Az utóbbi időszakban a hollywoodi kultúripar egyre nagyobb hangsúlyt helyez az amerikai fekete kisebbség helyzetének ábrázolására. 2018 mindeddig élen jár az ilyen típusú filmek (és sorozatok, mint például a True Detective harmadik évada) termelésében: ebben az évben jelent meg a Csuklyások (BlacKkKlansman, Spike Lee), a Blindspotting (Carlos López Estrada) és a Sorry to Bother You (Boots Riley) is. Valószínűleg mindhárom film több szót érdemelne, mint a minap a legjobb filmnek járó Oscar-díjat elnyerő Zöld könyv – Útmutató az élethez (Green Book, Peter Farrelly), az itt következő ideológiakritikai olvasat mégis az utóbbira koncentrál. Nem mintha az Oscar-díjat releváns elismerésnek tekintenénk, hanem mert a film jól illusztrálja, hogy jelenünkben milyen ideológiai fantáziák tűnnek a legkönnyebben eladhatónak.

A Zöld könyv az Egyesült Államok déli részén turnézó afroamerikai zenész, Don Shirley (Mahershala Ali), valamint a sofőrjéül és testőréül szerződő munkásosztálybeli kidobó, Tony Lip (Viggo Mortensen) közös utazását mutatja be.

Don Shirley makacs és büszke figura, akit már gyermekkorában csodagyerekként ünnepeltek, majd a Szovjetunióban több doktori fokozatot is szerzett, végül pedig az Egyesült Államokban vált elismert zenésszé; rendszeresen játszik a Fehér Házban, és kitűnő viszonyt ápol a Kennedy családdal.

Mivel klasszikus zenét nem játszhat feketeként, a könnyűzene legmagasabb presztízsű területén alkot. Shirley kimondottan arisztokratikus karakter: fényűző körülmények között él, egyáltalán nem hallgat rádiót, utazás közben a kezeit a komornyikja által az ölébe fektetett bársonytakarón pihenteti, és a film egyik legabszurdabb jelenetében felfoghatatlan méretű küzdelmet folytat önmagával, mire sikerül beleharapnia egy KFC-s csirkeszárnyba.

Sofőrje, Tony Lip furfangos figura: a kocsmák és a bárok, a verekedések, a szerencsejáték és a rendőrök megvesztegetésének nagy ismerője, aki azért kapja legújabb munkáját, hogy Shirley-t megvédje a várható rasszista indíttatású támadásoktól. Tony nagyhangú olasz bevándorlócsaládból származik, és hatalmas étvágyú ember, aki már a film kezdetén 26 hot dog elfogyasztásával nyer meg egy evőversenyt.

A Zöld könyvnek nincs női főszereplője, és a mellékszereplők közül is egyedül Tony Lip felesége, Dolores (Linda Cardellini) a valamelyest számottevő. Dolores a történetben betöltött funkciója szerint nagyon hasonlít a BlacKkKlansman Patrice, a Blindspotting Val és a Sorry to Bother You Detroit nevű karaktereire: a női hősök ezekben a filmekben elsősorban mint a főszereplő férfiakra ható pozitív erők jelennek meg, akik a kellő pillanatokban jó irányba terelik őket (BlacKkKlansman – fekete öntudat; Blindspotting – önmérséklet, önkifejezés; Sorry to Bother You – osztálytudat; Zöld könyv – felelősségtudat, békés élet, antirasszizmus).

A road movie során – miközben a párost hol Shirley felsőosztálybeli kapcsolatai, hol Tony alsóosztálybeli jártassága húzza ki a csávából – természetesen mély barátság szövődik a két főszereplő között. Utóbbi kialakulását elsősorban az etnikai különbség akadályozta: Tony a film kezdetén még rasszista (a náluk dolgozó fekete szerelők poharait azok menthetetlen beszennyeződése miatt egyenesen a szemetesbe dobja a mosogatóból), de ezt a film végére sikerül levetkőznie. Szintén problémát jelenthetne, hogy Shirley-t a film egy pontján a rendőrök tetten érik, mikor egy fürdőben egy másik férfivel folytat szexuális kapcsolatot, utóbbival kapcsolatban viszont Tony példás toleranciát mutat. A két szereplő eltérő társadalmi helyzetéből adódó osztálykonfliktus alig kap szerepet, pontosabban csak annyira artikulálódik, amennyire az végképp elkerülhetetlen.

A kialakult barátságból mindkét fél profitál. Egyrészt Shirley elkezdi Tony kiművelését: intonációs és morális leckéket ad neki, valamint megfogalmazza a Tony feleségének küldött szerelmesleveleket. Az ellenkező irányban arra a tendenciára ismerünk, amelyet Slavoj Žižek a Titanic (James Cameron, 1997) kapcsán azonosít: „egy fiatal gazdag személy életerejét a szegények vérbő valóságával való rövid és intim kapcsolat éleszti fel”. Tony a féktelen élvezet embere (gondoljunk csak étkezési szokásaira), aki mellett a gazdagok felszínes életébe belecsömörlött Shirley fokozatosan rádöbben a testi örömök, az alkalmi felelőtlenség, a korábban általa megvetett kommersz zene, valamint az egyszerű és őszinte emberi viszonyok nagyszerűségére.

A film legvégén Tony helyett már Shirley vezeti haza az autót, hogy barátja családjával tölthesse a szentestét, majd – némi ódzkodás után – a zenész is megérkezik az ünnepségre, mely egyszerű tisztaságával és vonzó impulzivitásával éles kontrasztban áll Shirley barátságtalan és kietlen otthonával, amelynek nappalija közepén egy trónszék áll.

A Zöld könyv a szegények világát épp úgy idealizálja, mint Žižek értelmezésében a Titanic. Cameron filmjében a hajó gyomrában utazó proletárok permanens karneváli hangulatban élnek, jellemzően felhőtlen táncmulatságokkal szórakoztatják magukat, és mindenféle gúny vagy megütközés nélkül integrálják soraikba a gazdagok dekadens életvitelébe belefásult Rose-t.

Ehhez hasonlóan a Zöld könyv olasz családja rendszeresen a közös vidám étkezések képén keresztül jelenik meg, esendőségük és hagyományaik épp olyan szeretetreméltóan, otthonosan és közhelyesen szórakoztatók, mint a Bazi nagy görög lagzi (My Big Fat Greek Wedding, Mia Goldman, 2001) görög családjáé, a film fináléjának ünnepi lakomája során pedig mindannyian magától értetődőnek tekintik, hogy a késve érkező Shirley számára helyet szorítsanak szerény asztaluknál. A Titanic és a Zöld könyv „hollywoodi marxizmusa” közötti analógia szintén nyilvánvaló, ha a Shirley utolsó filmbeli fellépésének helyszínéül szolgáló blues kocsma közönségét vesszük szemügyre.

Egyetlen pont van a filmben, mikor Tony szembesíti Shirley-t osztályhelyzetével: Tony itt azt állítja, hogy az ő világa „feketébb”, mint a „nagymenő” Shirley világa, aki „trónon ül”, és „kastélyban lakik”. Tony az érvelése során tehát a feketeséget az osztályhelyzet metaforájaként használja. A dühös Shirley ekkor kiszáll az autóból, és az alábbi monológban válaszol az utána szaladó Tonynak:

„Igen, egy kastélyban lakom, Tony! Egyedül! Gazdag fehérek fizetnek a zongorázásért, mert ettől műveltnek érzik magukat! De amint lelépek a színpadról, megint csak egy nigger vagyok a szemükben! Mert ez az ő valódi kultúrájuk! És magányosan viselem a megaláztatást, mert a saját népem sem fogad el! Mert nem vagyok olyan se, mint ők! Ha nem vagyok sem elég fekete, sem elég fehér, és még férfi sem, akkor mi vagyok, Tony?”

Tony kétségbeesett arckifejezése és a lassan bekúszó drámai háttérzene teszi a néző számára világossá, hogy elértük a drámai csúcspontot. Az identitásválság a valódi tragédia, mely mellett Tony korábbi érve, hogy „trükkökre kényszerül”, és „kétrét görnyedve melózik minden nap, hogy legyen ételük”, pillanatok alatt láthatatlanná válik. Az identitás szilárdsága az elsődleges (Tonynak könnyű, hisz ő „tudja, hogy kicsoda”), a nyomor másodlagos.

Mikor az alt-right kommentelők csapatai különböző portálokon támadást intéznek a film ellen (bár hozzá kell tennünk, hogy ezt a megszokottnál kevésbé hevesen teszik, a Zöld könyv ugyanis egy feel-good-film, és mint ilyen, igyekszik ideológiai álláspontját kevésbé harsányan képviselni), akkor – bár a „kultúrharc” hamis narratívájába rendezik a film elemeit; hiszen „a kultúrharc valójában nem más, mint egy áthelyezett osztályharc” – nem egészen helytelenül pozicionálják a filmet ideológiai szempontból.

Miközben egyre több országban veszi át a populista jobboldal a politikai hatalmat, Hollywoodban továbbra is egy rendkívül erős liberális narratíva uralkodik. E narratíva a társadalom vertikális (vagyis osztályszempontú) tagolódásával nem kíván foglalkozni, pontosabban csak éppen annyira, amennyire a Bernie Sanders köré csoportosuló demokratikus szocialista mozgalom mozilátogató tagjainak megnyeréséhez ez feltétlenül szükséges.

A film „mintanézője” az a liberális elit, amely a politikai progresszióhoz szükséges népművelés egyik lépcsőfokának tekinti a filmet. E narratívára szintén remek példa az idei Oscar-gála másik legnépszerűbb filmje, a Bohém rapszódia (Bohemian Rhapsody, Brian Synger, 2018).

A Zöld könyv tanulsága világos: ha mindenki levetkőzné az etnikai és szexuális identitással kapcsolatos előítéleteit, és végre az egyéni boldogság elérését tekintené legfőbb céljának, akkor semmiféle gátja sem maradna annak, hogy mindannyian kiegyensúlyozott életet éljünk.

A film szerint nem az a botrány, hogy vannak elnyomottak, hanem az, hogy Shirley mennyire magányos a burzsoázia, és mennyire idegen a proletariátus köreiben.

A Zöld könyv vizsgálatakor három korábbi film tűnik releváns viszonyítási pontnak. Egyrészt ott a sokat emlegetett Oscar-díjas film, a Miss Daisy sofőrje (Driving Miss Daisy, Bruce Beresford, 1989), amely egészen hasonló sémát működtet, olykor eltérő súlypontokkal. Másrészt fontos E. L. Doctorow Ragtime című regényének filmadaptációja (Ragtime, Milos Forman, 1981), amely megteremti a jogaiért harcoló karakán és büszke fekete zongorista emblematikus karakterét, és amely a „proto-Black Panther” Coalhouse Walker politikai küzdelmét a korszak tágabb politikai kontextusának viszonyrendszerében ábrázolja. A Zöld könyv a Ragtime osztályalapú politizálását moralizáló individualizmusra cseréli.

A film szerint a feketék elnyomásának megszüntetéséhez nem mozgalomra vagy tettekre van szükség, hanem derék és nyitott emberekre, akik elhiszik, hogy a fekete kisebbség helyzete pusztán avítt szemléletek függvénye, és nincs szoros összefüggésben a rabszolgaság és az anyagi kizsákmányolás hagyományával, a gazdasági érdekrendszerekkel vagy a politikai tőke termelésének a fehér kispolgárságot a fekete underclass ellen fordító manipulatív gyakorlataival.

Végül érdemes a Zöld könyv kapcsán szemügyre vennünk a Büszkeség és bányászélet (Pride, Matthew Warchus, 2014) című filmet, amely minden giccsessége és identitáspolitikai fókusza ellenére homlokegyenest ellentétes üzenet megfogalmazásán dolgozik.

A Pride tételmondatát a homoszexuális aktivistákkal szövetségre lépő szakszervezeti vezető mondja ki, mikor kijelenti, hogy nincs értelme kiállni bármely elnyomott csoport mellett, ha az ember nem áll ki az összes mellett. A Pride központi témája a szolidaritás, a film álláspontja pedig az, hogy az egyetemes emancipáció egyetlen lehetősége, ha az elnyomottak képessé válnak egymás harcaiban saját küzdelmeikre ismerni.

A Zöld könyv 1962-ben játszódik, ez az év zsúfolt az amerikai fekete polgárjogi mozgalom releváns eseményeitől, amelyek a filmből teljesen kimaradnak. Martin Luther Kinget ebben az évben börtönzik be a Georgia állambeli Albanyban, és hat év múlva lesz merénylet áldozata; közvetlenül azután, hogy elkezdte az általános sztrájk stratégiáját népszerűsíteni.

Halála előtt egy évvel mondja majd el beszédét a SCLC konferenciáján, amelyben elhangzik, hogy „mikor azt mondom, hogy vonjátok kérdőre a teljes társadalmat, az azt jelenti, hogy végül fel kell ismernünk a rasszizmus problémájának, a kizsákmányolás problémájának, a háború problémájának szoros összefüggését”. Ez az a felismerés, melynek hangsúlyozására nagy szükségünk lenne, és amely mellett háborítatlanul száguld el a Zöld könyv türkiz Cadillacje.