A kilencvenes-kétezres évek értelmiségi „posztkommunista antikommunizmusában” felnőve – ez az a jelenség, amikor hirtelen mindenki felfedezte legmélyebb antikommunista passzióit a létezett szocializmus bukása UTÁN – sokszor hallottam azokat a történeteket, amelyek a Sztálinnak bedőlő nyugat-európai baloldali értelmiségieket sorolják fel. A moszkvai látogatásaikon tenyérben körbehordozott baloldali személyiségeknek ezek az anekdoták azt rótták fel, hogy nem vették észre a háttérben zajló megtorlásokat, a rezsim határtalan zsarnokságát, és persze a Gulágot. A narratíva lényege az volt, hogy ostobának, elvakultnak, ideológiailag vágyvezéreltnek, bűnnel határos módon vaknak tüntesse fel a baloldalt, és ezzel hiteltelenítse a baloldali politikát.

Az elmúlt években többször eszembe jutottak ezek a sztorik, miközben azt figyeltem, hogyan is esik hanyatt a nyugat-európai és észak-amerikai média és értelmiség egy jelentős hányada egy vallásos fundamentalista zsarnokság, egy emberrablástól, kínzástól, merényletektől és háborús bűnöktől sem visszariadó rémuralom PR-hadjáratától. Szaúd-Arábiáról, és még konkrétabban annak trónörököséről, Mohamed bin Szalman (PR-nevén: MBS) koronahercegről beszélek.

A magyar sajtóban leginkább tavaly október óta cikkeznek róla, miután kiderült, hogy hozzá köthető „különleges egységek” megkínozták, meggyilkolták, majd feldarabolták a szaúdi származású, az Egyesült Államokban élő újságírót, Dzsamal Hasogdzsit. A New York Times nemrégiben megjelent, amerikai hírszerzési és szaúdi kormányzati forrásokra hivatkozó cikke azt is feltárta, hogy a koronaherceg ellenőrzése alá tartozó egység több tucatnyi disszidens, értelmiségi, vallási vezető és emberi jogi aktivista elrablását és megkínzását hajtotta végre az elmúlt két évben.

De MBS karrierje a nyugati médiában nem ekkor indult útjára. A 2015-ben, 29 éves korában védelmi miniszterré, majd 2017-ben trónörökössé kinevezett herceg hosszú ideig nagyon pozitív, már-már lelkesnek mondható fogadtatásban részesült nyugaton, de a hazai sajtóban is előfordult, hogy méltatták „reformer” ambícióit.

Az agilis fiatal reformer, aki csökkentené a szaúdi gazdaság olajfüggőségét, tőzsdére vinné a két-három billió (két-háromezer milliárd) dollárra becsült állami olajvállalat, a Saudi Aramco egy részét; akinek hála koncertre, moziba járhatnak a szaúdi fiatalok, sőt végre a nők is engedélyt kapnak arra, hogy autót vezessenek – nagyjából így írható le az a kép, amelyet a média sugárzott a koronahercegről.

A két vezető amerikai napilap, a New York Times és a Washington Post rangidős külpolitikai újságírói szuperlatívuszokban beszéltek róla. A New York Times munkatársa, Thomas Friedman még meg is látogatta MBS-t Rijádban, az erről készült cikke elején pedig leszögezi:

„Nem gondoltam, hogy megérem, hogy leírhatom ezt a mondatot: a Közel-Kelet legjelentősebb reformfolyamata napjainkban épp Szaúd-Arábiában zajlik.”

Majd hozzáteszi: „szaúdi stílusú” Arab Tavasz tanúja lehetett.

Mindezt 2017 novemberében írta le, ekkor még lehet azt mondani, hogy nem tudott az MBS vezényletével zajló kínzásokról és merényletekről – bár ez az érv sem biztos, hogy megállna a lábán –, de azt bizonyosan nem állíthatja, hogy nem tudott a jemeni polgárháborúban elkövetett bűncselekményekről.

Az ENSZ jelentése ugyanis már 2016 januárjában felhívta a figyelmet, a szaúdi erők – melyek jemeni beavatkozását a védelmi miniszterré avanzsált herceg indította el 2015-ben – „széles körben és szisztematikus módon” vesznek célba ártatlan civileket, a Human Rights Watch pedig már korábban dokumentált tucatnyi olyan bombázást, amely kimondottan a civil lakosságot vette célba.

Az Orvosok Határok Nélkül (MSF) pedig ugyanebben az időszakban jelezte, hogy a szaúdi erők kórházakat, egészségügyi intézményeket is támadnak.

Persze nem véletlen, hogy a nyugati külpolitikai újságírás és a régióval foglalkozó kutatók-elemzők egy jelentős része ennyire bedőlt a koronaherceg bájainak. MBS ugyanis dollármilliókból vásárolt magának publicitást és befolyást nyugati tanácsadócégek, lobbisták és PR-vállalatok révén.

Ahogy a London Review of Books legutóbbi számában megjelent esszé emlékeztet, MBS gazdasági liberalizációs programját a világ egyik legelismertebb tanácsadó cége, az amerikai McKinsey készítette, és vezető amerikai és brit PR-cégek (APCO Worldwide, Freud Communications, Consulum) végezték a herceg fényezését a nyugati közvélemény előtt. Tavalyi nagy-britanniai látogatása előtt MBS még a napilapokban és utcai óriásplakátokon is reklámhelyet kapott, „Ő hozza el a változást Szaúd-Arábiába” felirattal. Az USA-ban autós hirdetések köszöntötték az oda látogató királyi sarjat.

Incredible PR offensive for the Saudi crown prince’s visit to Britain. Useful reminder that the UK sells £billions of weapons to the regime responsible for the largest famine in the world right now. pic.twitter.com/VnAru2JhNt

— Jacobin (@jacobinmag) March 7, 2018

I don’t know about you but these ads have totally convinced me that maybe the Saudi Prince isn’t such a bad egg after all. pic.twitter.com/TRaXF7W9bD

— Connal Hughes (@connal99) March 7, 2018

Van az a pénz, amiért megéri idiótának lenni – mondhatnánk, és valóban, az amerikai vagy épp a brit kormányzatot a jemeni atrocitások és belföldön elkövetett emberi jogi visszaélések híre sem tántorította el attól, hogy tovább szélesítse kereskedelmét az olajdiktatúrával – beleértve persze a fegyverkereskedelmet. Száz- és ezermilliárdos üzletekről beszélünk itt, ami megmagyarázza, hogy Trumpot még Hasogdzsi meggyilkolása sem ingatta meg MBS iránti rajongásában.

A fegyverkereskedelem azonban már a bűnrészesség kérdését is felveti, amit még komolyabbá tesz, ha figyelembe vesszük a nyugati consulting-cégek tevékenységét is. Az imént már idézett London Review of Books cikk hívja fel például a figyelmet egy ijesztő összefüggésre. Amikor 2015-ben a szaúdi kormányzat, a McKinsey tanácsára felfüggesztette az új munkavállalók alkalmazását a közszférában, a társadalom jelentős többsége elutasította az intézkedést, a McKinsey pedig készített egy jelentést annak közösségi médiás fogadtatásáról.

Az amerikai tanácsadócég ebben azonosított három aktivistát is, akik a Twitteren hangadóként irányították a kormánykritikus érzelmeket. Egy közülük, Omar al-Zahrani nemrég kapta meg a menedékjogot Kanadában, két testvérét – akihez amúgy semmilyen politikai aktivizmus nem kötődik – azonban a hatóságok letartóztatták, egyiküket pedig elektrosokkos kínzásnak vetették alá. A két testvért azóta sem látta senki.

A cikk elején felhozott párhuzamhoz visszatérve, ez olyan, mintha mondjuk Jean-Paul Sartre tippeket adott volna Sztálinnak arról, kiket is lehetne Szibériába küldeni.

Az MBS iránti nyugati lelkesedésnek lehet egy üzleti érdekeken túlmutató magyarázata is: a rasszizmus. A külpolitikai „realisták” megközelítése érthető: Szaúd-Arábia létfontosságú pillére a globális kapitalizmusnak, és hát, lássuk be, jó kapcsolat mind nyersanyagforrásként, mind pedig fegyverek és új technológiák felvevőpiacaként. Emellett a nyugati geopolitikai érdekek kiszolgálója a Közel-Keleten: ha kell fundamentalista iszlamizmust finanszíroz és exportál a térségbeli antikolonialista arab nacionalizmusok és szovjet befolyások ellen, ha kell a fundamentalista iszlamizmus ellen harcol, feltéve, ha az síita (ld. Irán).

De a liberálisok és progresszívek nem mindig meggyőzhetők ezekkel az érvekkel. Viszont lekenyerezhetők olyan haladónak tűnő szimbolikus gesztusokkal, mint a mozik engedélyezése, vagy a nők autóvezetési tilalmának feloldása. És itt jön be a rasszizmus kérdése is:

lelkünk mélyén olyan keveset gondolunk az arab társadalmakról, hogy nagyon alacsony az a léc, amelyet egy arab vezetőnek meg kell ugornia ahhoz, hogy reformerként dicsőülhessen meg. És ha még hozzá fiatal, agilis, határozott, maszkulin és zömök – vagyis minden megvan benne, amit évszázadok óta „keletiként” tartunk számon –, akkor nyert ügye van.

MBS előtt is voltak hasonló sztárok, és valószínűleg utána is lesznek. De talán egyszer eljön az az idő is, amikor rájövünk, a haladás, a reform nem egy-egy jó PR-ral rendelkező vezér tevékenysége nyomán jön el, főleg nem úgy, ha az adott vezér egy alapvetően igazságtalan globális rendbe, ennek építőkockáit adó politikai és gazdasági érdekek hálójába ágyazódik be, és ebben a hálózatban harcol ki magának kellő ravaszsággal előnyösebb pozíciókat.

Ez a véreskezű zsarnokságok receptje. A jó nemzetközi imiddzsel rendelkező zsarnokságoké, ezt meg kell hagyni. De egy zsarnokság zsarnokság marad, függetlenül a nemzetközi imidzsétől. És ezek a zsarnokságok mindaddig fennmaradnak, amíg egy teljes globális rendszer fenntartja őket. Egyszer talán nem fogja. De az már nem a mostani rend lesz.