„Emlékszel, mit csináltál 1986. április 26-án?”
– kérdezték tőlünk tavaly ősszel, mikor az Asse sóbányában jártunk tanulmányúton. Az 1960-as évektől itt tárolják a Németország egy részéről származó kis és közepes aktivitású radioaktív hulladékot, a 80-as évek óta viszont biztonságnövelő programként mentik a föld alól amit lehet – azóta ugyanis a rosszul csomagolt hulladékcsomagokból radioaktív szennyezés szivárog a környék talaj- és ivóvízébe.
Mindenki emlékezett.
1986. április 26. korunk történetének egyik legdrámaibb, emellett viszont legfeleslegesebb tragédiájának dátuma. A baleset a csernobili atomerőmű negyedik blokkjában történt, rosszul megtervezett és rosszul kivitelezett biztonságot felmérő teszt során. A konstrukciós hibák mellett az emberi mulasztás is szerepet játszott abban, hogy a katasztrófa bekövetkezzen, hiszen a teszten olyan operátorok dolgoztak, akik a kísérletre nem voltak felkészítve. Ráadásul menet közben improvizálni is kényszerültek a mérnökök, mikor kiderült, hogy a teszt nem végrehajtható. Bár mára már sok részlet napvilágot látott a balesetről, sok közülük nem egyezik, így teljesen rekonstruálni a balesetet még mindig nehéz feladat.
Amit biztosan lehet tudni, az a kár és pusztítás, amit az erőmű robbanása okozott Ukrajnában és Európa többi országában, köztünk hazánkban is. Bár a baleset idején észak-északnyugati irányú szél uralkodott, mely először Fehéroroszországot (Belorussziát) borította be radioaktív csapadékkal, a szélirány változásával a szennyezés elérte Ukrajna északi területeit és Oroszország déli részét is. De rendkívül magas sugárzást mértek Walesben, Írországban, Észak-Olaszországban, sőt még Alaszka partvidékén is a balesetet követő hetekben. Bár a szovjet hatóságok eredetileg 50 millió curieben adták meg a katasztrófa után kibocsátott teljes sugárzás mennyiségét, utólagos európai és amerikai kutatások bebizonyították, hogy a tényleges szám elérheti a 260 millió curiet is.
A radioaktív szennyezés beterítette a Földet, és nem kímélte az embert sem. Röviddel a baleset után 116 ezer embert telepítettek ki a szennyezett területekről. De nem csak őket érte közvetlen sugárveszély, hanem a katasztrófa elhárításán dolgozó mintegy 600 ezer embert is, katonákat, tűzoltókat, kárelhárítókat. Közülük az elmúlt évtizedekben kb. 40 ezer halt meg – főleg 30-as, 40-es éveikben levő férfiak (csak összehasonlításképp, az USA halálozási vesztesége Vietnámban kb. 50 ezer fő volt).
Nem csoda, hiszen a katasztrófa után a radioaktív szennyezés beszivárgott talajvízbe, folyókba, szennyezte a földet, a levegőt. A balesetet követően Ukrajnában és Fehéroroszországban több ezer gyermeket és felnőttet kezeltek sugárzási betegséggel. A tünetek nem kellemesek, hányás, kiütések, hajhullás. A pajzsmirigyrák a normál szint nyolcvanszorosára nőtt a Csernobil közelében élő gyermekek körében a WHO jelentése szerint, de megduplázódtak a születési rendellenességek és a más daganatos megbetegedések is.
Erre a katasztrófára nem volt senki felkészülve.
Magyarország sem lehetett. Az állami propaganda a Paksi atomerőmű megépítését nevezte ki a 80-as évek csúcsberuházásának, a szovjet minta alapján. A mérnöki munka csúcspontjának, legmodernebb technológiának, egyfajta isteni energiának állították be az építkezést. A Kádár-kor kényelmes kisemberének pedig álmai netovábbját jelentette, hogy a tévé, mosógép, hűtő szentháromság ezentúl olcsó és tiszta energiával éjjel-nappal működhet. A kor szakemberei számára elképzelhetetlennek tűnt bármiféle katasztrófa bekövetkezése egy atomerőműben, fel sem tudták volna fogni, hogy ilyen hatással is járhat. Ahogyan az Országos Meteorológiai Szolgálat vezetője egy erről szóló összefoglalóban fogalmazott: még a felkészítésükből is hiányzott ez a tapasztalat, hiszen senki sem gondolta, hogy a következmények „kontinenskiterjedésűek lesznek”.
A katasztrófa viszont megtörtént, és ahogy a hivatalos kommunikációból is látszik, a szakemberek eleinte valóban nem is tudtak mit kezdeni a következményekkel…
„A Csernobili Atomerőmű üzemzavaráról először a szovjet villamos teherelosztótól kaptunk értesítést április 26-án. Az üzemzavar jellegére való utalás nélkül azt kérték, hogy 1850 MW villamosenergia-importunkat csökkentsük 20 MW-tal.” Ezen kívül csak nem hivatalos forrásokból jutottak el hírek a baleset napján hazánkban a megnövekedett radioaktivitásról. Három nappal később, lengyel hivatalos értesítés érkezett a Mazuri-tavakban megnövekedett jód 131-es izotóp (radiojód) mennyiségéről. A baj ekkor tudatosult először a magyar szakemberekben, sokan ekkor már hazatelefonáltak: ne menj ki az esőre, ne szellőztess, mosd meg a zöldséget.
Ezek a tanácsok később az egész országban elterjedtek, de jóval a balesetet követően. Ukrajnából Barabás János követ tanácsos a lengyel jelentést követően üzente meg: „A szerencsétlenségnek kis számú sérültje van. – Az atomerőműben tovább tart a sugárzás… A robbanás térségében életveszélyesnek 1 km-es, veszélyesnek 15 km-es körzetet jelöltek ki. Innen 50 ezer embert telepítettek ki. A robbanás következtében egy ember meghalt, kórházban mintegy 90 súlyos állapotban lévő embert kezelnek. Kijevben nincs sugárveszély, ezért intézkedésre nincs szükség. Megjegyzem, a városban nyugalom van.”
Sem Moszkva, sem Kijev nem volt hajlandó egyéb információátadásra a diplomáciának. Május 6-án pedig már a kijevi polgárok sem elégedtek meg a hivatalos jelentésekkel: „Tegnap az itteni „kútvölgyi” jogosultak nagy számban jelentkeztek sugárellenőrzésre. A lakosság csak tegnap este kapott először tájékoztatást bizonyos védekezési szükségességről.”
Hivatalosan Magyarországon is csak ekkor kezdték meg a katasztrófa következményeinek kielemzését. Az MSZMP Politikai Bizottságának ülésén 10. napirendi pontként került sorra Csernobil. De a fókusz itt sem az atomerőmű által okozott pusztításon volt, ahogy a pártiratokból is kitűnik:„Arra kell törekednünk, hogy országunk általános megítélése ne szenvedjen kárt, sőt, amennyiben lehetséges, a kialakult helyzetet is megpróbáljuk a magunk javára fordítani. Mindezt megalapozhatja, hogy május 1. óta nagyon alapos, szakszerű tájékoztatást adunk partnereinknek a sugárszennyezés helyzetéről. Hasonló hatást válthat ki, ha a határőrség, a vám- és pénzügyőrség személyi állománya még nagyobb udvariassággal, körültekintéssel fogadja a hozzánk érkező turistákat.”
A párt nem csak a látogatókat várta az országba, hanem az atomellenes mozgalom megszületését is. A csernobili katasztrófa után számos országban szinte azonnal megerősödtek az antinukleáris szervezetek, melyek biztonsági felülvizsgálatokat követeltek a működő atomerőművekben. Bár a fennmaradt pártiratok alapján főleg Tolna megyébe várták az atomellenes megmozdulásokat, de végül ilyen „szerencsére nem volt”.
Hiába tudták az Országos Atomenergia Bizottságnál (OAB), hogy az információ eltitkolása, a lakosság nem megfelelő tájékoztatása sokáig nem lesz járható út, mégsem vállalták fel a megfelelő kommunikációt Csernobilról, tisztában voltak vele, hogy a paksi csúcsberuházás támogatásának jelentős csökkenését jelentené.
33 év telt el a katasztrófa óta. 33 év óta látjuk a következményeket. Olvashattuk a korabeli jelentéseket, a szakemberek, politikusok beismeréseit, ahogyan alulbecsülték az atomenergiával járó következményeket. 33 év telt el, megváltozott Magyarország politikai berendezése, de az állam még mindig titkosítva kezeli Paks II beruházásának részleteit. Nem tudjuk, ki akarja újranyitni az egészségre és természetre káros uránbányát a Mecsekben. Rejtély, miért költünk évente százmilliárdokat arra, hogy végleges tárolót építsünk a nagy aktivitású radioaktív hulladéknak-úgy, hogy sehol a világon nem épült még ilyen, nem véletlenül, hiányzik hozzá a megfelelő technológia.
Zárógondolatnak az OAB munkatársa visszaemlékezéséből, útravalónak, egy atommentes világért:
„Amikor a paksi reaktor építését elkezdtük, úgy tudtuk, hogy az atomerőművek hallatlanul biztonságosak, a baleset előfordulásának valószínűsége gyakorlatilag nulla. A mostani baleset után értesültünk arról, hogy a világon évente többször kisebb-nagyobb, könnyen végzetessé válható baleset fordul elő atomreaktorokban. Ez csak most derül ki? Netalán akkor nem mondtak igazat?”
Az írás alapjául az Energiaklub 20 év sugárzás- In memoriam Csernobil kiadványa szolgált.
