Gyakran elgondolkodom Tamás Gáspár Miklós abbéli aggodalmán, hogy a fiatal/alternatív/valódi baloldali közeg elméleti, történeti, illetve kulturális kérdésekben nem eléggé képzett.
Ezt én is egy fájó problémának látom és talán az elméleti felkészültség egy olyan terület, ahol hozzá tudok tenni a körvonalazódni látszó és szerveződni vágyó mozgalmi közeghez. Ezért egy képzeletbeli olvasókör tematikáját foglalom most össze annak reményében, hogy párbeszédet, vitákat, egyéni és közös gondolkodást kezdeményezhet.
A három ajánlott szövegben lényegileg közös, hogy a politikai hatalom, szerveződés és erőszak kérdéseivel az örök ‘a személyes egyben politikai’ és a ‘mi a teendő’ problémái mentén foglalkoznak. Így főbb elemeikben közös irányba mutatnak, de külön olvasmányokként is hasznosak lehetnek.
1. Lukács György: Történelem és Osztálytudat — Módszertani megjegyzések a szervezeti kérdéshez
Bár a Történelem és Osztálytudat sokat forgatott kötet baloldali közegekben, a mű utolsó fejezetéről kevés szó esik. Az én figyelmemet Weiss János hívta fel rá a ‘68-as emlékév kapcsán, ugyanis ez volt az egyik szöveg, amelyről az 1966-ban a Budapestre érkező német diákmozgalmárok, köztük Hans-Jürgen Krahl, beszélni akartak Lukáccsal. Ez önmagában jelzésértékű: nem pusztán egy absztrakt filozófiai értekezésről van szó, hanem egy mozgalmi szempontból aktuális szövegről.
Számunkra most elsősorban a pártosodás kérdése körül felélénkült vitákhoz lehet érdekes adalék. Felvillant egy időszakot (vagy talán csak egy elméleti horizontot), amelyben a párt nem járt kéz a kézben a parlamentarizmussal, túlnőtt bürökratikussággal, fojtogató opportunizmussal. Lukács számára a párt egy (sikeres) szervezeti forma volt a többi közt. Mármint a kommunista vagy marxista párt és nem a polgári pártok.
Ezért ez a szöveg központi üzenete:
ne gondoljuk, hogy a szervezeti kérdések ideológiamentesen, pusztán a hatékonyságról szólnának, illetve ne is hagyjuk, hogy erről szóljanak.
Fontos, hogy a szervezeti kérdés ilyen figyelemhez jutott az elmúlt napokban, mert talán így felszínre kerülhetnek azok a homályos meggyőződésbeli, mindennapi életvitelt és társas létet érintő különbségek, amelyekben legtöbbünknek legalább intuitív preferenciái vannak. Fontos, mert
ezek a személyesen megközelíthető politikai kérdések azok, amelyeket végig kell tudnunk beszélni szűkebb és tágabb közösségeinkben,
hogy napi szinten adott lehessen a bizalom és a jóindulat, a felfokozott időszakokban pedig a Lukács által is emlegetett fegyelem.
2. Jo Freeman: A strukturálatlanság zsarnoksága / The Tyranny of Structurelessness
Kellemes, viszonylag könnyen olvasható szöveg (hiszen eredetileg beszédnek íródott), amely egyrészt tudásmegosztás a második hullámos feminista szervezetek tapasztalatairól, másrészt pedig fontos figyelmeztetés az intézményektől, formális szervezettségtől idegenkedők és még inkább az azok létrejöttét akadályozni kívánók számára.
Világossá teszi, hogy a hosszútávú, teljes informalitás egy mítosz, a formális szervezettség hiánya pedig érdekében áll(hat) azoknak, akik egy szerveződés korai, informális szakaszában tudnak jó pozíciókat kialakítani saját maguk számára.
„Egy „laissez-faire” csoport nagyjából annyira reális törekvés, mint egy „laissez-faire” társadalom; ez az elképzelés csupán a ködösítés eszközeként szolgál az erőseknek és a szerencséseknek, hogy kikezdhetetlen hegemóniát alakítsanak ki mások rovására.”
Freeman szerint a formális döntéshozatali és feladatmegosztási mechanizmusok nélkülözése könnyen vezet különböző baráti társaságok rivalizálásához, illetve az ezeken kívül szoruló (avagy nem elég menő, „radikális”, elit) tagok marginalizálódásához. Egyértelmű javaslatokat ad tehát, hogy az ilyen nemkívánatos, fel nem vállalt hierarchizálódás helyett közelebb kerülhessünk gyakorlat és elmélet egységéhez.
3. Hannah Arendt: On Violence
Az újbalos mozgalmak által inspirált, a politikai hatalom és erőszak kapcsolatáról szóló esszét részben a tüntetések, illetve a hosszabbtávú mozgalmi stratégia miatt újra felmerült erőszak(mentesség) kérdése kapcsán érdemes olvasnunk. Látható, hogy sok elméleti kavarodás van e téren, például, hogy mi számít erőszaknak (csak az, ha ember, vagy az is, ha épület, egyebek ellen fordul valaki, stb.), de Arendt esszéje ezeket a problémákat nem feltétlen tisztázza. Aláhúzza, illetve feleleveníti viszont azt az (egyébként hozzá Kanttól érkező) erkölcsi alapelvet, amely szerint a cselekvéseink mibenléte és milyensége kompromittálhatja céljaink elérését, amennyiben az emberek, akik részt vesznek például erőszakos utcai akciókban más tapasztalatokkal, illetve tudatállapottal fognak rendelkezni, mint azon társaik, akik ezektől távolmaradnak.
Ebből a belátásból nem következik az erőszak teljes tagadása, sem az ‘inkább üljünk le a földre, nehogy provokáljunk’ típusú passzív tüntetgetés, viszont komoly szervezési, illetve morális dilemmákat vet fel.
Hogyan garantáljuk, hogy a köztérben felvett erőszakos attitűdök nem fertőzik meg a mozgalomban résztvevők privát kapcsolatait, vagy magát a mozgalmat belülről?
Milyen önreflexiós és gyógyító gyakorlatok vannak, amelyek hasznosak lehetnek? Rendben van-e az, ha az erőszakos akciókat egy kevéssé cserélődő csapat hajtja végre? Felszámolható-e ez a fajta feladatmegosztás, egyáltalán kívánatos-e, hogy felszámoljuk? És így tovább. Igen, ez a régi ‘a cél szentesíti-e az eszközt’ dilemma, de ha a szervezeti kérdések közé kerül, máris végtelen részelemre bomlik.
„A gyártási folyamatok végtermékeivel ellentétben, az emberi cselekedetek végeredményét sohasem tudjuk megbízhatóan előrejelezni, ezért a politikai célok eléréséhez használt eszközök a legtöbb esetben fontosabbak az eljövendő világ szempontjából, mint maguk a kitűzött célok.”
Nemrég láttam néhány helyen megosztva egy sokat használt anarchista graffitit, ezzel a szöveggel: ‘a hatalom mindig az ellenségünk’. Ennek kapcsán jutott eszembe a másik ok, amiért szerintem érdemes olvasni ezt a szöveget. Ugyanis ez az Arendt-szöveg kísérletet tesz a hatalom, mint közösségileg gyakorolt hatalom definíciójára, ezáltal megmutatva, hogy ahhoz, hogy jól tudjunk politizálni, igazán mélyen fontos az, hogy milyen hatalomfelfogással operálunk.
