Miközben a kormány számolatlanul szórja a milliárdokat sportra és az egyházakra, a drogprevenciós szervezetek szűkös pályázati pénzből gazdálkodhatnak, és azt is csak több mint féléves késéssel kapják meg.
Karácsonykor bejárta a hír a sajtót, hogy a kormány 72 milliárd (!) forintot osztott szét egyházi és sportszervezetek között, mindenféle pályáztatás nélkül. Milliárdokkal lettek gazdagabbak a már amúgy is pénzzel vastagon kitömött egyházak és szerzetesrendek, de még a támogatási lista alján szereplő sportegyletek is több száz millió forintot zsebelhettek be karácsonyi ajándékként.
Az nem kapott sajtónyilvánosságot, hogy szintén éppen karácsony előtt hirdették ki azoknak a civil szervezeteknek a listáját, akik az Emberi Erőforrások Minisztériumának (EMMI) „kábítószer-prevenciós programok támogatására” kiírt kedvezményezettjei közé kerültek.
Ezek a szervezetek persze nagyságrendekkel kevesebb pénzt kapnak: a kiírt pályázatok teljes összege mindössze 350 millió forint volt, ebből az egyes szervezetek 2-6 millió forintos támogatást kapnak az egész éves munkájukra. Összehasonlításképpen: az év végi kormányzati bónuszból csak a Postás Sport Egyesület 300 millió forint adományban részesült.
Ez a sportegylet persze bizonyára derék munkát végez, de ez majdnem annyi, mint amennyi pályázat összesen rendelkezésre állt a drogterületen!
Ráadásul ezek a drogprevenciós szervezetek nem csak úgy ajándékba kaptak támogatást, hanem szabályos pályázatot nyújtottak be, amit az EMMI még tavaly decemberben írt ki. A minisztériumnak már hónapokkal korábban el kellett volna bírálnia és ki kellett volna fizetnie ezeket a pénzeket.
Nyár óta próbálták elérni az érintettek, hogy a törvénynek megfelelően hirdessék ki a pályázók listáját, máskülönben ezek a szervezetek nem képesek tovább folytatni azt a közhasznú, drogprevenciós, terápiás és ártalomcsökkentő munkát, amelyet gyakorlatilag az állam helyett végeznek el.
Hogy a minisztérium malmai lassan őrölnek, és a pályázati források hónapokat késnek, azt már eddig is megszokhatták. Ezúttal a szokott csigalassú tempónál is nagyobb volt a bénultság. A minisztériumot ugyanis közben (már ki tudja, hányadszorra) átszervezték.
Az már nem is meglepő, hogy a Magyar Idők hasábjairól értesülhetett a szakma (a pletykák szerint még a minisztérium munkatársai is), hogy a drogkoordináció a szociális államtitkárságról átkerült az egészségügyi államtitkárság alá. Ennek folytán hónapokig nem voltak képesek megoldani azt a rejtvényt, hogy vajon kinek is kellene meghoznia és aláírnia a pályázatokról szóló döntést!
Ez a fiaskó is bizonyítja, hogy az első Fidesz-kormány idején létrehozott, egykor szépreményű és erős kormányzati drogkoordináció ma már csupán árnyéka egykori önmagának.
Míg a 2000-es évek elején még külön helyettes államtitkárságot képezett a minisztériumon belül, és a háttérintézményekkel együtt több tucatnyian dolgoztak a drogkoordinációnak, ma már alig néhány adminisztrációs munkatárs maradt, akik falevélként hányódnak a NER-elitek közötti hatalmi és újraelosztási harcok széllökései közepette. Szándékaiktól függetlenül az érdekérvényesítő képességük a nullához konvergál. A Nemzeti Drogmegelőzési Intézet (NDI) megszüntetése óta pedig szakpolitikai döntések helyett csupán ad hoc döntések születnek.
Levél levelet, telefonhívás telefonhívást követett. A pénz nélkül maradt szervezetek képviselőit minden héten azzal áltatták, hogy most már csak napok kérdése az aláírás. Végül elment az egész ősz, és egy évvel a kiírás után, nagy kegyesen, karácsony előtt sikerült kihirdetni a listát.
Ebből mikor látnak a szervezetek pénzt? Legkorábban áprilisban. A most odaítélt pályázatokat még az idei tanévben kellene megvalósítani. Egy tanév azonban szeptemberben kezdődik és júniusban végződik. Ez azt jelenti, hogy alig két és fél hónapjuk lesz a megvalósításra.
Itt tartunk: miközben Rétvári azzal házalt a kormánypárti propagandamédiában, hogy milliárdokat költenek drogprevencióra – valójában a kormány a megítélt soványka pályázatokat sem képes időben kifizetni. És nem csak a pénzhiánnyal van probléma.
Bár néhány éve az iskolai drogprevenciós programok számára előírták a kötelező szakmai ajánlást, az átszervezések folytán jelenleg senki sem képes megmondani, hogy ki is képes ezeket az ajánlásokat kiadni. Így az állam nem képes biztosítani a saját maga által előírt feltételeket! Bár vannak jó programok, de valódi fejlesztések híján a szakmai színvonal emelkedése helyett azt látjuk, hogy az iskolai prevenció még mindig nagyrészt elavult módszerekkel történik.
A forráshiány és az ellenséges politikai klíma ellehetetleníti a komoly szakmai munkát. Tervezés helyett mindenki túlélésre játszik. Kiélesednek a belső személyi ellentétek, a gyanakvás.
Lehet hallani arról, hogy szaporodnak az újonnan gründolt, gyanúsan beágyazott álcivilek, akik szaktudással és tapasztalattal nem rendelkeznek, de egyházi vagy politikai hátszéllel igen. A valódi szakmai szereplők rájöttek arra, hogy nem érdemes innovatívnak és kreatívnak lenni. Próbálják a terveket, az ambíciókat és a tevékenységeket hozzáigazítani az aktuális ideológiához és donor elvárásokhoz.
Ennek áldozatául esnek az olyan tevékenységek, amelyek a jelenlegi hatalom számára tabunak számítanak. Az ártalomcsökkentés és a tűcsere szavak például tiltólistára kerültek, a szolgáltatók visszafejlesztették ezeket a szolgáltatásaikat. A fiatal, tehetséges és jól képzett munkaerő lassan elszivárog, mert megunja a rosszul fizetett, el nem ismert szélmalomharcot, súlyosbítva a szakemberhiányt.
Sokan azt remélik, hogy különalkukat köthetnek a hatalommal, és legalább a saját túlélésüket biztosíthatják. De még ha ez néha sikerül is: vajon tényleg őszinte örömmel töltheti el a szívünket, hogy ebben a szép új világban nem a szaktudást, a kompetenciát és hatékonyságot díjazzák, hanem a lojalitást, a sunnyogást és az uram-bátyám kapcsolatokat?
Hogy senki sem mer összefogni, a nyilvánosság előtt szót emelni a dühítő kormányzati inkompetencia és demagógia láttán? Hogy miközben a kormány az adófizetők pénzéből spontán milliárdokkal szórja meg az egyházakat és sportegyleteket, kiéhezteti és elsorvasztja a jövő generációk egészségét és tudását formáló műhelyeket? Hogy az adófizetők pénzét nem elszámoltatható, bizonyítékokra épülő programokra költik, hanem hűbéradományként osztogatják?
Gyanítom, hogy sokan azok közül, akik más területen dolgoznak, ugyanezt elmondhatják a saját szakterületükről. És mégis, a kormány propagandagépezete segítségével sikeresen hiteti el a tömegekkel, hogy kompetensen és erősen kormányozza az országot. Azt sulykolják, hogy itt csak a kereszténygyűlölő neobolsevista szánkóégető sorosügynökök hőzöngenek.
Még azok, akik a maguk területén tapasztalják az őrjítő inkompetenciát és arroganciát, sincsenek tisztában azzal, hogy milyen általános és kiterjedt problémákról van szó, és nem csak az ő szakterületük számít pechesnek. A szociálpszichológia által pluralista tudatlanságnak nevezett jelenség áldozatai vagyunk: hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a többség konformista módon gondolkodik, és csak nekünk vannak rendszerellenes gondolataink.
Sajnos a kormány helyesen ismerte fel, hogy a tudományos munka, a kulturális, szociális, egészségügyi és oktatási szakterületek leépítése éppúgy nem fog tiltakozást kiváltani a tömegekben, mint a jogállami intézmények szétrombolása.
Hiszen csupán a hozzáértők egy szűk rétege képes megérteni, hogy a demagóg körítéssel előadott, zsigeri reflexekre építő, „átszervezésnek” álcázott intézkedések milyen rombolók. Ráadásul a hatások főleg közép és hosszú távon teljesednek ki, romló demográfiai és statisztikai tendenciák formájában. Ezek mindannyiunk életminőségére kihatással lesznek – de természetüket, okaikat csak kevesen látják át.
Bármennyire is tudjuk, milyen történelmi jelentőségű, nemzeti sorskérdésekről van szó valójában, a többség számára a jogvédők, a szakemberek és tudósok tiltakozása nehezen érthető értelmiségi rizsa marad.
Mégis, az írástudóknak, pont azért, mert ők értik és látják, mi történik a maguk területén, óriási a felelősségük. Egyrészt abban, hogy mennyi kompromisszumra képesek a túlélés érdekében. Mennyire hagyják magukat megosztani, hallgatásra kényszeríteni. Másrészt abban is, hogy képesek-e egymás ügyeit támogatni, felkarolni, és odaállni azok mellé az ügyek mellé is, amelyek képesek a tömegek mozgósítására. Ezt nevezik társadalmi szolidaritásnak. Tartós változást elérni csak ezzel lehet.
