Fideszt, hiszen ők mindenkor migránsokkal kampányolnak), vagyis messzemenő következtetéseket azon túl, hogy van egy viszonylag stabil ellenzéki elköteleződésű választópolgár, nem érdemes ebből se levonni.
Hogy a Momentum az EP-választáson elért sikere után saját jelölttel száll be az előválasztásba Budapesten – ez nem pusztán annak a jele, hogy a párt végre elkezdett érdemben is politizálni, de azt is, hogy felmérték: a választópolgárokban is van egyfajta igény arra, hogy a politika, a politikusok feléjük forduljanak végre, és ne egymással legyenek elfoglalva (miközben a pártok egy része pont abban érdekelt, hogy azáltal, hogy az összefogásosdit erőlteti, fenntartsa a cselekvés látszatát, miközben valójában tehetetlenül toporog egy helyben).
Ebből a szempontból nem csak örvendetes, de egyenesen szükségszerű is, hogy a Momentum saját jogán állítson főpolgármester-jelöltet az előválasztáson.
És nem csak azért, mert politikailag ez az egyetlen releváns lépés, de azért is, mert ezzel legalább a többi szereplőt is lépéskényszerbe tudják hozni (ami rájuk is fér).
Mindezért kárhoztatni a Momentumot épp olyan felesleges és káros hozzáállás, mintha már a startvonal előtt 20 méterrel tökön lőnénk magunkat.
Ami persze megmagyarázza majd utólag, hogy miért nem sikerült beérnünk a célba – de egyben azt is meggátolja, hogy egyáltalán fel tudjunk még állni abban a gödörben, amiből kimászni egyelőre jól láthatóan képtelenek vagyunk.
