Február elején komoly politikai botrány rázta meg Virginiát. A szélsőjobboldali Big League Politics hírportál február elsején nyilvánosságra hozott egy 1984-es egyetemi évkönyvből származó képet Ralph Northamről, az állam demokrata kormányzójáról, amin ő és egy barátja látható: egyikük feketére festett arccal, míg a másikuk a hírhedt, fehér felsőbbrendűséget hirdető szekta, a Ku Klux Klán fehér csuklyájában. Azt nem lehet tudni, hogy a képen szereplő két férfi közül melyik a kormányzó, de a fotó így is hatalmas felháborodást váltott ki.

A botrány remek lehetőség, hogy egy olyan jelenséggel – jobb szó híján a politikai korrektséggel – szemben fogalmazzunk meg kritikát, ami az esetek túlnyomó részében csak a jobboldali nyilvánosságot foglalkoztatja.

Sokan rasszizmussal vádolják Northamet, aki beismerte, hogy hibázott és viselkedésével sokakat megsértett (igaz, egy nappal később egy bizarrnak nevezhető sajtótájékoztatón azt állította, nem is ő szerepel a képen), és a virginiai polgárok megbocsátását kéri. Ám úgy tűnik, hogy Northam elvesztette pártja támogatását, egyre többen szólítják fel lemondásra. A távozását követelők illusztris társaságához tartozik többek között Hillary Clinton, az állam két demokrata szenátora, prominens afro-amerikai politikusok, Nancy Pelosi, a Képviselőház elnöke, több lehetséges demokrata elnökjelölt, mint Elizabeth Warren, Kirsten Gilibrand, Kamala Harris, Joe Biden vagy Bernie Sanders –illetve a kormányzó elődje, a Clintonok és a milliárdos demokrata kampánydonorok legnagyobb barátja, Terry McAuliffe, akinek Northam négy évig a helyettese volt.

Ők úgy vélik, a demokrata politikus elvesztette Virginia lakosainak a támogatását, és a hivatalban maradása lehetetlenné teszi, hogy a faji szegregációs és rabszolgatartó múlttal sújtott állam továbblépjen a fotó keltette társadalmi feszültségen. És bár Northam egyelőre nem volt hajlandó távozni a hivatalából, folyamatosan fogy körülötte a levegő, és egyre kevésbé valószínű, hogy átvészeli a botrányt.

A demokraták azért is sürgetik ennyire a lemondását, mert a 13 elektori szavazattal rendelkező Virginia fontos csatatér lesz a következő választáson, és félő, hogy a rasszistának bélyegzett kormányzó elidegenítené azokat az afro-amerikai és vagyonos külvárosi szavazókat, akiknek hála a párt az elmúlt három elnökválasztáson győzelmet aratott a fél évszázadig megbízható republikánus bástyának számító államban.

Félreértés ne essék, amit Ralph Northam tett, az valóban ízléstelen, és érthető módon okoz felháborodást azokban az amerikaiakban, akiknek az életét évtizedekig keserítette meg a faji szegregáció, akik a fehér lakosság által elkövetett lincselések és az az intézményesített rasszizmus elszenvedői voltak, amivel összefüggésben az afro-amerikai közösségnek a mai napig sokkal nehezebb érvényesülnie az Egyesült Államokban.

Nyilvánvaló, hogy a Ku Klux Klán szimbólumává vált fehér kámzsa borzalmas emlékeket ébreszt azokban, akiknek a szerettei áldozatul estek a déli államok mindennapjaihoz majd’ egy évszázadig szervesen hozzátartozó szekta rémtetteinek, és velük szemben hatalmas tiszteletlenség viccet csinálni ebből a tragédiából.

A jelenkori amerikai közbeszédnek szerves részét képezi a rasszizmus és annak megszüntetése, így az is érthető, hogy miért lesz országos botrány egy olyan ügyből, ami a nyolcvanas évek közepén, ha nem is volt általánosan elfogadott a fehér lakosság körében, de nem vezetett volna ilyen fokú felháborodáshoz. Az is köztudott, hogy a multikulturalizmus őshazájának, a népek nagy olvasztótégelyének tartott Egyesült Államokban egyáltalán nem felhőtlen a különböző bőrszínű és etnikumú emberek viszonya. És üdvözlendő, hogy közvélemény egyre inkább hajlandó beismerni ezt, szembenézni az USA rasszista múltjával, és igyekszik változtatni a viszonyokon.

A probléma azzal van, hogy a törvényileg garantált egyenlőség és az elmúlt évtizedek pozitív fejleményei ellenére még mindig nem tart ott az Amerikai Egyesült Államok, hogy a legkomolyabb probléma egy rasszista fénykép legyen.

Talán nincs még egy olyan ország a világon, ahol az intézményesített rasszizmus olyan erősen hatással lenne az élet szinte minden területére, mint az Egyesült Államok. Legyen szó oktatásról, lakhatásról, egészségügyről, munkalehetőségekről, közbiztonságról, a különböző etnikai kisebbségek életét a mai napig nehezebbé teszi azoknak a normáknak, intézményeknek és hagyományoknak az öröksége, amiket törvényi úton ugyan az elmúlt 140 évben igyekeztek felszámolni, de a valóságban ugyanúgy megkerülhetetlen részei maradtak az ország általános működésének.

Az 1960-as évek közepén- a nemzetközileg főképp az emberéletek százezreit követelő, értelmetlen vietnámi háborúról ismert Lyndon B. Johnson elnöksége idején- több lépésben betiltották a szegregációt, ami az élet legapróbb területein is éket vert azon déli államok fehér és néger lakói között, ahol a kormányzatok az 1880-as-90-es években sorra fogadtak el olyan törvényeket, amik diszkriminálták a rabszolgaságból frissen felszabadított feketéket, gyakorlatilag lehetetlenné téve számukra a politikai részvételt, a társadalom perifériájára kényszerítve őket.

Nem járhattak azonos iskolákba a fehérekkel, a tömegközlekedési eszközökön szeparált helyen kellett ülniük, nem szolgálták ki őket a legtöbb étteremben, és lehetetlenné tették számukra, hogy olyan városrészekbe költözzenek, ahol fehérek élnek. És mivel nem rendelkeztek valódi politikai jogokkal, illetve a szegregáció fenntartásában érdekelt, konzervatív demokrata(!) politikusok befolyása miatt a szövetségi kormányzat sem tudott vagy nem akart fellépni az őket érő diszkriminációval szemben, így legtöbbjüknek az egyetlen lehetőséget az elvándorlás jelentette. 1916 és 1970 között több mint hatmillió afro-amerikai hagyta el a déli tagállamokat, és költözött az olyan közép-nyugati, keleti-parti metropoliszokba, mint Chicago, Detroit, Philadelphia, New York vagy Boston.

Ezekben a térségekben a szegregáció ugyan nem volt törvényi szintre emelve, de ez nem jelentette azt, hogy az ide érkező feketék azonos lehetőségekkel rendelkeztek volna a fehérekhez képest. A nagyvárosokban a rasszizmus ugyan nem volt jelen olyan középkori módon, mint a volt rabszolgatartó Mississippiben, Alabamában vagy Arkansasban, de az itt élő, leginkább az ipari szektorban elhelyezkedő afro-amerikaiaknak ugyanúgy kijutott abból a diszkriminációból, ami miatt elhagyni kényszerültek korábbi otthonukat.

Ez leginkább a lakhatás terén volt tetten érhető: bár a törvény tiltotta a szegregációt, de a legtöbb fekete számára lehetetlen volt olyan városrészekbe költözni, ahol fehérek is laktak: az ingatlantulajdonosok egyszerűen nem adtak ki nekik lakásokat ezeken a helyeken, még akkor sem, ha stabil egzisztenciával rendelkeztek, és megtehették volna, hogy vagyonosabb környéken éljenek.

Ennek következtében a fekete lakosság beszorult azokba a kerületekbe, amelyekben kevesebb munkalehetőség, rosszabbak iskolák és alacsonyabb színvonalú szociális szolgáltatások voltak elérhetőek, ami behatárolta nemcsak az ő, de gyermekeik sorsát is. És bár Chicagóban vagy New Yorkban nem voltak minden naposak a lincselések, az afro-amerikaiak itt is célpontjaivá váltak a rasszizmusnak, ebben az esetben nem ritkán a rendőrség részéről, amely sokszor alkalmazott (és sajnálatos módon alkalmaz mind a mai napig) aránytalan erőszakot a feketékkel szemben: kutatások szerint egy fekete ötször akkora eséllyel esik áldozatul rendőri erőszaknak, mint egy fehérbőrű amerikai.

Legyen szó oktatásról, munkalehetőségről, egészségügyről, a legtöbb nem-fehér bőrű amerikai hátrányból indul a többségi társadalomhoz képest. Egy fehér, egy ázsiai, egy fekete vagy latinó számára teljesen mást jelent megélni az amerikaiságukat, és a diszkrimináció mérséklésére irányuló törekvések ellenére még mindig nagyon kevés olyan pont van, ahol a különböző etnikumú állampolgárok élete összeérne.

Ahhoz képest, hogy az USA-t szokás a sokszínűség és a multikulturalizmus fellegvárának beállítani, egy lecsúszott városrészben élő néger leélhet úgy egy életet, hogy legfeljebb akkor érintkezik fehérekkel, ha egy rendőr valamilyen mondvacsinált indokkal megállítja őt. És ugyanez igaz azokra a fehérekre, akik olyan őrzött, külvárosi sorházas városrészekben laknak, ahol egy színesbőrű láttán a legtöbben preventív jelleggel fegyvert rántanak.

Magam sem hittem el, hogy ez az etnikai megosztottság mennyire szembetűnő, amíg 2017-ben nem volt lehetőségem egy hetet New Yorkban tölteni. Anyagi megfontolásból Queens Flushing városrészében laktam egy ijesztően olcsó motelben. A Manhattan belvárosától 40 percnyi metrózásra lévő Flushingról azt kell tudni, hogy a lakossága 70 százalékban ázsiai és a környék kinézetre inkább hasonlít egy kínai nagyváros nyüzsgő főutcájára, mint Amerika leghíresebb metropoliszának egyik külső kerületére.

Ez elsőre kifejezetten izgalmasnak hatott, hiszen azt gondoltam, mennyire lenyűgöző, hogy egy városnak ennyiféle arca van, mintha több különböző országba látogattam volna egyszerre. Ám, ahogy egyre többször tettem meg az utat Manhattanbe, feltűnt, hogy egyre közelebb érve a város vagyonosabb részéhez, az utazóközönség is egyre homogénebb lett: a végállomást jelentő Time Square felé közeledve, folyamatosan csökkent az etnikai kisebbségek száma, és lett az út végére Shanghaiból kis túlzással Norvégia.

Persze lehet azt mondani, hogy ebben semmi meglepő nincs, minden nagyvárosban vannak különböző etnikumok által lakott negyedek, ráadásul New York pont erről híres. De az, hogy a különböző hátterű városlakók ennyire elszeparáltan élnek egymástól, inkább arra mutat rá, hogy sok esetben nincs valódi kapcsolat a különböző származású emberek között.

Az az élet, amit egy fehér amerikai él meg, szinte összehasonlíthatatlan azzal, amit egy fekete, egy latínó vagy egy ázsiai bevándorló tapasztal meg a mindennapokban. És így válik az Egyesült Államok, az elvben a sokszínűség, az elfogadás, az egyenlőség és az igazságosság pilléreire épülő ország, olyan hellyé, ahol a származás vagy bőrszín már a születés pillanatában eldönti, milyen jövő vár az emberre, mi az, amit elérhet az életben, és mi az, amiről muszáj lemondani.

A politikának és a közvéleményt befolyásoló szereplőknek nagyon komoly szerepük van abban, hogy orvosolják ezeket a problémákat, és felszámolják azt a strukturális rasszizmust, ami a mai napig amerikaiak tízmillióinak keseríti meg az életét. De ahelyett, hogy megoldást keresnének az olyan ügyekre, mint a rendőri erőszak, a szegregáció vagy a kisebbségeket aránytalanul büntető igazságszolgáltatás, olyan esetekből kreálnak hatalmas felhajtást, amik bár könnyen eladhatók, és valóban felettébb botrányosak, de köszönőviszonyban sincsenek azzal, amit a különböző etnikai kisebbségek kénytelenek elviselni a mindennapokban.

Persze az olyan esetek, amikor hatalmas tiltakozáshullám kerekedik abból, hogy egy rendőr indokolatlanul lelőtt egy fekete tinédzsert Baltimore-ban vagy Fergusonban, néhány napra nyilván megütik az országos média ingerküszöbét is, de nem ez az általános.

A feketékről szóló diskurzust ugyanis leginkább olyan témák határozzák meg, hogy vajon miért nincs több néger Oscar-jelölt, rasszista-e Liam Neeson, mert negyven éve dühében össze akart verni egy feketét, szabad-e fehéreknek kimondani egy rap-számban a rettegett „n-betűs-szót”.

(Ez utóbbi olyan komoly ügy, hogy majdnem szegény Krúbi is megjárta, amikor elnézett a Budapest Parkba egy Kendrick Lamar koncertre, és a dalszöveg részeként véletlenül kimondta azt, hogy nigg..) Vagy hogy milyen büntetést érdemel a liberális értelmiségiekkel kapcsolatos összes sztereotípiát egyszerre megtestesítő műsorvezető, Bill Maher, miután azzal azzal viccelődött, hogy ő egy ’házi nigger’.

A négerek és a fehérek közötti egyenlőség fokmérőjét nem a minőségi oktatás, biztonság és anyagi stabilitás megléte, hanem az afro-amerikai politikusok száma, a tévésorozatok és hollywoodi filmek szereplőinek ’diverzitása’ jelenti. És persze ezek valóban fontos, és üdvözölendő fejlemények, de attól, hogy rekordszámú afro-amerikai tagja van a Kongresszusnak vagy, hogy Lupita Nyong’o szerepel a Star Warsban, önmagában még nem csökken az a faji megkülönböztetés, ami annyi problémát okoz az USA-ban. És azzal, ha hagyjuk, hogy az ilyen súlyos témákról szóló diskurzust a kevésbé jelentős ügyek határozzák meg, akkor könnyen elbagatellizálódhat az a rasszizmusról szóló párbeszéd, amit az Egyesült Államokban már régóta le kellett volna folytatni.

Csak nyilvánvalóan könnyebb ilyen esetekről beszámolni, és valahogy pozitívabb képet is fest a különböző etnikumok együttéléséről, mintha azzal lenne tele a sajtó, hogy az igazságszolgáltatás,a fennálló gazdasági-társadalmi rendszer hogyan lehetetleníti el az afro-amerikaiakat.

Elég csak a nyolcvanas évek óta különösebb sikerek nélkül folyó drogellenes háborúra gondolni, aminek következtében szegényebb közösségekben élő feketék ezreit zárták aránytalanul hosszú időre rács mögé kis mennyiségű kábítószer-birtoklásért. Vagy arra, hogy a legszegényebb nagyvárosokban élő néger fiataloknak kis túlzással csak akkor van esélyük kitörni a nyomorból, erőszakból és reménytelenségből, ha rapzenésznek, kosarasnak vagy elnöknek állnak.

Hogy az Egyesült Államokban, a világ elviekben legszabadabb országában egyre inkább tűnik úgy, hogy egy etnikai kisebbség tagjaként szinte esélyed sincs a középosztályhoz tartozni. Ha ilyen témák foglalkoztatnák a közbeszédet, akkor az egyébként meglepően türelmes afro-amerikai közösség valószínűleg nem csak néhány nagyobb visszhangot kiváltó rendőri túlkapás után fejezné ki az elégedetlenségét.

Az olyan jelentősen felfújt ügyek, mint mikor valakit „niggerezésen” kapnak, vagy a virginiai kormányzó fentebb tárgyalt botránya azért késztetik nyilvános felháborodásra és buzgó elhatárolódásra a politikai elitet és a különböző véleményformálókat, mert ők is tudják, hogy a feketéknek milyen súlyos problémákkal kell szembenézniük a mindennapokban. És mivel nincsen bátorságuk megoldani ezeket, jobb híján az ilyen kisebb incidenseknél mutatkoznak szolidárisnak afro-amerikai embertársaikkal.

Azt, hogy végül Ralph Northamnek távoznia kell-e majd a kormányzói székből, nem az fogja eldönteni, hogy a Demokrata Párt mennyire elszánt a rasszizmussal szembeni fellépésben, hanem az, hogy a kormányzó személye mennyire fog gátat szabni az államban az utóbbi években rohamosan erősödő párt pozícióinak megtartásában.

Ha lemondana és átadná a helyét az afro-amerikai – és nemrég szexuális zaklatással megvádolt – helyettesének¸ akkor megóvná a pártját némi kellemetlen magyarázkodástól és rövidtávú népszerűségvesztéstől. Illetve akkor nem kerülne szóba az a tény, hogy a polgárháború végétől hatvanas évekig a demokraták a feketék és a szegényebb fehérek politikai jogainak felszámolásával olyan egypártrendszert tartottak fent Virginiában (hasonlóan a többi déli államhoz), ahol az afro-amerikaiak szegregáltan éltek, mindennaposak voltak az ellenük elkövetett lincselések, és a vezető politikusok jelentős része tagja volt a Ku Klux Klánnak.

Persze hivatalban maradása sem garancia arra, hogy valóban el- vagy újrakezdődjék az a párbeszéd az USA múltjáról, ami nélkül az ország képtelen lesz előre lépni.

Ha továbbra is ilyen felületesen közelítjük meg a rasszizmus kérdését, könnyen elhitethetjük magunkkal, hogy ez a szörnyű probléma megoldódott, és beleesünk abba a hibába, mint 2008-ban Barack Obama megválasztása után. Az USA első fekete elnökének történelmi (de az akkori politikai helyzetet figyelembe véve közel sem meglepő) megválasztása után a közvélemény jelentős része meg volt róla győződve, hogy az Amerikai Egyesült Államok végre hivatalosan is túllépett saját sötét múltján, és olyan hellyé vált, ahol nem számít a bőröd színe, ahol négerként is ugyanolyan esélyekkel indulsz az életben, mint mindenki más.

Kár, hogy Freddie Gray, Michael Brown, Trayvon Martin, Eric Garner, Dontre Hamilton, Clementa Pinckney, Sharonda Singleton, Myra Thompson, Tywanza Sanders, Ethel Lee Lance, Cynthia Hurd, Daniel L. Simmons, DePayne Middleton-Doctor, Susie Jackson és még sokan mások ezt nem tapasztalhatták meg.