Vay Blanka queerfeminista írását olvashatták a napokban a Mérce olvasói. Írásommal a radikális baloldali feminista negyedik hullámot szeretném láttatni, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy ehhez az íráshoz, amire reagálni közvetlenül nem áll szándékomban, értelmezési szempontokat találjanak.

A feminista globális nőmozgalom története mindig is a nők érdekeinek érvényesítését jelentette azokban a társadalmi rendszerekben, amelyek más jogokat és lehetőségeket biztosítanak a férfiaknak, mint a nőknek.

A feminista mozgalom tekinthető a nők szakszervezeti mozgalmának, amely abból a különös helyzetből alakult ki, hogy a nők ugyan nem határozhatóak meg egységes osztályként, mégis kisebbségi helyzetbe hozza őket a dominánsan férfiak által vezetett politika.

A modernkori társadalmakban a megörökölt egyenlőtlenségek miatt a feminizmusnak mindig is két iránya volt. A feminista mozgalom a jó gazdasági helyzetbe született, tanuláshoz evidensen hozzáférő értelmiségi, közép- és felsőosztályhoz tartozó nők elméleti diskurzusa, és az anyagilag kiszolgáltatott helyzetben lévő, munkásosztályhoz tartozó, fizikai munkát végző nők gyakorlati fellépései által alakult. A két domináns osztályhoz tartozó nőket a feminista mozgalom tudta osztályérdekeik fölé emelni, és közös társadalmi célok mentén szolidáris összefogásra és akciókra késztetni. Ennek a helyzetnek a megváltozását láthatjuk mára a prekariátusban, amikor is a középosztályhoz tartozó, liberális jogokat élvező nők elszegényednek, és anyagi kiszolgáltatottságba kerülnek.

A második világháború után a kommunista és kapitalista ideológiák mentén elválasztott társadalmakban a nők mozgalma továbbra is összetartó erővel bírt, hiszen a nők emancipálódása és az egyenlőség kivívása maradt továbbra is mindkét rendszerben feladata. A sztálinista diktatúrába, majd a „létező szocializmusba” hanyatló keleti blokkban, és a 68-as mozgalom hanyatlása után normalizálódó nyugati blokkban az addig elért sikerekkel kielégülve konszolidálódott, és rendszerkritikussága szempontjából elhallgatott a nőmozgalom.

Ennek következtében a liberálisok által meghatározott identitáspolitikai irányvonal erősödött meg a nyugati blokkban a neoliberális kapitalista korszak kialakulásával (harmadik hullám), ami a rendszerváltás óta az öngyarmatosításban élő egykori keleti blokkban is a liberális publicisták által meghatározott média miatt az elsődlegesen meghatározó hang lett. A nőmozgalom kezdeti világos, rendszerkritikai céljait elhomályosította az is, hogy az oktatásban megvalósuló társadalmi szegregációs folyamatok miatt a hivatalos politikába eleve csak a közép- és felsőosztály nőtagjai kerülnek be, akik a feminizmus mozgalmából születő ideák nélkül politizálnak, ehelyett a liberális diskurzusból csipegetett szabadságjogi igényeket hangsúlyozzák, valódi rendszerkritikai elképzelések és hosszú távú társadalmi jövőkép nélkül. Elég, ha megnézzük az idei nőnapra szánt pártvideókat.

Ennek következtében van újjászületőben 2008, a neoliberális kapitalizmus valódi arcát megmutató válság óta erőteljesebben a feminizmus radikális mozgalma, amely vissza kíván lépni a rendszerkritikai baloldaliság hagyományába, a társadalmilag konstruált nemek megszűnésének eszményébe, és a valódi emancipációt lehetővé tevő társadalmi keretek megvalósításának igényébe.

Ezért határolódik el olyan liberális mozgalmaktól, mint a transzneműek támogatása, amely a biológiai nemiség megvásárolhatóvá és beszerezhetővé tételével maga is a neoliberális szabadkereskedelmi elképzelések mentén jött létre és a hangsúlyt a biológiai nemhez kötött identitáspolitika kérdésére helyezi; vagy a szexmunka legalizálását támogató mozgalomtól, amelyben elsődlegesen a férfiak igényeit kiszolgáló szexipar érdekei a meghatározóak, és amely a szegénység és kizsákmányolás felszámolása helyett normalizálni akarja a társadalmakban a prostituálódást és a szegénységet.

Ez a feminista mozgalmi korszak – amit a harmadik hullámtól elhatárolódva a negyedik hullámnak nevezünk – újra a nők szakszervezeteként, és a nők a nőkért szolidaritási mozgalomként kíván fellépni.

Rövidtávú célja a nők fizikai biztonságának kereteit megalkotni (pl. Isztambuli Egyezmény ratifikálása), hosszú távú célja egy olyan szegénységet és társadalmi egyenlőtlenséget felszámoló jóléti társadalom kivívása, ami anyagi biztonságot teremt minden nő számára a szabadságjogaik érvényesítésére.

Ez teheti lehetővé, hogy valóban érvényesülni tudjanak az olyan alapvető – a liberálisok által méltán hangsúlyozott – emberi jogok, amelyek a tanulás szabadságára, a politikai részvételre, a méltó munkavégzésre, a szabad párválasztásra és gyermekvállalásra vonatkoznak.

A baloldalt ellehetetlenítő történelmi kudarcokkal (elég, ha a magyar Horn, Gyurcsány kormányok neoliberális gazdasági érdekeket kiszolgáló, ám baloldali címkével ellátott „ballib” politikájára gondolunk), a politikai köztérből hiányzó radikális baloldallal, gyenge szociáldemokrata hanggal, a rasszizmust generáló konzervatív jobboldali dominanciával, a magukat feministának tételező identitáspolitikában rekedt transz és liberális nőkkel és a nőpolitikát semlegessé és jelentéktelenné tevő, alkalmazkodott nőpolitikusokkal együtt kell látnunk a negyedik hullám aktuális lehetőségeit.

Reménytelen helyzetben van, amennyiben pusztán a kritikánál marad, és nem a baloldali futurista hagyományhoz visszatérve, a jövőkép meghatározásából indul ki. Olyan hangot kell képviselnie, ami a neoliberális gazdasági rendszer által termelt gazdasági egyenlőtlenségekre és a kizsákmányolás mechanizmusaira világít rá.

A feminista diskurzus nem kerülheti meg tehát a gazdaságpolitikát és a kapitalista realizmus megértését, amely meghatározza a politikai ideológiai képzetek mai alakulását.

Egy valódi paradigmaváltás részeként kell a feminista mozgalomnak meghatároznia magát, amelynek legfontosabb feladata egy környezetileg fenntarthatóbb és társadalmilag igazságosabb gazdasági berendezkedés létrehozása. A munkaidő-csökkentés, feltétel nélküli alapjuttatás és jövedelemplafon bevezetése, progresszív- és zöldadó-rendszerek, helyi pénzek, barter-kaláka együttműködések szabadsága, hitelelengedés, szabadkereskedelmi egyezmények felülvizsgálata, spekulációs és tőzsdenyereségek megadóztatása, adóparadicsomok megszüntetése, a robotok köztulajdonba vétele és termelésük megadóztatása a köz javára olyan elsődleges programpontok, amelyek részei a baloldali feminista politikának.

Minden más csakis arra irányul, hogy egy olyan társadalmat tartsunk fent, amiben egy szűk politikai és gazdasági elit jogot formál arra, hogy a nőt meghatározza, és életét alakító döntéseket hozzon, alapvetően nélküle. A most megjelenő, új feminista manifesztum a 99 százaléknak íródott. A feminizmus negyedik hulláma ebből a nézőpontból szól, a nőpolitika ma innen épülhet fel.

„Elmúlt az az idő, amikor a partvonalon üldögélhettünk; a feministáknak ideje lábra állni. Folytatjuk az „esélyegyenlőség harcot”, miközben lángokban áll a bolygónk? Vagy újraalkotjuk a társadalmi nemek igazságát egy olyan antikapitalista formában, ami kivezet jelenünk kríziséből, és elvezet egy új társadalomhoz?”

– teszi fel a kérdést a 2019-es nőnapon napvilágot látott mű három szerzője, Cinzia Arruzza, Tithi Bhattacharya és Nancy Fraser, és általuk én is.