A Beszélő. A demokratikus ellenzék és az SZDSZ. A Magyar Helsinki Bizottság.

Talán nem tévedek nagyot, ha mindjárt a felütésben jelzem: Kőszeg Ferenc életének és pályájának ezek lehetnek a pillérei.

Kivételes műveltsége ellenére Kőszeg elsősorban nem az ellenzék főideológusaként, teoretikusaként fogott helyet (és emlékezetet) az ellenzéki tablón. Nem programadó, bár utóbbi mindjárt árnyalandó is, hiszen az 1987-es Társadalmi Szerződés három szerzőjének ő az egyike, Kis János és Solt Ottilia mellett. Közösségteremtő alkat. És ehhez az alkathoz talán még az intézményesülő közösségeknél is közelebb állnak ezek kibontakozásai, előtörténetei: a magányos elméleti pallérozódás mellett bonyolódó, szintén nélkülözhetetlen intézményi-informális aprómunka, az illegalitásban. A mozgalom – annak vágya.

Pedig az egyetemi végzősöknek állást osztó, elhelyező KISZ-bizottság jelentése egykor azt írta Kőszegről, hogy a marxizmust, úgymond, elméletileg talán magáévá teszi, de a marxizmus gyakorlati részét, ami nem más, mint a közösségi élet, nem fogadja el.

„Szellemi érdeklődés Lukács, a marxizmus iránt volt bennem, de sohasem tartoztam ebbe a körbe, és sohasem tekintettem magam marxistának, bár nem is voltam elutasító a marxizmussal szemben. A reformmarxisták vagy reneszánszmarxisták gondolkodásmódja a legkevésbé sem volt idegen tőlem”,

mondja a Csizmadia Ervinnek adott, 1992 nyarán készült nagyinterjúban. Kőszeg alkatának tehát – szemben az egykori KISZ-bizottsági jellemzéssel – igenis alapvető vonása a közösségi élet, túl azon, hogy otthona (Felszab 4) a hetvenes évek legelejétől helyszíne volt szabadegyetemi szemináriumoknak, majd szerkesztőségi összejöveteleknek és házibuliknak, amelyek jelentősége mégsem elhanyagolható az ellenzéki közeg leírásakor. Kőszeg a gyakorlati politizálás pártján állt: „én a politika, sőt a politikai akciók híve voltam, sőt némi túlzással azt is mondhatnám, az ellenzéknek inkább az akcionista vonulatához tartoztam”, mondja szintén a Csizmadia-interjúban. Erre a praktikus szemléletre mutat továbbá a szamizdat lapalapítás körüli viták idejéből ismert véleménye, miszerint legalább egy tájékoztató füzetre, egy bulletinre szükség lenne, hogy hírt lehessen adni olyan ellenzéki eseményekről, amelyek nem kerülnek be az újságokba. Ez az „Ellenzéki Pesti Műsor” aztán a szamizdat Beszélő kvázi-állandó rovataként realizálódott is.

A literátor (az ő karaktere közelében talán nem modoroskodás ez a szóválasztás) múltú és jelenű Kőszeg szerkesztőként például a Szépirodalmi-féle Karinthy-összesnél, Zsolt Béla Kilenc koffer című regényének akkor már harminc éve esedékes, 1980-as első kiadásánál, és Petri Örökhétfőjénél is közreműködött. Önálló könyveiben olvasható az 1989 előtti és utáni politikai cikkeinek válogatása (Lehetőségek kényszere, 1999), a magán- és közéletéről egyszerre, egyként tudósító memoárkaleidoszkóp (K. történetei, 2007), valamint a két vállalkozás egyfajta hibridje, amely valóságprózákat, portrékat és (aktuál)politikai esszéket is tartalmaz (Múltunk vége, 2011). Akadt rá példa, hogy egy-egy ilyen, a tanú közvetlenségével elmesélt emlék helyett (párt)történetírássá csábult dolgozat (például a Sakk! Matt?) kapcsán sebek fakadtak, csörték kerekedtek, mégis, azok hátterében leginkább a szűkös és szűkülő horizontok között zajló paradigmák, narratívák versenye állt, mintsem a haza sorsa.

Kőszeg hangját legtöbbször elkerüli a korszakokon átívelő, dörgedelmes tévedhetetlenség (generációs?) nárcizmusa, mely természeténél fogva képes akár maga alá temetni a mondandó jogosságát és jelentőségét is. Írásaiban ezzel szemben belátás munkál, termékeny önkétely, ami nem hősi póz, hanem nagyvonalúság, s ami többnyire fájóan hiányzik egykor és most, a radikális állítások permanens igézetében.

Abban az értelemben tehát, ahogy ez a fogalom ma és ehelyütt is sokszor fetisizálódik, tudniillik sokkal kevésbé metapolitikai, mint inkább retorikai eszközként, beszédaktusként, kompetitív technikaként van használatban (miként is lehetséges kompetíció egy magát baloldaliként jelölő diszkurzív térben, überhaupt?), Kőszeg Ferenc nem radikális. Nem úgy radikális, hanem bátor. S ezen a ponton nem lehet nem felidézni a november 4-ei bevonulás után kezdett röplapozását, melyért 1957-ben két hónapot töltött vizsgálati fogságban, vagy az 1982 júniusában készült, sokat emlegetett fotósorozatot az újságíró Kőszegről, amelyen állambiztonsági követők kergetik. És nem lehet nem felidézni, hogy ugyanezekben a hónapokban más újságírók épp belügyminisztériumi kitüntetést vettek át, mint a pártállam rendőrségének belsős tudósítói. Van, aki mindig a hatalom oldalán áll.

Kőszeg viszont nagyon ritkán áll a Hatalom oldalán. Az 1989-es győzelem után az immár hetilapként megjelent Beszélőt szerkesztő kör az SZDSZ perifériájára sodródott, s bár a lapot az SZDSZ parlamenti képviselőjeként főszerkesztette Kőszeg (skizoid helyzet), mégsem akként volt pártlap, ahogy az manapság evidencia lenne.

„Ezt a mi lapunkat sokszor „szociofotós”, szegénypárti, cigánypárti, rendőrellenes orgánumként írták le, amely nem képes túllépni a demokratikus ellenzék szűkös témáin, és amelyből hiányzik a polgárosodás tágabb lélegzete. Mi, a Beszélő szerkesztői sosem bántuk, hogy lapunk korszerűtlen módon megőrzött valamit a demokratikus ellenzék régi vonalából”,

írta A kintlét elviselhetetlen könnyűsége című cikkében 1995-ben. S valóban: a lapban a párt szociálisan elkötelezett áramlata dominált, s keveredett nemegyszer vitába az SZDSZ-mainstreammel is. Kőszeg 1994-ben a koalíció ellen érvelt, és az sem volt éppen konfliktusmentes, hogy 1994 és 1998 között az új kormánykoalíció kisebbik pártjának országgyűlési képviselőjeként, a Nemzetbiztonsági Bizottság tagjaként, párhuzamosan pedig a jogvédő Helsinki Bizottság vezetőjeként azokkal a rendvédelmi szervekkel, korlátozásukkal foglalkozott, melyeket épp a liberális belügyminiszter felügyelt.

„Elvek tekintetében a demokratikus ellenzék vezető képviselői mindig is különböztek egymástól, bár ilyen-amolyan formában mind a demokratikus szocializmus eszméi felől érkeztek a radikalizmushoz és a liberalizmushoz, illetve ezek különféle válfajaihoz”, írta 1989-ben Tamás Gáspár Miklós az Irányzatok az SZDSZ-ben című cikkében, s idézem én is immár nem először. TGM rámutatott az SZDSZ-en belüli elkülönböződésekre, a jobb- és balszárny csíráira. A balszárny „súlyt fektet az egyenlőség követelésére, lényegesnek tartja a társadalmi igazságosság garanciáit, beépítené az államrendbe az intézményesített szociálpolitikát, rokonszenvez a szabad szakszervezetek széles körű társadalmi befolyásának elgondolásával, sokat tart a helyi önkormányzatok felől, nincs elvi kifogása a demokratikus társadalmi ellenőrzés alá helyezett állami („társadalmi”, „köz”-) tulajdonnal szemben, az újabb tulajdonformák között nem tagadja meg rokonszenvét a szövetkezeti és önigazgatási elképzelésektől, bár nem piacellenes és nem óhajtaná adminisztratív korlátozások kordájában tartani a magántőkét”. Ebbe a csoportba sorolta Solt Ottiliát és Kőszeg Ferencet. Az SZDSZ-jobboldalról ezt írta: „egyértelműen piacbarát. (…) köntörfalazás nélkül a reprivatizálást tartja célravezető megoldásnak (…) Mivel a jobbszárny szabadelvű, ezért igen élesen antietatista, tervezésellenes és antidirigista. Éppen ezért még a szociálpolitikát sem óhajtaná az állam kezébe adni. A szabadelvű-konzervatív szárny ellenzi a szakszervezetek és a helyi önkormányzatok túlzott hatalmát.” TGM idesorolta például önmagát.

Kőszeg saját megnyilatkozásaiban is lelni ilyen típusú öndefiníciókra: a szamizdat Beszélő időszakának szemléletét például baloldali liberalizmusként jellemzi az idézett 1992-es interjúban, s hozzáteszi, hogy a (gazdasági) liberalizmus kulcsszava akkoriban távolról sem volt olyan evidencia, amilyenné később vált. A szociálliberalizmus pozícióját Kőszeg Kis János Vannak-e emberi jogaink? című 1986-os könyvéből eredezteti, melyben a szerző az egalitárius liberalizmus és a demokratikus szocializmus között álló radikalizmust írta le, s ezzel maga Kőszeg is azonosult. Mindezzel összhangban áll a Társadalmi Szerződés eklekticizmusa is, amely – ahogy arra Kőszeg is utalt – a vállalati önigazgatás, a társadalmiasítás, a szociális védelem mellett foglalt állást, tehát őrzött meg harmadikutas elemeket.

Mindezek után talán nem túlzás azt állítani, hogy – amiként az a fentiekből is látható volt – e rendkívül heterogén közösségen belül Kőszeg Ferenc életének művét, szemléletét jobbról Kis János, balról Solt Ottilia keretezik közvetlenül. Nem véletlen, hogy Kőszeg is őket nevezte a hazai demokratikus ellenzék legjelentősebb személyiségeinek. (Solt Ottilia és Kőszeg Ferenc 1952-ben az Egészségügyi Minisztérium balatonlellei üdülőjében találkoztak először. Az idő szerint előbbi nyolc, utóbbi tizenhárom éves. Szerepelnek is együtt egy akkor készült csoportképen, azt nézem épp. 1997-ben Kőszeg megrendítően szép írással búcsúztatta legközelebbi harcostársát.)

„A politizáló értelmiségi közvélemény és a nyugati sajtó elkábul attól, hogy az ellenzék, a független sajtó, és a budapesti értelmiségi fórumok kritikus szókimondása évek óta folyamatosan létezik, pedig ez nem a magyar dzsungel, ez csak vadvédelmi rezervátum. (…) Magyarország a politikai téren kívül rendőrállam igazán”,

írta Solt Ottilia Vadásztörténetek című 1988-as cikkében. Évtizedes ellenzéki, majd demokratikus keretek között zajló együttműködésük krédója lehetne ez a töredék, amely egyértelműen az osztályhelyzet felől írja le a társadalmi és politikai hozzáférés, a részvétel és a kriminalisztikai „sebezhetőség” állapotát. Teszi mindezt éles önismerettel, deheroizáló szemszögből, egyúttal rámutatva a láthatóságból adódó viszonylagos biztonságra, privilegizáltságra, ami a névvel-címmel vállalt szamizdatozás hátterében is kezdetektől taktikai elem volt.

Annak a komplex és égető kérdésnek pedig, hogy a Szabad Kezdeményezések Hálózatából megalakult SZDSZ az 1989-es rendszerváltás és az adott globális folyamatok és hierarchia kontextusában milyen (gazdasági) dominanciák, elitstratégiák vagy éppen félreértések révén vált par excellence liberális párttá, ami innen nézvést tévedés volt, (hiszen és) miközben az 1988-as Elvi Nyilatkozat többek között Bibót, Donáth Ferencet, Kéthly Annát, Nagy Imrét és Szabó Zoltánt nevezte meg szellemi elődként, egyes vonatkozásai (s általuk – pars pro toto – a magyarországi rendszerváltás) mostanra szigorú revízió alá kerültek (elég ezúttal Gagyi Ágnes, Szalai Erzsébet vagy Pogátsa Zoltán egy-egy írására utalni).

Az mindenesetre tény, hogy ezzel a mozgással párhuzamosan a szociális balszárny, „a demokratikus ellenzék régi vonala” a pártvezetésből a legális Beszélő rezervátumába szorult át. Ugyanitt azonban és tehát azzal a koncepcióval (is) érdemes számot vetni, ami Solt Ottilia egyik 1989-es szövegében áll:

„Miért nem vagyok szociáldemokrata a nyolcvanas évek végén Magyarországon? Vagyis – pontosabban – miért nem szociáldemokrata pártot csinált a „demokratikus ellenzék”-nek elkeresztelt laza mozgalom 1988-ban? Miért kerültek a hangsúlyok egyre inkább a liberális vonásokra a Szabad Demokraták Szövetségében, míg az kikötött a szociáldemokratáktól jól megkülönböztetett „liberális párt” öndefiníciónál?”

Solt írása abból az alaphelyzetből indul ki, hogy a szociáldemokrácia programjához szükséges, hogy a szakképzett és erős munkapiaci pozíciókkal rendelkező munkásoknak (őket Kis János elemzése – jogosan – különbözteti el a társadalom alatti szegényektől) erős érdekvédelmi szervezeteik legyenek. Ám adott pillanatban ezt a korábban intézményes és ekként megörökölt érdekvédelmi struktúrák monolitja és a szürkegazdaság alkujával integrált és passzivált munkásság szerveződésének hiánya akadályozza. Ennek következtében Solt arra jut, hogy a társadalom vállalkozói arca felé kell fordulni, az öntudatos polgár emancipációja az első megspórolhatatlan lépés, hogy aztán ez a méltóság és biztonság kiterjeszthető legyen a szabad tulajdontól függő munkavállalóra. Mindezek után azért marad bennünk kérdés, és marad jócskán feszültség is az ügyben, hogy akkor társadalmi címzettként a szamizdat Beszélő rovatából megismert létminimum alatt élőket vizionáljuk, a Vadásztörténetek politikai téren kívül rekedtjeit, vagy a társadalom vállalkozói arcát, az öntudatos polgárt.

Mégis, talán több lehet érdekes gondolatkísérletnél, hogy a Solt- és Kőszeg-féle politikai alapvetések és elkötelezettségek hogyan árazhatók be, miként pozicionálhatók a mai ellenzéki, baloldali(-liberális)nak aposztrofált kínálatban. Miféle az a baloldali minimum, aminek szellemében aktualizálható magatartásformákat, beszédmódokat, stratégiákat találhatunk ugyanitt: hagyatékot és hagyományt?

Mert ez akkor is kihívás és történeti probléma, ha mi ma fölényes és egyértelmű választ tudunk odavetni; ha a régiek skalpjait és trófeáit gyűjtjük, azt gondolván, hogy azzal minden el van intézve.

Mert nem megspórolható az az így-úgy persze már megkezdett történeti munka, ami bizonyos fokú tisztánlátást hozhat el 1989 és az azt követő három évtized kudarcával, s ami még fontosabb: beváltatlan ígéretével kapcsolatban. Ha van, lehet ilyen tudás, akkor Kőszeg Ferenc az új vehemenciánk inspiratív közegében is az lesz, az marad, aki volt. Ha elfogadjuk az állítást, hogy a térség demokratikus ellenzéki mozgalmai történelmi szerepet játszottak a szovjet világbirodalom békés összeomlásának előkészítésében, ha elfogadjuk, hogy a hazai demokratikus ellenzék katalizátora volt a Kádár-rendszer, majd pedig a magyarországi államszocializmus bukásához vezető folyamatnak, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a most nyolcvanéves Kőszeg Ferenc a rendszerváltás történelmi alakja. Isten éltesse!

2069-ben pedig, mikorra én is ilyen korú lehetnék, s ha lesz még Magyarország, akkor a Tűzoltó-Liliom sarkon vagy a Ferenciek téri metróaluljáróban, mint tegnap, ma és holnap Bernáth Aurél Munkásállama a Képviselői Irodaházban, legyen szekkó Demszky Gábor híres, 1982-es fotójából ezzel a címmel: Hiába kergetik, avagy Kőszeg Ferencnek lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni!