2020-tól változik a felsőfokú intézményekbe bekerülés követelményrendszere és ezzel együtt a felvételi pontszámítás is. Ez azt jelenti, hogy a diákok, akik most a 11. osztályt végzik, az új rendszer szerint kerülhetnek be a felsőoktatásba.

A változást már 2014-ben bejelentették, azóta tudjuk, hogy 2020-tól kötelező lesz egy középfokú (B2 szint) nyelvvizsga, illetve egy emelt szintű érettségi ahhoz, hogy valaki felsőoktatási intézménybe jelentkezhessen. Már akkor jelezték különféle civil szervezetek, hogy mennyire nonszensz a rendelkezés, amely egyre inkább az esélyegyenlőtlenség irányába viszi el a továbbtanulási lehetőségeket.

Ha már ilyen régóta tudható a változás, miért vagyunk ennyire meglepődve? Azért, mert a pluszpontok rendszere csak most kristályosodik ki, és már most látszik, milyen átgondolatlan az egész jogszabály, mennyi anomáliával van tele.

Az idei tanévig a diákok pluszpontokat kaphattak mind a középfokú-, mind a felsőfokú nyelvvizsgára. 2020-tól azonban a kötelezően megszerzett középfokú nyelvvizsgáért nem jár pluszpont.

Mi történik majd azokkal, akik megugrották a felsőfokú nyelvvizsgát is, vagy esetleg rögtön ezen a szinten mérettették meg a tudásukat? Ők ugyanúgy nem kapnak pluszpontot, mint azok, akiknek csak középfokú nyelvvizsgájuk van, hiszen ezt a nyelvvizsgát tudja be nekik a pontszámítási rendszer a kötelezően előírt nyelvvizsgának. Egy középfokú nyelvvizsga pontosan ugyanannyit fog érni, mint egy felsőfokú: semmit.

Ebből az következik, hogy aki kellő mennyiségű pluszpontot szeretne kapni, két nyelvből kell, hogy nyelvvizsgát tegyen. Ha egy C1 és egy B2 nyelvvizsgát is sikerül szereznie, akkor már megkaphatja a felvételiző a C1-re járó pluszpontot.

Hasonló a helyzet az emelt szintű, kötelezően előírt érettségivel: mivel kötelező, nem jár érte pluszpont. Ez azt jelenti, hogy az a diák, aki az emelt szintű érettségikért kapott pluszpontokkal akarja „kimaxolni” a pluszpontjait, három emelt szintű érettségit kell, hogy tegyen. Természetesen neki is teljesítenie kell mindeközben a B2 nyelvvizsgát, ennek hiányában be sem kerülhet a felvételi eljárásba.

Sok tisztázatlan kérdés van még. Senki sem tudja például, hogy az a diák, aki sikeres emelt szintű érettségit tesz egy nyelvből, beszámíttathatja-e ezt kötelező középfokú nyelvvizsgának? Hiszen az emelt szintű érettségi középfokú nyelvvizsgával egyenértékű. Ezért is hihetetlen pazarlás az „első sikeres nyelvvizsga visszafizetése” program középfokú nyelvvizsga esetében: emelt érettségit mindenki ingyen tehet.

Az elképzelés, miszerint a felsőoktatásba csak B2 szintű nyelvtudással lehessen bekerülni, nagyon impozáns, nyelvtanárként csak támogatni tudom. Sőt, az ideális az lenne, ha legalább az első idegennyelvből mindenki elérne egy középfokú nyelvtudást, továbbtanulási elképzelésektől függetlenül. Tudjuk azonban, hogy a diákok nagy része mégsem ér el erre a szintre, és ez biztosan nem úgy fog megváltozni, hogy a követelményrendszert szigorítják.

Nem össze-vissza kapkodással és látszatintézkedésekkel kellene a siralmas helyzeten változtatni, hanem átgondolt, hosszú távú stratégiával. A mai magyar nyelvoktatás ezer sebből vérzik: ezen kellene először változtatni, és a követelményrendszert akkor módosítani, ha az elérendő cél megvalósítható.

Nézzük, mi az, amit a keménykedés helyett csinálni kellene. Nem fogom ragozni, amit már nagyon sokszor és nagyon sokan elmondtak: a pedagógusbérek rendezése mellett vissza kellene állítani a pedagóguspálya presztízsét. Ez lenne mindennek az alapja.

De nézzünk inkább a konkrétumokat. Elsőként a nyelvtanárképzést kellene megerősíteni. Egyrészt legyen módszertan-orientált a tanári képzés. Nagyon szép dolog a középkori irodalom elmélyült ismerete, de lássuk be: egy általános iskolai vagy egy gimnáziumi nyelvtanárnak elsősorban nem erre lenne szüksége, hanem egyrészt a nyelvi szintjüket kellene továbbfejleszteni, másrészt komoly módszertani képzést kellene kapniuk, olyan segítséget, amellyel valóban képesek lesznek a nyelvvizsgáig juttatni a diákokat. A legtöbb nyelvszakon ez a gyakorlattól elrugaszkodott elméleti képzés, amelyet gyakran olyan oktatók tartanak, akik vagy soha, vagy csak nagyon régen láttak gimnazista diákot.

2020-ig úgy be lehet kerülni egy osztatlan képzésű nyelvszakra, hogy a diák nem rendelkezik az adott nyelvből emelt szintű érettségivel. Mit is jelent ez? Hogy B1 szinttel valaki bekerülhet a képzésbe, és belőle lesz a nyelvtanár, akinek a jövő generációját kell eljuttatnia a B2 szintre. Szerencsére az új szabályozással ez is változik, kötelező lesz a célnyelvből az emelt szintű érettségi; ez a változás mindenképpen üdvözlendő. Ám azok a fiatal nyelvtanárok, akik most, illetve az elkövetkező öt évben végeznek, még B1 szinttel kerülhettek be nyelvtanári szakokra. Sokszor nyelvszakos egyetemisták külsős nyelvi kurzusokra járnak, mert nem bírják az egyetem színvonalát.

Foglalkozni kellene az óraszámok kérdésével is, az első, de főleg a második idegen nyelvből. A második idegen nyelv helyzete tragikus: négy év alatt, heti három órában csak a legtehetségesebbek juthatnak el B2 szintre anélkül, hogy a szülők magántanárt fizetnének. A legtöbb iskolában a fakultációkat eleve párosítják, így két nyelvből sok helyen lehetetlenség fakultálni.

Vagy vegyünk másik példát: ha a diák orvosira készül, mindenképpen kell fakultálnia biológiából és kémiából, így idegen nyelvből már nem tud. Még a legjobb iskolákban is csak illúzió, hogy a második idegen nyelvből a diákok legalább fele középfokú nyelvvizsgát tegyen. És itt az újabb anomália: a második idegen nyelv kimeneti szintje B1. Hogyan várhatjuk el akkor a diáktól, hogy két nyelvvizsgát tegyen 18 éves korára? Hiszen manapság a felvételizők felének sincs nyelvvizsgája. Vajon egy jogszabály mennyiben fog ezen változtatni?

Ki lesz képes ezek után megfelelni a magas felvételi pontszámoknak? Ki fog bekerülni az önköltséges képzésekre?

Csak az elit, azok a diákok, akiknek sikerült bekerülniük a magas színvonalú gimnáziumokba, és azok a fiatalok, akiknek a szülei ki tudják fizetni a különféle magánórákat és külföldi tanulmányutakat. Gyengébb gimnáziumból, szakiskolából, olyan családokból, ahol a nyelvtanulásnak nincs hagyománya, lehetetlenség lesz bejutni az egyetemekre. A már most létező társadalmi szakadék egyre nagyobb és nagyobb lesz.

Még fel sem ocsúdtunk a pontszámítási sokkból, amikor jött az újabb, nyelvtanulást érintő bejelentés, a mézesmadzag: a kormány minden 9. és 11. osztályos gimnazistának (!!!) fizeti majd a külföldi nyelvtanulását. Még ha el is hinnénk a hírt, felmerül a kérdés: milyen pénzből? Honnan vonnak el forrásokat? Esetleg további elbocsátások lesznek az egyetemeken, hogy a képzésen megspórolva nyaraltassuk a diákságot? És ki gondolja, hogy két hét nyelvtanfolyammal meg lehet váltani a világot? Nevetséges. „A program részleteit még nem dolgozták ki” – nyilatkozta az EMMI oktatásért felelős államtitkára. Már meg sem lepődünk. Oktatásügyben nem veszünk el a részletekben.

Az erre szánt pénzből – ha valóban létezik ilyen – a nyelvtanárképzést és a tanártovábbképzést kellene inkább támogatni. Megteremteni azokat a körülményeket, amelyek között valóban elérhető a nemes cél: legyen minden felvételizőnek B2 szintű nyelvtudása. (Aztán persze ne feledjük ugyanezt számonkérni a parlamenti képviselőkön, tanárokon, iskolaigazgatókon is.)