Kelet-Európa megleckéztetése
Más kelet-európai tagállamok vezetői után a romániai kormánykoalíció is súlyos ellentétbe került az Európai Unió nyugati „magvával”. A szlovákiai Smer-SD pártot (Robert Fico alakulatát) tagságát egyszer már fölfüggesztették az európai szociáldemokraták, legutóbb a magyarországi Fidesz (elnöke: Orbán Viktor) tagságát függesztették föl az európai konzervatívok. Most Călin Popescu Tăriceanu román szenátusi elnök pártját, az ALDÉ-t akarják kizárni az európai liberálisok.
Manfred Weber (CSU), a konzervatívok listavezetője pedig követeli, hogy a romániai „szociáldemokrata” pártot (PSD) zárják ki az európai szocialista-szociáldemokrata szövetségből. Frans Timmermans, vezető szocialista, az Európai Bizottság első alelnöke – elsősorban a Kövesi-ügy és az elítélt politikusoknak egérutat biztosító törvénymódosítások és sürgősségi rendelettervek miatt – hajlik erre a megoldásra. Tizenkét Romániába akkreditált nyugati nagykövet követelte Bukarestben, hogy a román kormány tartsa tiszteletben az igazságszolgáltatás függetlenségét (hasonló ügyben már EU-vizsgálat folyik Magyarország és Lengyelország kormánya ellen, bár az Európai Parlamentben nagy többséggel elfogadott, a magyarországi jogállamiság hiánya miatt az Orbán-kormányzatot súlyosan elmarasztaló Sargentini-jelentésnek nem volt semmilyen foganatja, emiatt új kezdeményezéssel álltak elő a legjelentősebb nemzetközi jogvédő, emberi jogi csoportok).
Időközben az európai szociáldemokraták úgy döntöttek, hogy határozottabb lépéseket tesznek a PSD ellen. Az európai Zöldek vezetői, Ska Keller és Philippe Lamberts, kifejtették, hogy nem lehet az egyes pártcsoportok politikai számítgatásaira bízni az európai jogrendet megsértő államok kérdését: magának az EU-nak kell olyan állandó kontrollintézményt létrehoznia, amely vizsgálja és bünteti az európai közös alkotmányosság, a nemzetközi emberi jogi törvényhozási és szerződéses joganyag és a „jogállamiság” (rule of law) megsértését a tagországokban.
Ha ezt komolyan veszik, akkor ez a kelet-európai EU-tagállamok tömeges kizárását jelentené, a „bővítési” projekt kudarcát és visszafordítását, az óhajtott európai egységről való végleges lemondást – bár a javaslat logikus és formailag helyes.
Hiszen a kelet-európai tagországok a rájuk nehezedő gazdasági (értsd: munkaügyi, prekarizációs) és demográfiai (értsd: kivándorlási) problémák elől különféle diktatúrás „megoldásokba” és etnikai hisztériákba, továbbá a fasisztoid retorika fölhangosításába menekülnek. A népszerűtlen „fogalmi rezsimek” (jogegyenlőség, népképviselet, axiomatikus antifasizmus) már rég összeomlottak Kelet-Európában (már ahol léteztek), s ezek összevegyülnek a nyugati fölény és a nyugati gazdasági brutalitás miatti, méltányolható elégedetlenséggel, amely persze keverten szubaltern és „nemzeti” formákat ölt.
Amikor Orbán Viktor – éppen ő! – abban a (legrosszabb) pillanatban kardoskodik Szabadkán Szerbia EU-tagsága mellett, amikor Aleksandar Vučić elnök rendszere ellen százezrek tiltakoznak az utcán, és amikor Vučić az egész Balkán-félszigeten aggasztóan „kavar” (nem függetlenül Putyin törekvéseitől), akkor egyetlen politikai gesztusban foglalja össze a lényeget: Kelet-Európa azt akarja, amit Nyugat-Európa nem akar, sőt: amitől a Nyugat irtózik, azaz erőszakot, a pluralizmus fölszámolását, etnikai konfliktusokat, zűrzavart, korrupciót, rendőrállamot, militarizmust.
Ezt nem lehet elmismásolni: a politikai szakadás teljes, az EU-t csak a németországi tőke érdekei tartják össze, belső tartalma fogytán. Hogy ennek Orbán örül, egyszerre mutatja taktikai tehetségét, felelőtlenségét és történelmi érzéke teljes hiányát.
Összeurópai zűrzavar
Mindeközben persze Európa nyugati fele is politikai válságban van: Nagy-Britannia távozása az Európai Unióból összerogyasztotta az angol-skót-északír államot, amelynek a működése voltaképpen leállt, Franciaországban folytatódnak a súlyos társadalmi konfliktusok (ld. Körösi Zsuzsa cikksorozatát, legutóbb itt ), Olaszországban nő a tiltakozás a politika fokozódó fasizálódása ellen. Ausztriában a kisebbik koalíciós partner (a posztfasiszta FPÖ) „orbánista” szellemű intézkedéseket hoz a kisebbségek, a bevándorlók, a munkanélküliek és a vendégmunkások ellen (Bécsben minden csütörtökön tüntetnek az antifasiszták konzervatívoktól és liberálisoktól szocdemekig és újbaloldaliakig).
Szlovákiában a Ján Kuciak-gyilkosság után összeomlóban az eddigi politikai szerkezet, kívülálló balliberális jelöltet választottak meg köztársasági elnöknek Zuzana Čaputová személyében, a korrupt és nacionalista (nem utolsósorban magyarellenes) kormánypártok bénultan nézik a fejleményeket. De a kívülállók (Quereinsteiger) másutt is fölborogatják a politikai egyensúlyt, mint pl. a nyíltan meleg Robert Biedroń Wiosna nevű, igen sikeres, balliberális, feminista pártja Lengyelországban, amely csakugyan véget vethet a Kaczyński-érának (a szélsőjobboldal abszolút uralmának), miközben a hagyományos ellenzék egyértelműen föderalista, Európa-párti egységlistával indul az európai választásokon Grzegorz Schetyna (PO) vezetésével – amit köztudomásúlag Magyarországon nem sikerült elérni.
A lengyelországi nagyvárosokban a szélsőjobboldal elvesztette a vezető befolyását, a legtöbb helyen ellenzéki vagy (kormányellenes) független jelöltek nyerték el a polgármesteri tisztséget. Most Kaczyński és a PiS homofób ellentámadással igyekszik visszaszerezni pozícióit, miután Rafał Trzaskowski varsói polgármester bejelentette, hogy a város biztosítani fogja az LGBTQ+ jogokat, de a jelek szerint hiába. Nem nőnek a fák az égig. (Igaz, Lengyelországban szabadabbak a médiák, mint Magyarországon, Szlovákiában pedig egészen szabadnak mondhatók. Ez nagy különbség.)
De Tiranától és Belgrádtól Budapestig és Bukarestig, Londontól Marseille-ig mindenütt – politikai irányukat illetően elég zavaros, alaposabban ld. itt – tüntetések folynak, az elégedetlenség mindenesetre igen nagy, az irányvesztés totális. A szélsőjobboldal térfoglalása talán megtorpanni látszik itt-ott (de épp Hollandiában pl. óriási diadalt aratott a helyhatósági választásokon), ám egyetlen hatalmi tömb se ül biztosan a nyeregben, még az eddig népszerű török diktátor, Erdoğan is nagy csapásokat kénytelen elviselni.
A jogegyenlőség ádáz ellenségei gesztusokat tesznek (női álvezetők – miniszterelnökök, mint Viorica Dăncilă Romániában, a leszbikus [!] Ana Brnabić Szerbiában, Kolinda Grabar-Kitarović államelnök Horvátországban – igazi mácsó, nőellenes, homofób rendszerekben), érzik a népi nyugtalanságot, ugyanakkor a hagyományos nyugat-európai szociáldemokrácia, liberalizmus és konzervativizmus is nagy bajban van.
Jellegzetes, hogy a balközépen egyre erősebbek az európai zöldek, s a kívülállók a mainstream és az establishment felé tartanak: olyan képviselőjük, mint az USR Romániában, látszólag értelmetlen „kommunistaellenes” gesztusokat tesz; ezek ugyan merő ostobaságok (vö. Sorin Gog kitűnő cikkével), de helyet biztosítanak az új pártnak a román jobboldalon. Ezek épp olyan érdekvezérelt, képmutató húzások, mint Magyarországon a Jobbik „balra” fordulása (a hagyományosan cigánygyűlölő Jobbik egyik képviselője jelentette föl Pócs János rasszista fideszes képviselőt a hírhedt „romaégető” videó ügyében…).
Mindkét párt tudomásul vette, hogy az ottani ellenzéken a bal-, illetve a jobboldal az erősebb, és alkalmazkodott ehhöz pusztán taktikai okokból. Az USR – amely koalizál a konzervatív technokrácia ismert figurája, Dacian Cioloş volt miniszterelnök PLUS nevű, nagyjából neokonzervatívnak tekinthető alakulatával – bukaresti főpolgármesternek azt a Nicuşor Dant jelöli, aki kilépett az általa vezetett USR-ből, mert a népszavazás alkalmából a párt nem bizonyult eléggé homofóbnak. És így tovább. (Amúgy érdekes új jelenség az antimarxista őrjöngés a liberálisok között.)
Ugyanilyen ordító elvtelenség jellemzi a magyarországi ellenzék „baloldali” (valójában persze inkább jobbközép) pártjait a Jobbikkal folytatott, egyre sikeresebb lokális-regionális együttműködésükben. Az Orbán-állam óriási kiterjedésű, amolyan Răcnetul Carpaţilor stílusú („vocea patriotului naţionale”) [utalás I. L. Caragiale műveire: A Kárpátok Ordítása, „a nemzethy hazaffy”] harci sajtója már a mérsékeltebb fasisztákat is leprázza, és békés, lusta, kedélyes Benelux-liberálisokat meg konzervatívokat nevez vérivó bolsevistáknak, miközben ugyanitt a kormányszóvivő meggyőződés nélkül darálja, hogy az Orbán-párt benne akar maradni az Európai Néppárt nevű mérsékelt jobboldali csoportosulásban. A Magyarországot kormányzó szélsőjobboldal nagy tekintélyű publicistái ugyanakkor kivétel nélkül, uniszónó harsogják, hogy ki kell lépni onnan; az EU-val kapcsolatos retorikájuk pedig sértőbb, gorombább, mint a legvadabb Brexit-tábor dühönceié. A nyugati türelem pedig láthatólag elfogyott.
A Soros-legenda már Belgrádban és Bukarestben is fölbukkan, nem beszélve a hagyományos antiszemitizmusról (ld. Aurelian Bădulescu bukaresti főpolgármester-helyettes náci hangvételű, pimasz levelét az MCA zsidó szervezethez Antonescu-ügyben) és „kulturális normalizálásáról”, amint Emil Ciorannak a Vasgárda vezérét, Codreanut („gospodar instalat în absolut”) [„az abszolútumba beszállásolt gazdálkodó”] dicsőítő prózakölteménye is mutatja, amelyet nemrég közölt újra egy népszerű román folyóirat.
A válságjelenségek sorozata végtelen, amiről már volt nemrég alkalmam szólni itt, mindenekelőtt Magyarország vonatkozásában. De az ottani gondolatmenetet folytatni kell. Ott már utaltam a Habsburg-monarchia válságához és végső fölbomlásához fölöttébb hasonló jelenségekre, az európai Kelet és Nyugat közötti mélyülő szakadékra (mindkét fél válsága közepette), az Európai Unió széttöredezésére, a centrifugális erők elhatalmasodására, ott is meg egy másik (angol nyelvű) cikkemben pedig a fölvilágosodás örökségének (különösen kelet-európai) fölszámolására.
Ennek a következménye – amint rámutattam – a nemzetközi jog és a nemzetközi intézmények tekintélyvesztése, a belső és külső (azaz katonai) állami erőszak bevetési esélyeinek növekedése.
A hagyományos nemzetiségi konfliktusok is bármikor föllángolhatnak (holott egy ideig megnyugodni látszottak), ld. pl. a magyar himnusz éneklésének betiltását Szlovákiában, amit már meg is vétózott Andrej Kiska (még) hivatalban lévő szlovákiai államfő, de a sérelem megtörtént, és a botrány is (nagyon helyesen) kitört. A romániai többnyelvű közterületi föliratok ismétlődő botrányairól és a különféle abszurd erdélyi zászlóügyekről aligha kell olvasóinkat tájékoztatni. Ami viszont nemcsak szimbolikus: Magyarországon a roma „fölzárkóztatási” (?) ügyek rendezését (akárcsak a Horthy-korszakban) a belügyminisztérium alá rendelték, mintha ez rendészeti kérdés lenne (vö. „cigánybűnözés”), egyébként a legszegényebbeket, főként a romákat érintő ún. közmunkát már amúgy is a rendőrség (a belügy) irányítja. A roma gyerekek faji elkülönítését, azaz „szegregációját” pártoló Balog Zoltán református lelkészt, volt minisztert eltávolították ugyan a cigányügyek környékéről, de ettől a helyzet még aligha javul. (Némely értelmezések szerint az „őshonos kisebbségeket” védő, különösen Erdélyben népszerű Minority Safe Pack, vö. evvel és evvel, amelyet én is aláírtam, nem terjed ki az európai romákra, mint ahogyan értelemszerűen – sajnos – nem terjed ki a bevándorló közösségekre se.)
A nemzetiségi kérdés pedig az egész Balkán-félszigeten továbbra is a legnagyobb veszélyforrás, ezért banális halászati ügyek is casus bellit jelenthetnek. Olaszországban a hírhedt Salvini belügyminiszter, a posztfasiszta Lega párt elnöke Romániába deportáltatja a román eredetű ottani elítélteket, mintha az EU nem is léteznék. A kelet-európai romák ellen Franciaországban is pánikkampányok folynak, mint az elmebajos, teljesen fiktív „gyermekrablási” ügyben (egyetlen gyereket se raboltak el, de „a lakosság” elkezdte önhatalmúlag föltartóztatni a „gyanús fehér furgonokat”).
És így tovább.
Amint a „Brexit” (már ez a kezdetleges, infantilis kifejezés is illusztratív) bebizonyította, a hagyományos polgári (alkotmányos-szabadelvű) jogállam két alapvető intézménye, a parlament és a sajtó, teljesen csődöt mondott. (És ha az Európai Parlamentbe most bekerülnek pár hónapra a brit képviselők, a zűrzavar általánosulhat.)
Könnyű mindent a fék-nyúz-manipulációra és az irracionális-antiracionális előítélet-, hisztéria- és babonajárványra (vö. oltásellenesség, a klímaválság letagadása, menekültpánik, iszlamofóbia, kiújult antiszemitizmus, pszeudovallások, pszichoblabla, social media-tébolyok, laposföld-elméletek) fogni, de ezek következmények és kórtünetek, nem okok. (Ld. Brenton Tarrant, az új-zélandi, christchurch-i gyilkos szimbolikus kifejezésmódjáról és ideológiai forrásairól ezt az írást. Vö. a magyar párhuzamokkal itt.) Az osztályalapú paranoia is jelentős: a szélsőjobboldali osztrák kormány nyílt propagandája a munkanélküliek, segélyezettek (die Dummen, a hülyék, gyogyósok) ellen, akik „túl sok pénzt” keresnek az államon, durva kvázirasszista nyelvet használ a „lefelé” irányuló osztályharcban. (Nyilván a „baloldal” a hibás, amely az életre mintegy alkalmatlan – náci terminussal: életre méltatlan – személyeket a maga mesterkélt, moralizáló, társadalommérnökösködő módszereivel a „rendes” polgárok vérszívóivá teszi.)
Államválság mindenütt
Maga az irracionalitás a modern kapitalizmus egyik leküzdhetetlen sajátossága. Ennek egyik legfőbb, szintén elkerülhetetlen és meghaladhatatlan hatóoka a politika morális természetének és a tőkés rendszer elvontságának az ellentéte.
A morális elemzés – amely a XVIII. század óta a sajtó alaptevékenysége – a társadalmi aktorok szándékait, tehát érdekeit, eszményeit, elvhűségét, árulásait, jó vagy rossz elképzeléseit, osztálykötődéseit vagy más elfogultságait, képességeit, tudását stb. méri föl, hogy (ideális esetben) értelmezéssel segítse a honpolgárok döntését, vagy megpróbálja őket a szerző és szerkesztő erkölcsi-politikai nézőpontjának elfogadására rávenni. (Olvasóm, az „erkölcsi” nem jelent „erkölcsös”-t. A cinikus amoralitás vagy immoralitás is erkölcsi állásfoglalás.)
Ámde ez mindig háttérbe szorítja annak a mélyszerkezetnek a megértését, amelyben az akaratnak (ami a szándék, az eszmény, a terv, a cselszövény mögött áll) nincs különösebb jelentősége, ahol minden konkrét személyiség vagy embercsoport az absztrakció (és nem „a háttérhatalom”) bábja. A parlament és a sajtó „világszínpadán” morális (olykor csak moralizáló) tandráma folyt évszázadokig: főleg ez a kettő kínálta a szabadságnak azt az illúzióját, amely egyben a legfőbb valósága.
Az a burzsoá szubjektivitás, amely 1789-ben és 1848-ban a nagylelkűség és a szociabilitás „karaktermaszkját” (Marx) viselte (jogkiterjesztés, jobbágyfölszabadítás, sajtószabadság, születési előjogok fölszámolása, forradalmi líra, a pucér keblű Szabadság a torlaszokon), már a XIX. században kezdett tönkremenni (vö. Balzac, Stendhal, Flaubert, Henry James), az erkölcsi tandráma helyét átvette a komédia (Mikszáth, Caragiale, Karl Kraus, Hašek: a kiábrándulás növekvő sorrendjében), a forradalom helyét átvette a háború, a liberalizmus helyét a nacionalizmus. Az irodalomban (és „a művelt közvéleményben”) a polgári, különösen a parlamenti politika a csalás, a manipuláció, a képmutatás, a szolgalelkűség, a csordaszellem, a megvesztegetés, az öncélú kakaskodás, az alantas érdekharc, az elvtelen „összefonódások”, majd a nyílt elvtagadás, árulás, tudatlanság és ostobaság szinonimája lett immár másfél évszázada, s ez azóta se változott (pár reménykedő hónaptól eltekintve 1989-ben). A kevés kivétel csak erősítette a szabályt.
A forradalmi epizódok kivételével nagyjából mindenki elfogadja in praxi „a kisebbik rossz” politikáját, miközben a „választás” (még erősebben: a „szabad választás”) premisszája a szuverén erkölcsi döntés, amelynek hátterében ott rejlik a közjó és a közérdek fogalma, kimondva vagy kimondatlanul. (Tehát pl. nem arra szavazunk, aki közvetlenül a mi saját érdekünket szolgálja, hanem arra, aki a legtágabban értelmezett közösségét. Így hát a köztisztségekre pályázó jelölteknek csak korlátozottan lenne szabad érvényesíteniük retorikai meggyőző munkájukban a választókra vonatkozó, mindenekelőtt anyagi-pénzügyi jellegű érdekkalkulációkat, meg a csoportos önzés más – pl. etnikai – előnyszámolgatásait is mellőzniük kellene. Elvben…)
A színtiszta hatalmi versengés a választókat, a rang nélküli honpolgárokat is korrumpálja, mert kiélezi a politika instrumentális használatát a képzelt vagy valós érdekharcban, átterjeszti a kapitalista üzleti versengés és haszonmaximalizálás lelkületét a közjó vitázó meghatározásának folyamatára – tehát „a politikával elégedetlenkedő” ún. közemberek semmivel se különbek, mint az általuk irigyelt-megvetett „államférfiak”.
Ebben a szisztematikus zűrzavarban az állítólag szóban forgó „társadalmi valóság” megismerésére nincsen esély. És nemcsak akkor, ha a siker érdekében előítéletek teremtésével és aztán a hozzájuk alkalmazkodással operálnak, ami nyilvánvalóan szétrohasztja a fölvilágosodásból és a polgári társadalom vélt erkölcsi forrásaiból származó értelmi szerkezetet, s ez gigantikus oszló tetemként mérgez mindent, amit tévedésből rá akarnak építeni.
Ennek a helyzetnek az egyik folyománya: érdekkövető, önző indítékot („motivációt”) tulajdonítani a személytelen, elvont folyamatok tudattalan aktorainak, akiknek a talán fönn se álló érdekét a magunkéval ellentétesnek képzeljük. (Vö. pl. „a migrációt bizonyos erők tudatosan szervezik”, céltudatosan törekszenek valakik „a népességcserére” – ez a hírhedt „remplacement” fogalma, amelyet Renaud Camus francia fasiszta ideológus nyomán használ mind a magyar kormány és sajtója, mind a christchurch-i tömeggyilkos – , vagy vö. avval, ahogyan a régi, ún. történelmi Magyarországon a román nemzeti kisebbség hátrányait és összefüggésüket az akkori és ottani össztársadalmi bajokkal olyan jelentős erdélyi írók, mint Octavian Goga, Ion Slavici, Liviu Rebreanu a zsidó befolyással próbálták magyarázni, teljes összhangban magyar soviniszta ellenfeleikkel, akik evvel magyarázták a románság előretörését – nem a hátrányait.
Az értetlenség hagyománya folyatódik. Alina Nelega, mai erdélyi román regényírónő, a Ca şi cum nimic nu s-ar fi întîmplat [„Mintha semmi se történt volna”] népszerű szerzője, még 2019. március 13-án is azt mondja , hogy a romániai magyaroknak nem volt „sérelmi többletük” a Ceauşescu-rendszerben, sőt: behozhattak dezodort és sampont Pestről!…
Az egyik legérzékenyebb magyar történelmi esszében – Lackó Mihály: Halál Párizsban. Grünwald Béla történész művei és betegségei, Bp.: Magvető, 1986, 34-38 – azt a tényt, hogy a szerintem is nagyon jelentős és mélyen látó, egyébként lángoló magyar soviniszta – félig német, félig szlovák – Grünwald mint Zólyom vármegye egyik nemesi vezetője, a nemzetiségek erőszakos elmagyarosításának szószólója, elérte 1874-ben a szlovák gimnáziumok bezáratását és a Matica Slovenská betiltását, a liberális historikus Lackó a legenyhébb bírálattal se illeti. Ca şi cum nimic nu s-ar fi întîmplat… [„Mintha semmi se történt volna”…] Azóta is minden a régi mederben folyik, „Trianon” új, pogány vallássá válik ismét.)
A ténytisztelet, a racionális elemzés és az önkritikai szellem az ezredforduló biztató (nyugati) előzményei után mintha összeomlott volna. A(z) (ön)kritikai történetszemlélet a mindenütt egyre fajgyűlölőbb jobboldalon honárulásnak számít, a liberálisok körében: vieux jeu, old hat. A baloldal nagy része pedig elátkozta és érteni se kívánja már a modernséget.
Az államválság forrásaiból
A klasszikusan aufklärista Joseph Stiglitz igen egyszerű és világos írásban idézi föl azt a meghökkent kérdést, amelyet Adam Smith tett föl magának 1776-ban: az emberek életszínvonala évszázadokig stagnált, majd a XVIII. század végén elkezdett szárnyalni fölfelé; mi ennek a magyarázata?
A magyarázat persze nem bonyolult. A tudomány kibontakozása, s az emiatti szkepszis és a vallási közöny elterjedése szükségessé tette, hogy az emberek megpróbálják kiókumlálni – a hagyományos tekintélyektől függetlenül – , hogy mi az igazság. S hogy melyek a biztos ismeretek kritériumai, s melyek az igazságkeresés megbízható módszertani és logikai szabályai.
Így hát nemcsak a technika kápráztató fejlődéséhez vezetett a matematika és a természettudomány diadala a reneszánsszal kezdve, hanem a társadalommegértés és a politikatudomány, politikaelmélet, közgazdaságtan antikvitás óta első, egyedülálló fölvirágzásához is.
Olyan új intézményeket (világi állam, hatalommegosztás, alkotmányosság, jogegyenlőség, megreformált bíráskodás, közteherviselés stb.) kellett megtervezni, amelyek szabad utat engedtek a tudományos módszertan és logika elterjedése nyomán kialakuló spontán cselekvési modelleknek – mindenekelőtt az önkormányzó piacnak és a gazdasági tevékenységhez kapcsolódó középkori stigmák eltüntetésének – , amelyek az egyéni és közboldogságot voltak hivatottak szolgálni.
Amiről Stiglitz itt nem ír, azon túl, hogy Adam Smith kora óta a nemzetek gazdagsága (jóléte) a honpolgárok kreativitásától és produktivitásától függ (ami eszményítés), az, hogy a lenyűgöző mérvű és méretű fejlődés hasonló nagyságrendű morális (tehát politikai) problémákat okozott.
Másutt (Az erkölcsi érzelmek elméletében, 1750) írja Adam Smith: „Csupán királyok balsorsa alkotja a tragédia méltó tárgyát. Ebben a tekintetben a szerelmesek balsorsára emlékeztet. Ez a két helyzet az, amely bennünket a színpadon a legfőképpen érdekel, minthogy mindennek ellenére, amit ész és tapasztalás ellenkező értelmben tanít nekünk, a képzelet előítéletei e két állapotnak tulajdonítanak minden másnál magasabb rendű boldogságot. Ilyen tökéletes élvezetet megzavarni vagy véget vetni neki: minden sérelmek közt a legelborzasztóbbnak tetszik. […] Az emberi nem e hajlamán, hogy a gazdag és a hatalmas szenvedélyeit kövesse, alapul a rangok közötti különbségtétel és a társadalom rendje.” (Brit moralisták a XVIII. században, szerk. Márkus György, Bp.: Gondolat, 1977, 462-463, fordítás javítva.) Tehát fölbukkan a hatalom kvintesszenciálisan modern problematikája mint erkölcsi kérdés.
Erkölcsi érzelmeink nem általános elvekből vagy belátásokból származnak, hanem tapasztalatból, mondja Adam Smith. „…[A]z erkölcs általános szabályai… végső soron annak a tapasztalásán alapulnak, amit az egyes esetekben erkölcsi képességünk, az érdem és a helyénvaló iránti természetes érzékünk helyesel vagy helytelenít. Eredetileg nem azért helyeslünk vagy ítélünk el némely különös cselekedeteket, mert megvizsgálván őket, valamely szabállyal megegyezőnek vagy össze nem illőnek látszanak. Épp ellenkezőleg, az általános szabály úgy alakul ki, hogy a tapasztalatban úgy találjuk: minden cselekedet, amely bizonyos fajtájú, vagy amelyet meghatározott körülmények cövekelnek körül, helyeslésre vagy helytelenítésre lel.” (I. m., 517, ford. jav.)
Tudjuk, hogy még a mai kommersz „népi” kultúrában is csak a „nagyoknak” tulajdonítanak erkölcsi dilemmákat, és sokan mániákusan követik a hercegnők, film- és popsztárok, milliárdosok és vezető politikusok magánéletéről szóló bulvárbeszámolókat ugyanebből az okból, tehát a hatalom (előny) teszi sok alárendelt személy képzeletében relevánssá az erkölcsi (életvezetési) opciókat vagy döntéseket, amelyek a „kisembernek” nem járnak ki.
Az alárendelt „kisember” (bevallom, gyűlölöm ezt a kifejezést, mint az uralom passzív, engedelmes elfogadásának többi hasonló jelzését is) világnézeti nézőpontja a saját erkölcsi tapasztalatának a tükre. Ez a tapasztalat pedig mindenekelőtt a hierarchia (a rangsor) tapasztalata, amelyben a születési előjogok és a versengésben aratott siker (nem illeszkedő) vonásai keverednek. (Noha mindennapi élmény, hogy a társadalmi előnyöket nem érdem szerint osztják, jó emberek szenvednek, és rossz emberek prosperálnak.)
Ebből nyilván az következnék – bár ezt Smith persze nem mondta ki – , hogy csak a tapasztalat (és forrása, a társadalmi valóság) módosulása vezethet el az erkölcsi eszmélkedés változásához. De ha az erkölcsi elv pusztán tükre az erkölcsi (az esetek többségében „uralkodó-alávetett”, „gazdag-szegény” stb. sémában működő, hierarchikus) tapasztalatnak, akkor mi lehetne a forrása a társadalmi valóság és a belőle származó erkölcsi tapasztalat megváltozásának?
Mi itt a külső? Mi az a társadalmi valóságon és az erkölcsi tapasztalaton kívül fekvő tényező (arkhimédészi pont), amelyből kiindulva az igazságtalanság orvosolható? (Adam Smith és mások szerint ez maga az erkölcsi érzék, amely olyasféleképpen „dolgoznék” bennünk, mint az esztétikai ízlés. Ebben kicsit nehéz hinni.) A hierarchikus tapasztalatok összeadásából vagy iterálásából nyilván nem eredhet igazságosság – hogy a marxi értelemben vett emancipációról ne is szóljunk.
Az államhatalom jellegéről írott egyik legérdekesebb, immáron klasszikusnak tekinthető munkában (Nicos Poulantzas: Pouvoir politique et classes sociales, 1968, számtalan utánnyomás, fordítás; ill. a szerző későbbi műveiben, válogatás angolul itt) az ideológiai és érdekstruktúra elemzése áll előtérben a tőkés állam elemzésekor. De ez természetesen meghaladja az uralkodó osztályok és a bürokratikus, továbbá írástudói „elitek” befolyására vonatkozó populáris előítéleteket.
Poulantzas több fázisú államelmélete az államnak saját önreprodukciós kvalitást és a termelési mód bővített újratermelésében döntő szerepet tulajdonít (a modern kapitalizmusban): benne sűrűsödnek össze és formálódnak ki az osztálykonfliktus lényegi elemei: s bár a modern tőkés állam nem „az uralkodó osztály végrehajtó szerve” – az uralkodó osztály normális esetben nem irányítja az államot – , hanem fönntartja és döntő részvételével alakítja az az ellentmondásos folyamatot, amely végső soron persze a burzsoáziának kedvez közvetve, de a célja nem ez, hanem az a fogalmi rend, amely pl. a „köz” és a „magán” elhatárolásával transzformált, eredetileg osztályjellegű, emancipációs-morális energiákat mozgósít a hierarchia dinamikus fönntartására. (Vö. Alex Demirović: Nicos Poulantzas. Aktualität und Probleme materialistischer Staatstheorie, 2. kiad., Münster: Westfälisches Dampfboot, 2007, kül. 73-131.)
Kérdés, hogy az osztálykonfliktus (beleértve a fizikai és a szellemi munka kulcsfontosságú elkülönülését a teljes emberi történelemben) állammá „sűrűsödése” mit jelent az Európai Unió vonatkozásában.
Az Európai Unió mindenekelőtt a háborút megelőző és a háborút helyettesítő intézmény, világtörténelmileg pedig – bár nem a kifejezés közismertebb, konteós értelmezésében – a „római birodalom” helyreállításának legújabb, sokadik kísérlete. A Plantagenet-dinasztia idején Franciaország és Anglia egy ország volt. A Karoling-dinasztia idején Francia- és Németország egy ország volt. Mind a Német-Római Szt. Birodalom kísérteties formájában, mint a Habsburg-monarchia formájában ezek a szerkezetek újultak föl, ugyanerre törekedett – némileg önparódia formájában – Napóleon is, de végig fönnmaradt a Római Birodalom (máig) a katolikus (egyetemes) egyház valóságában. A birodalom szétzúzásának neve „barbárság” volt (vandálok!), a birodalmon kívüli Európa: Barbaricum. (Ezt a szerepet játszotta a nyugati képzeletben a szovjet Kelet-Európa, ennek a nyomai pedig világosan észlelhetők most is.)
A francia jogászok és kánonjogászok ebben mindig döntő szerepet játszottak, az EU alapításakor (máiglan) szintén. A régi Európa, a „Közös Piac” három „magországa” (Francia-, Német- és Olaszország: mindig ez a három állott a középpontban) közül Itália már elveszett (volt, amikor a háromból kettő is: 1933 és 1945 között). Az egyház biztosította az egységes intellektuális rendszerével, hogy amikor az államalakulatok fölbomlottak, a nemzetek fölötti közjogi és államteológiai tanok megmaradjanak együtt az arisztoteliánus és skolasztikus érvelési rendszerrel: márpedig ez informálta Európában a politikai teóriát (szemben minden ellenkező híreszteléssel, Angliában is). Arisztotelész és a skolasztika (akció) volt a fölvilágosodás (reakció) ellenséges, de nélkülözhetetlen háttere (Descartes, Spinoza). A reneszánsz a tudományt és a görög-római ókort egyszerre fedezte föl. A közös alap megvolt, bár folyamatosan töredezik, ma már talán csak a közös fogalmi nyelv maradt, már ahol használnak még fogalmi nyelvet egyáltalán.
Ezek az eszközök elégtelennek bizonyultak az első világháborúban (dinasztikus világbirodalmak fölbomlása), a második világháború előtt (a Népszövetség fölbomlása) és után (a Brit Birodalom fölbomlása), és elégtelenek lehetnek 1989 után is (Brexit, kelet-nyugati eltávolodás, az EU bénultsága és általános népszerűtlensége; a szimpla anyagi előnyök kedvelése se teszi az EU-t a maga egészében népszerűvé: a nemzetek fölötti, univerzális jogegyenlőség utópia maradt). A centripetális erőknél erősebbek, legalábbis aktívabbak a centrifugális erők, maga a centrum pedig implodál.
Egy kiváló és szubtilis esszében Adrian Daub tollából az n+1 folyóirat szájtján megismerhetjük az összetartó tényező, Németország rejtett válságát. Ezt az írást nem lehet pár mondatban összefoglalni, de annyi bizonyos, hogy mindazok a folyamatok, amelyek másutt lejátszódnak, titokzatosabban és elvontabban ugyan, de megvannak
Németországban is, ahol a centrifugális szélsőjobb domesztikálása lehetségessé vált a gazdasági kegyetlenség hallgatólagos elfogadása révén és az etnikai kirekesztés (amely mindig az underclass kirekesztése is) durva erőszak és kapkodás helyett fokozatos rendszerszintre emelése az uralkodó, s ahol a közbeszéd (neonáci hatásra) immár a német állampolgár fogalmától bizony megkülönbözteti a „Biodeutsche” rondácska fogalmát.
Ez a stratégia szerintem túléli a neoliberalizmus mostanság végbemenő lassú halálát – hiszen a protekcionista-etatista-nacionalista verzió diadalmaskodik mindenütt, amikor a legsikeresebb kapitalista modell a Kínai Népköztársaságban simán összeegyeztethető a sztálinista-maoista politikai szisztéma mechanikus továbbfejlesztésével (hipertotalitárius irányban).
Németországban (meg sehol) minden humanista ködösítés és ábrándozás ellenére természetesen nem szűnt meg a kapitalizmus egyik legalapvetőbb jellegzetessége: az „élhetetlen”, „versenyképtelen”, „sikertelen” személyek, társadalmi csoportok, népek, civilizációk, kontinensek egyértelmű morális elmarasztalása.
Az üzleti vereség a konkurenciaharcban a tüchtig és erkölcsös (szorgalmas, önmegtartóztató, mértéktartó, takarékos, hosszú távra tervező, számolni tudó) győztesekkel szemben erkölcsi vereség, a bűn jele.
Mondani sem kell, hogy a bűnös vesztesek között sok a muzikális, bohém, barna bőrű, ábrándozó, érzéki fickó, amint ez évszázadok óta közismert.
A domináns osztálykoalíció morálteológiai és államjogi terminusokban határozza meg magát (illetve világi főpapjai így határozzák meg), amely látszatra univerzalisztikus: az alkotmányjogi igazolás módszerével hajtják ezt végre.
A fasizmus a határfogalom: ez az a vonal, amelyet nem szabad átlépni: a tömegmozgósítás, az önkényuralom (szeszélyes uralom), a rendezetlen erőszak és a jogon kívüli pusztítás vonala, amelyen túl megszűnik a jog és a közigazgatás primátusa, minden „rendezett”, „törvényesen megalkotott” állam alapvető kritériuma. De ezen a határvonalon innen is van uralom: mégpedig egyszerre gazdasági, jogi és erkölcsi uralom, s ennek a hatalmat konstituáló osztálykoalíció fölött gyakorolt hegemonikus-ideologikus befolyása.
Elég ennek a hegemóniának a megingása – ami Kelet-Európában szabad szemmel kivehető – , hogy a dominancia és egység dialektikája fölboruljon, s a domináns Nyugatnak egyre kevésbé legyen érdeke a birodalmi (jogi, erkölcsi, közigazgatási) alaprend fönntartása és finanszírozása.
A kelet-európai euroszkeptikus, „illiberális” etnicistáknak és emberjogi-alapjogi föderalistáknak-univerzalistáknak egyaránt hibájuk a gazdaság naturális értelmezése. A pénzt csak mint „zsozsót”, mint a zéróösszegű játszma nyereségét veszik tekintetbe, azt hiszik, hogy a tőkés gazdaságot és a polgári politikát „a zsé” hajtja előre. Pedig a pénznek és a tulajdonnak a teológiai elem a lényege (vö. Aquinói Szt. Tamás Arisztotelész-kommentárjaitól Marxig és Max Weberig), tehát az az absztrakt-szellemi dimenzió, amelynek a birtoklásával a tőke a termelés fölé kerekedik. Az egyszerű árucsere, a vétel-eladás puszta profitszemlélete az égvilágon semmit se mond a kapitalizmusról. (Amelynek nem a „nyereségvágy”, a „kapzsiság”, a „pénzhajhászat” a mozgatórugója, ilyesmi ugyanis mindig volt, tehát nem specifikus, hanem az akkumulációtól a bérmunkás motiválásáig a rendképzetnek való elvont alárendelés, amelynek gyakorlása és finomítása a modern politika hivatása.)
Az Európai Unió mindebben koordináló, nem kormányzó szerepet töltött be, szerepe a tárgyalásos-deliberatív stabilizálás és harmonizáció volt, ennek a költségei pedig a kelet-európai (gazdasági és faji) naturalizmus betörésével túl magasra emelkedtek. Mindenekelőtt az európai fogalmi rend az, amely szétrepedezett, a kellemetlen jelenségeket a kelet-európaiak a renden kívüli erkölcsi fogalmakkal („lopás”, „kihasználnak bennünket”, „nem viszonozzák euróval, ha tartózkodunk a kínzástól és a sommás kivégzésektől”, „megfosztanak bennünket a jogellenes, de nekünk igazságosnak tetsző diszkrimináció jogától”, „a multinacionális nagyvállalatok kapitalisták, a nemzeti kisvállalatok nemzetiek” stb.) magyarázzák. A pacta sunt servanda alapelvét el nem ismerő partnerekkel nem lehet szerződni, s ez legalább olyan lényeges, mint a szerződéses viszonyok tartalmi helyessége és erkölcsössége.
Így hát „a keleti barbárokat” már megint (s mint mindig) erkölcsileg ítélik el, bár ez kölcsönös, ám a nyugati interpretáció a domináns, mind az erő, mind a szolid, régi hagyomány jóvoltából.
Nem rossz üzlet a keleti üzlet a Nyugatnak, csak a rendbe nem illeszthető. Az „illiberális” politika (amely lényegében francia- és németellenesség gazdaságteológiai és közjogi okokból, még Olaszországban is) ezt nem képes, de nem is hajlandó megérteni. Az értetlenség kölcsönös, de az erőviszonyok egyenlőtlenek.
Ez nem nagy újdonság, de a posztimperialista korszakban másképp fest, mint korábban. Ám a „gyarmati barbár” integrációja és interiorizációja soha nem sikerült, ma sincs erre esély. Figyelemre méltó azonban, hogy az új, keleti, ám nem barbár – azaz birodalmi hagyományú – „sikeres” kívülállók (Kína, India) ősi magaskultúrák alapzatán állnak, mindkét esetben domináns a gazdasági célok államjogi szemlélete (közjó, harmónia, állandóság, belső béke stb.). A birodalmak közötti töredéknemzetek sorsa a lázadás, a fogalom és az univerzalizmus – „az Írás” – elutasítása.
Lángol a Notre-Dame
Elég érdekes volt az, ahogyan a párizsi Notre-Dame székesegyházban föllobbant tüzet fogadták némely kelet-európaiak. Sokan gyűlölettel és kárörömmel, ld. itt és itt. Fölbukkantak a „migránsokra” gyanakvó szélsőjobboldali összeesküvés-elméletek a magyarországi kormánymédiákban, ld. itt. Ez előszörre megdöbbentett. Némely régimódian antiklerikális baloldali kispolgárok véleménye is, akik nem hajlandók gyászolni uralmi szimbólumok pusztulását. (Hogy kacagott volna rajtuk Marx!) Némely kelet-európai konzervatívok azért megrendültek a tűzvésztől – ld. pl. Rajcsányi Gellért szép, bár hűvös cikkét a Mandineren – , mások azonban ezt az alkalmat is arra használták föl, hogy (kissé illogikusan) a nyugati dekadenciáról panaszkodjanak, mint a népszerű román publicista, Cristian Grosu, aki ebből az alkalomból is a segélyezés és a társadalombiztosítás ellen szaval, amellyel szemben ó, annyira keresztyéni a puszta könyörület. Grosu cikkéből arra a tanulságra juthatunk, hogy a Notre-Dame és a keresztyén irgalmasság sérüléseinek az oka a political correctness. Semjén Zsolt magyarországi miniszterelnök-helyettes szerint a Notre-Dame leégésében a francia szekularista, egyházellenes politika „vastagon benne van” (???!!!). „Franciaország megtagadta saját történelmét” (?) stb., stb. Rosszindulat és téboly.
Hogyan jönnek létre ezek az őrülmények?
A történelmi keresztyénség (megkülönböztetve Jézus eredeti tanításaitól, amelyeket két évszázad történelmi, filozófiai és filológiai kritikája után immár eléggé pontosan tudunk rekonstruálni) szabadságnak és szolgaságnak egyaránt volt oka és instrumentuma.
Az egyetlen olyan intézmény volt, amelynek a zárt körében – mindenekelőtt a szerzetességben – megvalósult a kommunizmusnak-anarchiának egy fajtája, amelyben nem volt tulajdon, hanem teljes vagyonközösség és „szegénység”, azaz magántulajdontól mentesség, amelyben nem volt család, az elnyomás molekuláris formája („szüzesség”), amelyben nem volt a megélhetésért végzett munka (a szolgaság és szenvedés archetípusa).
A XIX. század nagy monumentumainak (pályaudvarok, vásárcsarnokok, gyárak, tőzsdepaloták, múzeumok, egyetemek, nagyáruházak, kormányépületek) a jellemzője a hasznosság volt (és a stiláris eklektika). A templomba nem kell belépőjegyet váltani. A templomban semmi hasznosat nem kell csinálni: a templomban a tevékenység („a világ”) ellentéte folyik: a meditáció (ima), szertartás, zene Isten tiszteletére, aki nem látható, s akinek a jelenléte mindig titokzatos, bizonytalan, ezért kell hozzá az igaz hit.
Természetesen épp úgy uralmi formákat fejtett ki a történelem eddig leghatékonyabb ideológiai szervezete, mint utódai, de egyben alternatívát is jelentett, amennyiben másik morált képviselt, mint „a világé”, az örök invesztitúraharcban szemben is állt a birodalommal, meg is testesítette, illetve teremtett is párhuzamos birodalmat. De az alázatnak és a szegénységnek, a vagyon és a szex elutasításának az éthosza mégiscsak az ellentéte volt a nemesi gőgnek és a királyi pompának (és itt most nem az egyház bukásáról és bűneiről beszélek, ami elvszegés volt, bár a szellemi szigor a maga tiszta alakjában is okozott épp elég szenvedést).
A Notre-Dame mézesbödönként vonzotta a királyi és császári méheket és darazsakat, s a szegényeket fölmagasztaló francia forradalom épp ezért akarta lerombolni. De az polgári forradalom volt, egyenlősítő, és nem emancipáló forradalom, s ezért nem foghatta föl pozitívumként a keresztyén anyaszentegyház tulajdon-, munka- és családellenességét, amely a morálteológia középpontjában áll, s amely minden autentikus keresztyénség leglényege.
A Notre-Dame minden metafizikus hit hanyatlásával és saját bűneinek súlya alatt is roskadozva egyszerűen a szépségével múlta fölül és játszotta ki a történelmet, ott, azon a négyzetmérföldön Párizsban, ahol a legtöbb hatalom és a legtöbb tudomány összpontosult (és összpontosul még mindig) ilyen kis helyen, egyedülállóan a históriában, a tekintély iszonyatos aranysúlyával nehezedve a legdrágább földre, amelyen ember valaha házat épített.
Azt én nagyon jól megértem, hogy valaki gyűlöli a hagyományt, föltéve, hogy érti: milyen hagyományt gyűlöl. Én az osztályuralom és az államhatalom ellenségeként is szeretem – hogy ne szeretném – a Notre-Dame-ot, amely (mint az egész gótika, ahogyan tudja ezt bárki, aki arra jár) fölfelé és kifelé mutat mindabból, amiben lehetséges az igazságtalanság és a gyötörtetés.
Persze ehhöz nem is kell Notre-Dame, elég hozzá a Szent Mihály-templom, a Farkas utcai református templom, a Fekete templom, a kolozsmonostori apátsági templom – otthonunk – , ami nemcsak „a világot” transzcendálja, hanem saját magát is, hiszen mi a megveszekedett koromfekete ördög lenne a művészet, ha nem ez. Épp Kolozsváron voltam, amikor kigyulladt a párizsi Miasszonyunk temploma, és hát bárhová néztem az óvárban, minden kő erről győzött meg. Annak, hogy egy-egy plébános vagy esperes miket beszél néha, semmi köze a dologhoz.
Igen, ezeket az erdélyi templomainkat németek építették eredetileg német városainkban nyugati minták nyomán, s ebben benne van a hatalmi egyenlőtlenség – ami egyben mindig kulturális egyenlőtlenség is – nyoma szintúgy. Nincs tiszta történelem, nincs egyértelmű földi vigasz.
Őszintén sajnálom azokat, akik nem bánják a Notre-Dame-ot (mert mondjuk az általuk nem kedvelt Emmanuel Macron történetesen éppen elnöke most a Francia Köztársaságnak, mintha ez számítana ebben az ügyben), mert tudtukon kívül saját magukkal se törődnek kellőképpen.
Szentimentális európaiak persze mondhatják, hogy Európát olyan halhatatlan remekművek szimbolizálják, mint épp a Notre-Dame. Ez se igaz. Az Úr nem európai és nem közel-keleti és nem francia. Igaz ugyan mégis, hogy sokan azt utálják „az európai gondolatban” és a hozzá hasonló utópiákban, ami a legjobb bennük, s aminek persze nincs nemzetisége, nincs neme, nincs hatalma és nincs pénze.
