Bolygónk az ökológiai katasztrófa küszöbén áll. A bolygó felmelegedése és az ahhoz kapcsolódó sokrétegű környezeti krízis nem a jövőben bekövetkező rémkép, hanem mindennapjaink jól érzékelhető és megdöbbentő valósága. Tavaly decemberben a lengyelországi Katowicében ültek össze a világ országainak szakemberei és politikusai, hogy a szokásos évi klímacsúcson ismét nekigyürkőzzenek a világ megmentése – számukra, nagyon úgy tűnik – hálátlan feladatának. Mire jutottak és az mire lesz elég?

Világszinten az elmúlt négy év a meteorológiai mérések kezdete óta eltelt időszak négy legforróbb éve volt.

A trendek egyértelműek, a következmények letagadhatatlanok: a szélsőséges időjárási jelenségek gyakorisága és intenzitása riasztó mértékben növekszik; a sarkvidéki jégtakarók olvadása egyre gyorsul; a fajpusztulás olyan mértékű, hogy azt a kutatók immár a földtörténet hatodik nagy kihalási hullámaként tartják számon.

A klímaválság már eljött

Ha ez nem lenne elég: a klímaválság már most is emberek életébe kerül. A hőhullámok, szárazságok, erdőtüzek, áradások, hurrikánok és hasonló események szedik világszerte az áldozataikat. Évről évre, a klímaváltozás egyre többünk számára válik elvont fogalomból kézzelfogható, ijesztő valósággá.

Mindezek fényében különösen döbbenetes, hogy a politikai döntéshozók és a világgazdaság csigalassúsággal, a minimálisan szükséges lépésektől is messze elmaradva reagálnak az emberi civilizáció egészét fenyegető kihívásra. Sőt, a probléma súlyosbodik: a világ szén-dioxid-kibocsátása némi stagnálás után 2018-ban ismét növekedett, sőt rekordot ért el. Pedig ha a klímaváltozás elkerülésére nem is, mértékének csökkentésére még mindig van lehetőség.

Ahogyan Kristalina Georgieva, a Világbank vezérigazgatója (január eleje óta pedig már elnöke) fogalmazott: „Mi vagyunk az első generáció, amelyik megtapasztalja a klímaváltozás következményeit, és az utolsó, amelyik változtathat annak menetén.” Ráadásul az ehhez szükséges gazdaság- és energiapolitikai átállás költségei jóval alacsonyabbak, mint amennyibe egy esetleges klímakatasztrófa kezelése kerülne.

A zöld átállás nemcsak ökológiai és humanitárius szükségszerűség, de egyben tetemes gazdasági előnyökkel és tömeges munkahelyteremtéssel járó lehetőség is, amely ráadásul elvezethet egy igazságosabb, egyenlőbb, szélesebb időhorizontú és a környezettel nagyobb összhangban élő gazdasági-társadalmi berendezkedéshez.

Alig bő egy évtizedünk van

Mindezek persze legfeljebb annak jelentenek újdonságot, aki átaludta az elmúlt 2-3 évizedet. Az IPCC – az ENSZ égisze alatt működő, klímatudósokból álló Éghajlatvédelmi Kormányközi Testület – októberi jelentése pedig mindenki számára ébresztőt fújt. A tudósok szerint ugyanis alig egy évtizedünk van, hogy érdemi lépéseket tegyünk.

A Föld felmelegedését a jelentés szerint 1,5 fokban kell korlátozni. Ennek érdekében 2030-ig mintegy 55%-kal kellene csökkenteni a klímagyilkos kibocsátásokat, hogy az évszázad közepére zéróra tudjuk csökkenteni őket, különben katasztrofális következményekkel kell számolni.

A december elején Katowicében tartott ENSZ klímacsúcsot (COP24) ezért felfokozott várakozás övezte. Reméltük, hogy a világ vezetői megértették végre a figyelmeztetést, és vállalják a világ megmentéséért viselt felelősségüket.

A csúcson azonban ismét be kellett érnünk azzal, hogy a szokásos erővonalak mentén feszültek egymásnak az (ellen)érdekek: régi kibocsátók vs fejlődők, nagy országok vs kis szigetállamok, szenes-erdőirtó országok vs felelősségvállalók (nem beszélve a fal mentén settenkedők népes csoportjáról).

Katowice eredményei és tanulságai

A konferencia során végül sikerült törleszteni egy régi adósságot. Elkészült ugyanis a szabálykönyv, így megkezdődhet végre a párizsi megállapodásban foglaltak érdemi végrehajtása. (Párizsban 2016 végén az országok ambiciózus vállalásokat tettek annak érekében, hogy jóval 2 fok, lehetőleg 1,5 fok alatt maradjon a Föld felmelegedése; a vállalásokat átláthatóan hajtják végre, valamint a fejlett országok részt vállalnak a fejlődők klímavédelmi lépéseinek finanszírozásában.) Egyértelművé és elszámolhatóvá váltak a kibocsátáscsökkentési intézkedések, és számos fontos területen sikerült előre lépni (pl. a finanszírozás kérdéseiben, transzparenciájában; tisztultak a fejlettek-fejlődők felelősségi körei, tisztult, hogy mire lehet költeni a pénzeket).

Azonban továbbra sem született elkötelezettség a kibocsátások csökkentéséről, sem a mértékéről, sem az üteméről.

Az IPCC jelentése sem kerülhetett be referenciaként a szabálykönyvbe, azaz azt sem sikerült elfogadni, hogy mi lenne az a maximum hőmérséklet, amíg még hagyjuk melegedni a Földet. A globális kibocsátás-kereskedelem kérdését is áttolták 2019-re.

A konferencia tehát nem tudta átlépni az árnyékát. A résztvevőkön lévő nyomás és a megegyezésre való kényszer miatt ugyan megszületett a szabálykönyv, de igazi áttörésre nem került sor. Technikai értelemben persze lehet arra hivatkozni, hogy a tavalyi COP feladata a szabálykönyv megalkotása volt, és majd az idei fog szólni az igazán érdemi kérdésről, a kibocsátáscsökkentési vállalásokról – összességében azonban megalapozott az érzés: csak újabb évet veszítettünk.

Márpedig amikor alig 10-12 évünk van, hogy a megfelelő pályára állítsuk a folyamatokat, akkor minden év elvesztése extrán fáj.

A COP24 egyre jó volt: nyilvánvalóvá vált, hogy – mivel tudományos konszenzus van a kérdésben, a műszaki-gazdasági feltételek adottak, és a társadalmi nyomás is egyhangú – pusztán politikai akarat áll már csak a megállapodás és az elköteleződés útjában.

Van remény?

Bármilyen okokra vezethető is vissza a politikusok tehetetlenkedése, a klímaválság egyre súlyosabbá válásával növekszik a felháborodás, és ezzel együtt az aktivitás. Hírességek szerepvállalása, klímaperek államok ellen, a fülöp-szigeteki Emberi Jogok Bizottságának egy nemzetközi petíció által kezdeményezett vizsgálata cégek ellen, a világszerte szaporodó tömeges demonstrációk jelzik, hogy a társadalmak sokkal többet várnak a döntéshozóktól.

A nyomásgyakorlás színterei és szereplői változóban vannak. Egyfelől az események kikerülnek a konferenciák tárgyalótermeiből és a médiából az utcára és a bíróságra. Másrészt, ami igazán reménykeltő: fiatalok követelik a leghangosabban és a legélesebben, hogy történjenek már érdemi lépések.

A klímakonferencián elmondott beszéde révén ismertté vált 16 éves svéd Greta Thunberg mélyről jövő, az elmaradt döntéseket számonkérő szavain nehéz túllépni. Ahogy a belga, ausztrál (és a hozzájuk várhatóan nemsokára csatlakozó brit) iskolások sztrájkja is jogos kérdést feszeget: ugyan miért járjanak iskolába, ha a jövőjüket a klímakatasztrófa fenyegeti?

Sokszor halljuk, hogy nincs értelme a demonstrációknak. Ehhez képest a tavaly ősszel elhíresült németországi Hambach erdőt – amit egy szénerőmű-vállalat az alatta elterülő lignitkészlet miatt irtott volna ki – jelentős részben a tiltakozások, az erdőt védő aktivisták kiállása mentette meg az elpusztítástól. És a német Szénbizottság január 26-i állásfoglalása sem a semmiből született. Sok ember és szervezet sokrétű, kitartó munkája vezetett ahhoz, hogy Németország eldöntötte: 2038-ig megszabadul a széntől.

Van tehát hatása a mozgalmaknak, a fellépésnek. Persze a német döntést is lehet kritizálni: későn jött és nem elég ambiciózus, hiszen a 1,5 fokos pályához már 2030-ig be kellene zárni a német szénerőműveket, ahogy a hasonló bejelentéseket már korábban megtevő tucatnyi uniós ország ezt mind vállalta is. Ellenben legalább teret nyit a cselekvésnek – ami során a nem kötelező lépéseket is könnyebben végre lehet hajtani!

Mire a teendő itthon?

És mi a helyzet Magyarországon? Aligha meglepő: a klímaválság a mi mindennapjainkban is jelen van. Gondoljunk csak például a Duna tavaly nyáron tapasztalt páratlanul alacsony, többször rekordot döntő vízállására. Vagy arra, hogy Magyarországon egyenesen 2018 volt a legmelegebb év 1901 óta, és a melegedés mértéke meghaladja a világátlagot.

Értelemszerű: Magyarországnak is jól felfogott érdeke, hogy érdemi lépések szülessenek, méghozzá gyorsan. Nem elég várni a többiekre.

Magyarországnak kicsi és globális mértékkel szinte elhanyagolható széndioxid-kibocsátású országként is elsődleges felelőssége, hogy egyrészt haladéktalanul véghezvigye saját fenntarthatósági fordulatát, másrészt a nemzetközi fórumokon az ún. klímaprogresszív országokhoz csatlakozva határozott cselekvést sürgessen.

Fel kell hagyni tehát azzal a hozzáállással, hogy a hazai intézkedések megtételét „széleskörű nemzetközi kibocsátás-csökkentési összefogás” függvényéve tesszük – ahogy az szerepel az Éghajlatvédelmi Stratégiában. A „múlt eredményeire” (azaz, a szocialista nagyipar összeomlásából, illetve az egyes erőműveknek a gazdaságtalanság kényszere miatt bekövetkezett bezárásából-átalakításából fakadó kibocsátás-csökkentésre) sem lehet örökké hivatkozni. A 2014-es mélypont óta újra emelkednek a hazai kibocsátások.

Paks II.-t sem lehet a végtelenségig eladni, mint klímavédelmi intézkedést. Ennek hitelességéhez egyfelől jó lenne tudni a konkrét, számszerű klímavédelmi célokat – ilyenek azonban nincsenek. Másfelől, kellene egy kalkulálható, hiteles menetrend az erőmű megépítéséről, de ennek is híján vagyunk. És ha valaha egyáltalán megépül, akkor a bevallott tervek szerint is csak kiváltaná Paks I.-et, azaz érdemi kibocsátáscsökkentést nem várhatunk tőle.

Ez a minimum

A fordulathoz jó alapot kínál néhány körülmény. Az utolsó hazai szenes erőmű, a Mátrai Erőmű engedélyei 2025 végéig szólnak; az emelkedő CO₂-kvótaárak és a műszaki korlátok miatt már így is nehézségekkel küzdő erőmű bevallottan készül a szén utáni korszakra. Mindez jó alapot szolgáltat arra, hogy az idén uniós előírás nyomán készülő klíma-energiastratégiában (NEKT) a kormányzat, követve az uniós példákat, végre Magyarországon is határozott kijelentést tegyen a szén jövőjéről. A Mátrai Erőmű bezárása nem kis lépés lenne: nagyságrendileg 10%-kal csökkenne az ország CO₂ kibocsátása!

Ráadásul a paksi beruházásról Aszódi Attila államtitkár menesztése is világossá tette: a projektet jelen formájában nem szabad tovább folytatni, és le kellene állítani. Paks II. amúgy is akadályt képez a megújulók terjedésének – márpedig, gyors és költséghatékony klímaválaszt a megújulók képesek adni.

A hogyant illetően nincs sok meglepetés, egyszerűen követni kell a mások által már járt utat.

Nyilvánvaló, hogy a szénmentesítés Magyarországon is csak a megújuló energiákra való rohamléptékű áttéréssel, illetve az energiahatékonysági-takarékossági potenciál kihasználásával mehet végbe.

A megújulók arányának 2030-ra minimum 35%-ot kellene elérnie. Ennél lassabb ütemű átállással hazánk jelentős gazdasági haszontól esne el. A tiszta energiára való átállás jegyében elengedhetetlen a lakossági beruházások támogatása, ösztönözve a lakosság és a közösségek aktív energia fogyasztó-termelővé válását. Ehhez szükséges a napelemek és napelemes rendszerek áfájának csökkentése a jelenlegi 27%-ról a kedvezményes 5%-ra, valamint a napelemeket sújtó magas környezetvédelmi termékdíjnak legalább az uniós szintre való csökkentése.

A szélenergiában rejlő lehetőségek kihasználása ugyancsak nemzeti érdek. El kell törölni  a szélenergia hasznosítását értelmetlenül korlátozó intézkedéseket, amelyek évi több tízmilliárd forintos veszteséget okoznak az országnak. Mihamarabb lehetővé kell tenni legalább annak a 420 MW szélenergia-kapacitásnak a hasznosítását, melyet a jelenleg is érvényben lévő Megújuló Energia Hasznosítási Cselekvési Terv is lehetségesnek tart.

A gazdaság szénmentesítésének további alapvető eleme az energiahatékonyság és -takarékosság növelése. Untig ismert, hogy a magyar épületállomány műszakilag teljesen elavult – ezt érdemes ugyancsak lehetőségként, „alacsonyan csüngő gyümölcsként” felfogni, és ennek kihasználását lehetővé tevő, hosszú távon kiszámítható programot kell kidolgozni.

És mindezt hogyan? Várhatjuk-e, hogy a kormányzat hirtelen a klímaváltozás elleni küzdelem élharcosa lesz? A jelek sajnos nem erre utalnak. Az – amúgy mind szemléletében, mind tartalmában már készítésekor elavult – Éghajlatvédelmi Stratégiát 2017 májusában nyújtották be a Parlamentnek, amit az csak másfél év múlva, tavaly ősszel tárgyalt és fogadott el végül.

Úgy tűnik, a klímaváltozás terén is felértékelődik a társadalom aktivitása. Hiába a klímaváltozás minden fenyegetése, a hurrikánoktól kezdve a hőhullámokon át az ökoszisztéma összeomlásáig, a külföldi példák és a nemzetközi döntéshozatal azt mutatják: hiba arra várni, hogy majd a vezetőink időben meghozzák a szükséges döntéseket.

A felelősség a miénk is – nem csak a politikusoké és a vállalatoké, hanem mindannyiunké! Sajnos nem elég, ha kevesebb húst eszünk, biciklivel járunk iskolába-munkába, szigeteljük a házunkat és lejjebb tekerjük a termosztátot. Az ausztrál, svéd, belga és más országokban élő gyerekek, valamint német erdővédők rávilágítottak, hogy lehetőségeink tárháza ennél szélesebb. Bátran ki kell állnunk a számunkra fontos ügyek mellett, hogy rákényszerítsük a döntéshozókat: ugyan, mentsék már meg ezt a bolygót!