A kormány át kívánja alakítani a Magyar Tudományos Akadémia működését, melynek legfontosabb eszköze a kutatóhálózat finanszírozásának szétverése – a kormányzati szándék szerint a jövőben az egyes kutatócsoportok nem kapnák meg az alaptámogatást, azt meg kellene pályázniuk.

Ezeken a pályázatokon más intézmények is indulhatnának, és eszközként szolgálnának ahhoz, hogy piacosítsák a kutatóintézetek munkáját, magyarán olyan kutatásokat finanszírozzanak, melyek eredményét a lehető legrövidebb időn belül pénzre lehet váltani – a koncepció pedig érthető okokból, nem aratott osztatlan sikert az akadémiai dolgozók körében.

A Népszava közölt interjút Lovász Lászlóval, az Akadémia elnökével, melyben Lovász a kormánnyal folytatott tárgyalásokról, valamint az intézmény kilátásairól, továbbá aktuális helyzetéről beszél, valamint arról, mi az az utolsó pont, ahol úgy látja, nincs értelme a helyén maradnia.

Lovász az interjúban kifejti: habár a kormány az Corvinus modellt igyekszik lenyomni az Akadémia torkán, az ő esetükben nem látja, hogyan lenne alkalmazható, hisz a politikától és nem odaillő befolyástól mentes akadémiai munkához kiszámítható finanszírozásra van szükség.

Az elnök ugyanakkor többször hangot ad bizakodásának, miszerint a kormánnyal lehet majd tárgyalni, és észérvekkel hatni a döntéshozókra, hogy az Akadémia sorsa konstruktív viták, nem pedig egyoldalú döntések nyomán fog rendeződni – azonban nem rejti véka alá kételyeit sem.

Nehéz például elsiklani a tény fölött, hogy a pénzcsapokat már elzárták – és az Akadémia tartalékai csupán néhány hónapnyi működésre elegendők, Lovász pedig újságírói kérdésre nem cáfolja, hogy ez zsarolás.

Intézményvezetőként saját jövőjéről pedig a következőképp vélekedik:

„Ha nem tudom biztosítani, hogy az intézetekben a kutatás tisztességesen, függetlenül folyjék, akkor lemondok. Ehhez tartom magam. De nem látom azt, hogy a kormánynak ez lenne a célja.”

Na de álljon meg a menet. Hova az a nagy, kincstári optimizmus? Milyen konstruktív tárgyalások, és milyen észérvek hangozhatnak el, mikor nem jön pénz, az intézményt épp radikálisan igyekszik átszervezni a kormányzat, és még az Akadémia elnöke is zsarolásról beszél, meg arról, hol van az a pont mikor lemond tisztségéről? És milyen konstruktív tárgyalások, ahol az egyik fél egy hetes ultimátum mellett fejtheti ki csak álláspontját?

Itt azt látjuk, hogy a kormány az állami pénzen működő, alapkutatásokat végző akadémiai kutatóhálózatot – az ott termelt tudás fontosságára bárminemű tekintet nélkül – épp piaci logika szerint kívánja átalakítani, az Akadémia működési logikájával totálisan szembemenő módon.

És lehet, hogy a miniszter leül tárgyalni az MTA vezetésével, és lehet hogy ez úgy néz ki hogy a felek meghallgatják egymást, de Palkovicséknak már van egy kidolgozott koncepciójuk, ha pedig néhány hónap múlva elfogy az Akadémia pénztartaléka, egyszerűen nem lesznek abban a helyzetben, hogy tárgyaljanak, hisz ha nincs pénz, nincsenek fizetések, de még az épületek rezsijét se tudják kifizetni.

Akkor pedig mondhatja majd a miniszter, hogy tessék áramvonalasítani a szervezetet, hatékonyabban működni, kiszelektálni a nem közvetlen gazdasági haszonra váltható tudást termelő kutatóműhelyeket, az arra alkalmasakat meg versenyeztetni több más műhely ellen, „piac van kérem, nincs kivételezés, maga sorsának kovácsa!”

A tudományos élet egy része pedig szépen elsorvad, hisz ki a fenének kellenek akadékoskodó társadalomtudósok, semmirekellő bölcsészek, kizárólag önmagukkal szótértő természettudósok és egyéb „naplopók”?

A logika egyébként érthető, csak nem helyes. Palkovics miniszter maga is kutató (volt valaha), a legtöbbünk által a valószínűleg semmilyen közvetlen hasznot nem hajtó netes szótáráról ismert MTA SZTAKI-ban dolgozott, önvezető autókkal foglalkozott (Lovász meg is dicsérte, innen is gratulálunk!), ami nyilván nem áll távol attól, hogy közvetlen gazdasági hasznot hajtson.

De kinek.

Mert lehet, hogy fontos például az önvezető kocsik működésével kapcsolatos kutatás-fejlesztés, mert akkor legalább a Mercedesnek meg a BMW-nek kevesebb energiát kell fektetnie bele, és a – legalábbis részben mindenképp – állami pénzből működő kutatócsoportok a tőke szolgálatában végezhetik munkájukat, melynek nyomán minden bizonnyal nagyon kevés külföldi tőkés fog igazán jól járni.

Amire viszont szinte bizonyosan nem lesz pénz, azok például a társadalomtudományos kutatóműhelyek – melyek a legritkább esetben hajtanak hasznot közvetlen módon, azonban ha hosszútávon szeretnénk kicsit kellemesebb világban élni, mint a Mad Max, akkor érdemes őket finanszírozni – és hagyni szabadon kutatni.