Május elsején debütált a Netflixen a Knock Down the House, vagyis magyar fordításban kb. Döntsük le a házat című dokumentumfilm, amely négy amerikai nőt követ, akik a tavalyi félidős választásokat megelőző demokrata előválasztáson mérettetik meg magukat azért, hogy ők lehessenek a párt jelöltjei a lakóhelyükön. Hárman közülük a kongresszusi képviselőségre pályáznak, míg egy esetben a szenátori pozícióra. Egyikük sikerrel is jár.
A film kvázi-főszereplője és húzóneve Alexandria Ocasio-Cortez (becenevén AOC), a Demokrata Párt balszárnyának szupersztárja (és minden idők legfiatalabb kongresszusi képviselőnője), aki a szavazatok 57,5%-át megszerezve legyőzte Joe Crowley korábbi demokrata képviselőt a New York 14. választókörzet jelöltségéért zajló előválasztáson. Crowley a negyedik legmagasabb rangú demokrata volt a Kongresszusban, igazi politikai nagyhal. Mivel ebben a körzetben a demokraták általában 75 és 80% között szerepelnek (ami egyébként New Yorkban nem számít kimagaslóan jónak), így az előválasztás győztese gyakorlatilag automatikusan kongresszusi képviselő lett. (Végül AOC 78%-ot ért el a félidős választáson, a Working Families Party (Dolgozó Családok Pártja) jelöltjeként mégis elinduló Crowley pedig hatot – Ocasio-Cortez kétszer annyi szavazatot kapott, mint Crowley a négy évvel korábbi választáson.)
Nyilvánvaló, hogy AOC kiemelkedő tehetségű politikus, aki sokkal jobban kampányol, mint a másik három szereplő, és nem érthetetlen, hogy a vágásnál miért az országos hírű politikus került fókuszba az előválasztáson végül elbukó és lényegesen kevésbé ismert társai. Ugyanakkor szerintem a film egyik legnagyobb hibája, hogy AOC-t helyezi a középpontba, és míg neki megismerjük a családi hátterét, betekinthetünk a hétköznapjaiba (az egyik jelenetben pl. a barátja bevallja neki, hogy megette az összes fagyit otthon), addig ez a többieknél már kevésbé markáns elem.
Pedig a Missouriban induló Cori Bush, a nevadai Amy Vilela, vagy a nyugat-virginiai szenátori aspirációkkal bíró Paula Jean Swearengin mindhárman érdekes politikai személyiségek. Vilela például egy személyes tragédia (a lánya annak következtében halt meg 22 évesen, mert nem tudta, hogy van egészségbiztosítása, így nem látták el a kórházban) hatására kezdett politizálni, Bush körzetében van Ferguson városa, ahonnan elindult a Black Lives Matter mozgalom 2014-ben, Swearengin pedig a hegyeket letaroló szénbányászattól és fekete tüdőtől[1] sújtott bányászközösség tagjaként veszi fel a környezetet általánosságban és közvetlen közelében is leromboló széniparral a harcot. Őket mindenképp jobb lett volna jobban megismerni.
A film persze önmagában is nagyon érdekes, ahogy betekintést enged egy sikeres alulról jövő politikus hátterébe, és hogy milyen komoly munka kell ahhoz, hogy valaki eljusson egy manhattani étterem pincérségétől a Kongresszusig. Azonban komoly tanulságokkal is szolgálhat a magyar politikától a jelenleginél többet váró embereknek.
Először is fontos hozzátenni, hogy nem mindenben egyezik a két helyzet. Bármennyire is tudja akadályozni Joe Crowley AOC elindulását azzal, hogy kezében tartja a helyi pártszervezetet (amely pl. nagyon sok, az induláshoz szükséges támogató aláírást érvénytelennek nyilvánít AOC szerint – ez mondjuk ismerős), azért
az amerikai előválasztási rendszer még mindig sokkal jobb lehetőséget nyújt a külsős jelöltek elindulására, mint a jellemzően párezer fős pártok közt zajló magyar ellenzéki pártpolitika, amelynek keretében sokszor tényleg elég necces módon osztozkodnak a jelöltek fölött, akiknek így igen csekély demokratikus felhatalmazása lesz az „ellenzék közös jelöltje” címre.
Bár az előválasztás intézménye megjelent Magyarországon is a főpolgármesterek között, az két ismert szereplő között fog zajlani, és bár Puzsér Róbert talán tekinthető outsidernek, semmiképp sem a semmiből érkezik és a kampánya mögött pártok támogatása áll.
Ugyanakkor vannak fontos tanulságok. Az első a szervezeti kérdések fontossága. A film főszereplőit két szervezet, a Brand New Congress (Vadiúj Kongresszus) és a Justice Democrats (Az Igazságosság Demokratái) támogatja. Ezek a mozgalmak nem pártok, hanem kifejezetten a washingtoni politika baloldali felfrissítését lehetővé tevő jelöltek felkutatására és segítésére létrejött szervezetek (egyedül ugyanis nem lehet kampányolni, ahhoz szükség van tanácsadókra, pénzgyűjtő emberekre – hiszen a szórólap- és plakátnyomtatás nincs ingyen – és aktivistákra). A magyar politikában a fentebb vázolt okokból lehet, hogy a felkutatott jelöltek mögé egy párt tudna csak hatékonyan beállni.
Ehhez persze feltételeznünk kell, hogy a jelenlegi körülmények között van értelme választáson elindulni, ami sokak számára egyáltalán nem nyilvánvaló. Ez lehet, hogy az országos választásokra igaz, azonban az önkormányzati választások lehetőséget nyújthatnak helyben érdekelt aktivisták és közösségszervezők, a munkájukat tisztességgel végző helyi politikusok erősítésére, egy, a NER-rel szembeni alternatíva kiépítésére. Ezért fontos, hogy az önkormányzati választásokon olyan jelöltek induljanak, mint a néhány éve a nyolcadik kerületben induló Bolba Márta, és ne a helyi szocialista kiskirályok.
A film másik fontos tanulságát egy, a közepe felé lezajló jelenet testesíti meg, amelyben Ocasio-Cortez a barátjának (és a kamerának) azt magyarázza, hogy miért jobbak az ő szórólapjai, mint Joe Crowley-éi. AOC, azon túl, hogy megmutatja a kampánycsapata kiváló érzékét a szórólapkészítéshez (ahogy ő fogalmaz, ilyen az, amikor egy közösségszervező aktivista készít kampányanyagokat és nem egy politikai stratéga), felhívja arra is a figyelmet, hogy míg a saját szórólapja világosan kiemeli a céljait, addig Crowley-é csupán a Trumppal szembeni elkötelezettségét emeli ki, semmilyen vállalást (vagy ahogy azt a magyar politikában szokás mondani, ígéretet) nem tesz. Holott épp ezekkel a vállalásokkal bizonyíthatná be Crowley, hogy jobb képviselője lenne a queens-i és bronxi lakosoknak, mint kihívója, nem pedig azzal, hogy Trumppal szemben helyezkedik el.
Ez a probléma Magyarországon sem ismeretlen, ahol szintén általános, hogy egyes politikusok kizárólag Orbán Viktor ellenében definiálják a saját politikai pozíciójukat, nem pedig különféle célkitűzések mentén. Mindenki gondolkodjon el, hogy ismer-e egyetlen egy pontot is a DK választási programjából! Az, hogy valaki nem fideszes, még nem teszi őt az ország, illetve a körzete számára jó jelöltté, nem lesz automatikusan alkalmas arra, hogy Magyarországot jobb hellyé tegye.
Ugyanis az alternatíva építése azzal kezdődik, hogy megjelöljük, hogy mi mit csinálnánk máshogy, nem azzal, hogy mit nem csinálnánk.
Egy számomra fontos témát kiragadva, nem az adja az Orbán-kormány autólobbista „klímapolitikájának” és oroszbarát atomerőmű-építésének valódi alternatíváját, ha elmondjuk, hogy mi bezzeg nem vétóznánk meg az EU-s kibocsátási tervet, hanem ha előállunk javaslatokkal, amelyek a magyar gazdaság zöldebbé tételéről, valamint a katasztrófa elkerülésének ránk jutó részének maradéktalan végrehajtásáról (remélhetőleg különféle igazságossági krédések figyelembevétele mellett) szólnak, és ezeket minden lehetséges kontextusban hangoztatjuk.
„Az igazság az, hogy ahhoz, hogy egyikünknek sikerüljön, százunknak kell próbálkoznunk”
– fogalmaz Ocasio-Cortez, ami persze utólag borzasztóan fellengzősen hangzik, de ez még a New York-i előválasztás előtt hangzott el. Valóban, a siker soha nem fog senkinek az ölébe hullani, meg kell dolgozni érte. De a bronxi pincérlányból egy év alatt meghatározó amerikai politikussá váló AOC-re érdemes legalább annyiban odafigyelni, hogy hogyan kezdjük meg a munkát.
[1] Szénpor belégzése okozta tüdőbetegség.
