A pozitív pszichológia ma az egyik legnépszerűbb pszichológiai mozgalom: pszichológusok, trénerek, coachok, tanácsadók és önsegítő könyvek végtelen sora vesz részt a pozitív gondolatokat előhívó technikák népszerűsítésében. De nem minden arany, ami fénylik: a pozitív pszichológia legalább annyi új problémát hoz létre, mint amennyit megold – vagy még annál is többet.
Edgar Cabanas és Eva Illouz (2018): Happycratie: Comment l’industrie du bonheur a pris le contrôle de nos vies. [Happykrácia, avagy hogyan vette át az ellenőrzést a boldogságipar az életünk felett.] Párizs: Premier Parallèle.
Az egyik legújabb pszichológiai mozgalom, az ún. pozitív pszichológia a 20. század végén indult útjára: 1998-ban választották ugyanis meg az Amerikai Pszichológiai Társaság élére Martin Seligmant, a pozitív pszichológia atyját. A pozitív pszichológiai mozgalom azonban csak az 2008-as gazdasági világválság után vált igazán sikeressé. A siker több forrásból táplálkozott. Egyrészt, mivel nem annyira új elméletről, mint inkább valamiféle új – boldogságra orientált – attitűdről, beállítódásról és technikáról van szó, a különböző pszichológiai irányzatok nem láttak benne a maguk számára veszélyt vagy konkurenciát. Másrészt vitathatatlanul új lendületet adott a pszichológia népszerűsítésének. Harmadrészt körvonalai kellőképpen bizonytalanok voltak ahhoz, hogy bárki beleláthassa azt, amit szeretne, és végül negyedszer: elképesztő méretű új piacokat nyitott meg az újfajta foglalkozások, könyvek, mobiltelefonos applikációk stb. számára (42–43.)
A pszichológus Edgar Cabanas és a szociológus Eva Illouz könyve egyszerre szociológiai és pszichológiai nézőpontból azt mutatja be, hogy a pozitív pszichológia hogyan hozta létre a boldogságipart, amelyből közvetlen módon a pozitív pszichológiával foglalkozók, a trénerek, a coachok, elő- és tanácsadók, önsegítő (self-help) könyvek szerzői, a különböző mobiltelefonos applikációk gyártói, közvetettebb módon pedig az éppen kormányon lévő politikusok és a nagyvállalatok vezetői és tulajdonosai profitálnak.
Mégis a pozitív pszichológia számára a kezdeti lökést nem a közvetlen piaci siker adta meg, hanem az állami szervek és nagyvállalatok vezetőinek bőkezű támogatása: 2002 óta összesen mintegy 37 millió dollárt adtak e szereplők a pozitív pszichológiai mozgalom támogatására. Az első jelentősebb összeg az ultrakonzervatív John Templeton Alapítvány névadójától, Sir John Templetontól érkezett: 2001-ben 2,2 milló, 2009-ben pedig újabb 5,8 millió dollár. (A pozitív pszichológia kanonizálásában kulcsszerepet játszó, 2002-ben megjelent Handbook of Positive Psychology [A pozitív pszichológia kézikönyve] előszavát maga Templeton írta). A mozgalom legfontosabb támogatói között jelen van a Gallup Organization és a Coca-Cola, ahogyan az amerikai hadsereg is, amely a Seligman és a Pozitív Pszichológia Központ vezetésével megvalósuló Comprehensive Soldier Fitnessprogramra például 145 millió dollárt fordított (32–33).
A bőkezű támogatások mellett a pozitív pszichológia iparosai hamar új fizetőképes keresletet találtak maguknak: a klinikai értelemben egészségesnek tekinthető, ugyanakkor saját testi és lelki jóllétéért szorongó embert.
Nem csoda, hogy a mozgalom népszerűsége éppen a 2008-as gazdasági világválságot követően erősödött meg.
Az új perspektívából nézve már nem elég, ha az ember kielégítő módon funkcionál: a funkcionalitás és a pozitivitás már élesen elválik egymástól. Míg a hagyományos klinikai pszichológia a mentális egészség és betegség dichotómiájában gondolkodik, és figyelmét ez utóbbi köti le, addig a pozitív pszichológia leveti magáról a mentálisan beteg emberek kezelésének terhét. Gyors, olcsó, rutinizált és formalizált technikái egyébként sem alkalmasak a pszichopatológiák kezelésére. A pozitív pszichológia a mentálisan egészségesek csoportját veszi célba, amelyet ismét kettéoszt. Ezúttal azonban nem betegekre és egészségesekre, hanem a tökéletlenül és a tökéletesen egészségesekre.
A boldogságkényszer ezen új uralkodó ideológiája olyannyira erősen hat, hogy a Donna Freitas vizsgálataiban részt vevő amerikai diákok 73%-a egyetértett azzal az állítással, hogy „Igyekszem mindig boldognak/pozitívnak tűnni – függetlenül attól, hogy éppen milyen hangulatban vagyok” (176).
Komoly nehézséget jelent ugyanakkor, hogy a boldogságkeresés sosem érhet véget (188), az önmonitorozás és önfejlesztés egy életen át tartó folyamat: mindig lehet tudatosabban és boldogabban élni, a negatív érzelmek elfojtását mindig lehet hatékonyabban művelni.
Mindig akad egy új önértékelési módszer, amelyet ki kell próbálni, egy hiányosság, amelytől meg kell szabadulni, egy egészségesebb szokás, amelyet magunkévá lehet tenni, egy új cél, amelyet el kell érni vagy egy kis „holtidő”, amelyet meg lehet próbálni optimalizálni stb. (182–183).
A saját teljesítményét és érzelmeit szüntelenül monitorozó, a negatív érzelmek esetleges felszínre törése miatt nem is annyira lelkiismeret-furdalást, mint inkább szégyent érző emberre újfajta veszélyek leselkednek: kimerültség, megszállottság és csalódottság fenyegeti azokat, akik a boldogság kényszeres keresésében nem ismernek megalkuvást (188–189).
És ha már szégyenérzet: az új pozitív pszichológiai mozgalom fókusza végtelenül individualista. Saját boldogságáért és boldogulásáért szinte kizárólag az egyént teszi felelőssé. Az objektív esélyek és társadalmi körülmények figyelembe vételét nagyrészt elutasító pozitív pszichológia így nemcsak a siker, hanem a kudarc terhét is az egyénre rója.
Kudarc esetén a saját lelki homeosztázisáért kizárólagosan felelőssé tett egyénönértékelése is veszélybe kerülhet: egy hiba vagy tévedés sosem egyszerűen hiba vagy tévedés, amelyek felett viszonylag könnyen napirendre lehet térni, hanem az alkalmatlanság és az inkompetencia jele. A csorbát csak újabb és újabb technikák elsajátításával, self-help könyvek és applikációk megvásárlásával vagy tréningek látogatásával lehet kiköszörülni – a boldogságipar ideológusainak és technikusainak legnagyobb megelégedettségére.
A pozitív pszichológia szélsőségesen – és egyébként indokolatlanul – individualista emberképéből közvetlen módon nemcsak a boldogságipar főszereplői, hanem közvetettebb módon mindenekelőtt az országok döntéshozói és a nagyvállalatok tulajdonosai is profitálnak. Különösen a 2008-as világválságot követően, a megszorításokra, átszervezésekre, leépítésekre kényszerülő vállalatoknak az állampolgárokat és bérmunkásokat hátrányosan érintő intézkedések elfogadtatásához kapóra jött a pozitív pszichológia uralkodó diskurzusa.
„A világ folyamatosan változik, az egyén felelőssége, hogy ehhez kellő gyorsasággal és megfelelő mértékben alkalmazkodjon.”
„A káros hatások enyhítése nem a vállalat feladata, különben is: a boldogság nem függ az objektív lehetőségektől és anyagi körülményektől, hiszen az csak elhatározás – és a megfelelő technika – kérdése.”
Így vált egy pszichológiai technika és imperatívusz a dolgozók ellenőrzésének költséghatékony módozatává. Azok ugyanis, akik belsővé teszik a boldogságra törekvés új eszméjét és technikáit, nem sztrájkolnak, nem követelnek „materiális” többletjuttatásokat, hiszen tudják (vagy legalábbis ha eddig nem tudták, a pozitív pszichológiától megtanulhatták): a boldogság nem az anyagiakon, hanem a hozzáálláson múlik. Immáron nem a jól elvégzett munka az öröm és a kielégülés forrása, hanem a boldogság az az alapbeállítódás, amely a hatékony munkavégzés előfeltétele és záloga. Mindenekelőtt boldognak kell lennünk, minden más csak ezután jöhet.
A pozitív pszichológia uralkodó diskurzusa mentén így kialakul az emberek között egy újfajta „érzelmi hierarchia” (198), amelyben a boldogságra orientált emberek és a negatív érzelmeket maguktól távol tartók kerülnek felülre, míg a kritikusok, szkeptikusok, azok, akiket hosszabb-rövidebb időre hatalmába kerít a kilátástalanság, a reményvesztettség, ne adj’Isten az akár jogos elégedetlenség vagy düh érzése, alulra kerülnek és elkerülhetetlenül medikalizálódnak, patologizálódnak és stigmatizálódnak.
Mindennek logikus következménye, hogy a szüntelenül boldogságra törekvő, a tudatában a negatív érzéseket kényszeresen gyomláló ember részvétlennek, együttérzésre, empátiára képtelennek tűnhet bizonyos helyzetekben (208, 222). Felfogásában ugyanis a negatív érzelmek felszínre törése a gyengeség és a tudatlanság jele, az emberi méltóság és az elismerés leginkább csak azokat illeti meg, akik azokra rászolgálnak. (Ebben egyébként a kóros narcisztikus egyénekre hasonlítanak, akik másokat, de mindenekelőtt saját magukat csak akkor gondolják elfogadásra, elismerésre érdemesnek, ha valamilyen teljesítményt fel tudtak mutatni. A szeretet, az elismerés nem jár „saját jogon”, csak azok részesülhetnek belőle, akik így vagy úgy megdolgoztak érte.)
Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.
Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika- és gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.
Szociológiai és morális perspektívából meglehetősen problematikus, hogy a pozitív pszichológiai mozgalom szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyja az érzelmek társadalmi beágyazottságát és a negatív(nak bélyegzett) érzelmek társadalmi funkcióit. A valóságban a szomorúság és a gyász természetes reakciók a munkahely vagy egy közeli hozzátartozó elvesztésekor, amely erősítheti a családi vagy baráti közösség összetartását. Ahogyan a felháborodás vagy a düh is segíthet az igazságtalanságokkal szembeni kollektív fellépés megszervezésében.
A saját lelki homeosztázisáért teljes mértékben felelősséget vállaló ember nézőpontjából a szenvedés azonban illegitimmé válik. Az csak az akaratgyengeség jele lehet, hiszen aki a pozitív pszichológia technikáit magáévá teszi, képes a történteket mentálisan átkeretezni. Így válik a veszteség nyereséggé, a kudarc az újabb siker kapujává, egy válság vagy az állás elvesztése az álmok megvalósításának lehetőségévé. Mondanunk sem kell, ez a beállítódás igencsak megkönnyíti a leépítést levezénylő HR-es munkatársak dolgát, akik így saját boldogulásának felelősségét és költségeit teljes mértékben az elbocsátottra terhelhetik.
A pozitív pszichológia uralkodó diskurzusában a többletjuttatásokat követelő, a megszorítások, a diszkrimináció vagy bármiféle (vélt vagy valós) igazságtalanság ellen tiltakozó ember még nem érzi az új idők szavát, egy rugalmatlan, materialista perspektíva foglya, a körülmények – hiábavaló – javítására törekszik ahelyett, hogy legelőször is saját magát és saját szemléletmódját változtatná meg.
Ebben az új rezsimben immáron nem a tőkés és a munkás áll szemben egymással, hanem a Mindfulness-technikát elsajátító és az új technikáknak ellenálló alkalmatlan, reménytelen vagy elégedetlen emberek. Így válik a pozitív pszichológia a saját partikuláris vagy általánosabb elvek képviseletét, a világ jobbítását célul tűző társadalmi mozgalmak és a kollektív cselekvés kerékkötőjévé (235). És így válik a bérmunkások, valamint az állampolgárok feletti ellenőrzés leghatékonyabb és legolcsóbb eszközévé (132–134).
De a pozitív pszichológia legtöbb képviselője szerint egyébként sem érdemes a világ megváltoztatásával vesződni (88). Kérdés, azonban, hogy amennyiben ez így van, vajon mit gondol a pozitív pszichológia azokról a társadalmi mozgalmakról, amelyek például a nők, az afroamerikaiak, az indián őslakók vagy a szexuális kisebbségek egyenjogúsításáért küzdöttek és – komoly erőfeszítések és áldozatok árán – végül győzedelmeskedtek? Vagy hogyan lehet egy efféle perspektívában a globális felmelegedés, a tömeges migráció, az atomháború fenyegetésének, a túlzsúfolttá és szennyezetté váló nagyvárosok helyzetének kezelését elképzelni? Hogyan lehet figyelmen kívül hagyni – vagy akár stigmatizálni – azokat a mozgalmakat, amelyek akár a pozitív pszichológia hívei és képviselői számára is (nőként, afroamerikaiként stb.) lehetővé tették, hogy egyetemet végezzenek vagy szellemi munkát űzzenek? Hogyan és meddig lehet a szőnyeg alá söpörni azokat a fenyegető természeti és társadalmi jelenségeket, amelyeket hosszú távon a boldogságipar ideológusai, tőkései és technokratái nem lesznek képesek a tudatok átprogramozásával kezelni, és ha nem találunk rájuk megoldást, előbb-utóbb óhatatlanul be fognak törni a tudatokba?
Miközben az egyéni boldogságkeresés pajzsra emelése (és az általános boldogságmutatókban bekövetkező pozitív változás) mindennél hatékonyabban segít a nagyvállalatoknak és az államoknak saját intézkedéseiket elfogadtatni, az évszázadokon vagy évezredeken át érvényben lévő politikai filozófiai megfontolásokat pedig egészen egyszerűen zárójelbe teszi.
Az egyenlőség, az igazságosság, a szolidaritás vagy a demokratizálódás mind a „régi világ” idejétmúlt mementóiként jelennek meg. Mintha ezek az eszmék csak a negatív érzéseikkel megbirkózni nem tudó és az új idők szavát nem értő emberek számára lehetnének fontosak.
A kényszeresen egészséges táplálkozás (ortorexia nervosa) bírálóihoz hasonlóan a pozitív pszichológiát fenntartásokkal kezelők is nehéz helyzetben vannak. Hiszen mi rossz lehet abban, ha valaki egészségesen táplálkozik?
Mi a gond azzal, ha valaki boldogságra és pozitivitásra törekszik? Önmagában semmi, de abban a formában, ahogyan a boldogságipar ezeket elképzeli, ezek a törekvések problematikusakká válnak.
A pozitív pszichológia uralkodó ideológiájával kapcsolatban eddig megfogalmazott kritikai észrevételeket a következőképpen foglalhatjuk össze:
- azáltal, hogy a pozitív pszichológia a világ megváltoztatását, jobbítását szinte lehetetlennek és ezért értelmetlennek tekinti, a boldogság megtalálását pedig egyéni célként tételezi, gyengíti a társadalmi szolidaritást és aláássa a kollektív cselekvés lehetőségét: a másik segítése ad absurdum fel sem merül, hiszen mindenki a saját boldogságáért felelős;
- figyelmen kívül hagyja a siker és a boldogság objektív esélyeit és társadalmi körülményeit, az érzelmek kulturális és társadalmi beágyazottságát, a negatív érzelmek, az elégedetlenség, a düh, az elkeseredettség potenciális szerepét a társadalomjobbító törekvésekben;
- mindig a status quo-t, a fennálló társadalmi erőviszonyokat tartósítja, mivel elviekben bármiféle vállalati vagy kormánypolitikát képes legitimálni; a társadalmak boldogságmutatójának pajzsra emelésével a demokratikus politikát és döntéshozatalt is aláássa, mondván: ha kimutathatóan nő a társadalom összboldogsága, mi értelme van vitázni, szavazni, a korrupció, a munkanélküliség, a munkanélküliség és az egyenlőtlenségek ellen harcolni?
- nem vesz tudomást évezredes politikai filozófiai alapkérdésekről, nem beszéli az elvszerű cselekvés nyelvét, nem tud mit kezdeni az egyenlőség, az igazságosság és a társadalomkritika eszméivel;
- a szenvedést értelmetlennek tartja, a szenvedőt saját szenvedéséért felelősnek tekinti és megbélyegzi;
- és végül: a saját boldogsága után kutató egyént minden más céltól eltereli, hosszú távon pedig megszállottá, kényszeressé, csalódottá és kiégetté teheti.
Az imént felsorolt hat pont után konklúzióként – és a félreértések elkerülése végett – ismét hangsúlyozzuk, hogy a boldogságra törekvés önmagában kimondottan méltányolható törekvésnek tekinthető. A problémát sokkal inkább a boldogságkeresés kényszeressé válása okozza, amely így minden egyéb alternatív célt elhomályosít, a társadalmi problémák valós kollektív kezelését pedig igencsak megnehezíti.
Pedig az egyenlőségre, az igazságosságra, a szolidaritásra, a hűségre, a mások segítésére vagy a világ megértésére irányuló erőfeszítések, amelyek mind kívül esnek a pozitív pszichológia érdeklődési körén, legalább ennyire legitim céloknak tekinthetők.
A pozitív pszichológia hazai művelői vitára érdemesnek találták a fenti írást, mely először az Új Egyenlőségen jelent meg. Első reakciójukat itt lehet elolvasni, a közeljövőben további írásokkal igyekeznek majd tisztázni, mit jelent a pozitív pszichológia. A cikk szerzője itt reagál az érkező észrevételekre.
Az első szó a köszöneté, köszönöm a pozitív pszichológia hazai művelőinek, hogy az általam írt – alapvetően szociológiai fókuszú – recenziót válaszra érdemesnek tartották, és külön üdvözlendőnek tartom, hogy a polemikus felvetés hatására vita indul el arról a nyilvánosságban, hogy mit jelent (vagy mit nem) a pozitív pszichológia, melyek az alaptételei, mint gondol a „negatív” érzelmek megéléséről, azok szerepéről a társadalomban és hogyan viszonyul mindazokhoz, akik az irányzatból valamiféleképpen táplálkozva coachként, trénerként, előadóként stb. saját karrierjüket építik.
A megindult reflexió első írására reagálva: nem gondolom, hogy a könyv szerzői ne olvastak volna Sartre-ot vagy Camus-t, annál is inkább, mivel a francia közoktatásban a filozófiaoktatás igen fontos és magas színvonalú, Franciaországban nagyjából 200 éve érettségi tantárgy a filozófia, és a filozófusoknak, mielőtt egyetemen kezdenének oktatni, általában néhány évet középiskolai tanárként kell „szolgálniuk”. Úgy vélem, nem azért nem hivatkoznak az egzisztencialista filozófusokra, mert nem ismerik őket, inkább azért, mert szociológiai perspektívából nem sokat tudunk azzal a kiindulóponttal kezdeni, hogy „már az egzisztencialista filozófia kimondta, hogy az ember szabadságra, döntésekre van ítélve, sorsáért az individuum felel”.
A szociológia a filozófiatörténet bizonyos pontjain tett kinyilatkoztatásokhoz leginkább elemzőleg vagy kritikailag tud viszonyulni (bár önkritikusan hadd tegyem gyorsan hozzá, ebben nem mindig jár élen), tudva, hogy az eszmetörténet bizonyos epizódjait, eszméit, gondolkodóit nem igazán lehet ily formán aprópénzre váltani. A szociológia legtöbb irányzata ugyanis nem kinyilatkoztatja az ember szabadságát, sokkal inkább keresi, hogy a cselekvéseknek, a döntéseknek milyen lehetőségei és milyen korlátai vannak (mindkettő nagyon fontos). Az empirikus adatok alapvetően azt mutatják – és e tekintetben nagyjából konszenzus van a szociológián belül –, hogy az ember döntéseit, választásait sajátos társadalmi beágyazottsága nagy mértékben kondicionálja, bizonyos választásokat valószínűbbé, másokat valószínűtlenebbé tesz.
A döntési szabadság kérdése azért fontos, mert kétféleképpen lehetünk e kérdésben ideologikusak: 1. ha az ember csak korlátozottan szabad, de mi úgy teszünk, mintha teljes mértékben az lenne, 2. ha az ember valójában szabad, de mi úgy teszünk, mintha nem lenne az. Mindkét megközelítés problematikus, és pontosan ennek felismeréséhez van szükség arra, hogy a pszichológia kilépjen abból az egyéni perspektívából, amely egyébként korántsem szükségszerű vagy törvényszerű keret a számára, hiszen az egyéni szenvedés számos forrása, valamint saját gyakorlatának bizonyos nem szándékolt következményei csak ezen individuális perspektívából kilépve válnak láthatóvá. Erre biztat többek között itthon a kritikai pszichológiai mozgalom is, az Új Egyenlőség a közelmúltban tág teret biztosított ennek a vitának, amelyben pszichológusok és más társadalomtudósok is aktívan részt vettek.
A társas-társadalmi perspektíva beemelése a pszichológia elméletébe és gyakorlatába nem teszi érvénytelenné az egyéni fókuszt, sokkal inkább képes lehet azt hatékonyan kiegészíteni.
A recenziót egyébként az ún. Egzisztenciális Pszichológia csoport is egyetértőleg osztotta meg saját oldalán, akiket én ugyan nem ismerek, de önmeghatározásuk szerint fő céljuk „az egzisztencializmussal kapcsolatba hozható pszichológiai-filozófiai elgondolások népszerűsítése Magyarországon, ellensúlyozandó a kortárs pszichológia redukcionista, felszínes, mechanisztikus koncepcióit”. Remélem, hogy a pozitív pszichológia és az egzisztencializmus körül kibontakozó vitában az ő álláspontjukat is olvashatjuk majd.
Ugyancsak bízom abban, hogy a pozitív pszichológia hazai képviselői legalább akkora érdeklődéssel olvassák majd a pszichológia elmélete és gyakorlata körül kibontakozott, általam imént említett szövegeket, mint amellyel én magam fogadatlan prókátorként követni fogom a „félreértés, félreértelmezés és politikai indíttatású negatív indulat” által ösztönzött pozitív pszichológiai önreflexiókat.
