Az USA-ból érkező híreket figyelő olvasó nem-amerikai szemmel elképzelhetetlennek tűnő történéseknek lehetett tanúja az elmúlt egy hónapban: elfogadott költségvetés hiányában az Egyesült Államok kormányzatának nagy része december 22-én leállt, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a nem-létfontosságú állami hivatalokban nem dolgoznak, időlegesen felfüggesztették több állami szolgáltatás működését. A shutdown döntő hatással lehet a 2020-as elnökválasztásra, és azt is megmutatja, hogy az Egyesült Államok fékekre és ellensúlyokra épülő rendszere még mindig működik.

Azok az állami alkalmazottak, akik a leállás (szakszóval élve: shutdown) alatt mégis kénytelenek folytatni a munkát, nem nem kapnak fizetést, ami sokukat igen nehéz anyagi helyzetbe hozza. 800.000-en közülük Január 11-én 0 dolláros fizetési csekket kaptak, ez pedig komoly kihatással van a létfontosságú kormányzati szervek működésére: a nagyobb reptereken például megnövekedett sorban állásra számíthatnak az utasok, köszönhetően annak, hogy a biztonsági ellenőrzést végző TSA (Transport Security Agency) alkalmazottai közül az átlagnál sokkal többen jelentettek beteget, így nincs elég ember az európai szemmel nézve meglepően szigorú és körülményes ellenőrzési rendszer zavartalan működtetéséhez.

U.S. air safety agents absences hit record level; shutdown in Day 31 https://t.co/IP1P7uMEfB pic.twitter.com/ygWY5Q65T9

— Reuters Top News (@Reuters) January 21, 2019

Reptéri káosz a TSA-alkalmazottak távolléte miatt

Bár az olyan alapvető állami szolgáltatások mint a kiskeresetűeknek és időseknek egészségügyi biztosítást nyújtó Medicaid és Medicare működésére nincs befolyással a shutdown, az amerikai polgárok sok területen érezhetik a Kongresszus két háza közötti patthelyzet negatív következményeit: az állami múzeumok és műemlékek bezártak, a nemzeti parkokban nem viszik el a szemetet, elhalasztották a időseknek járó lakhatási támogatások kifizetését, illetve az ítélkezést a szövetségi perekben. Összesen egyébként 9 minisztériumot érint a leállás, így kijelenthető, hogy a shutdownnak igen súlyos következményei lehetnek, amennyiben a kongresszusi politikusok és Donald Trump nem találnak megoldást a probléma orvosolására.

A leállás a republikánus elnök és a törvényhozás alsó házában többségben lévő demokraták között kialakult vita következménye, melynek középpontjában az a mexikói-amerikai határra tervezett fal építése áll, amely Trump 2016-os elnöki kampányának egyik legfontosabb ígérete volt.

Az elnök 5.7 milliárd dollárt szeretne kérni a Kongresszustól a falra, a demokraták azonban hallani sem akarnak erről, így az általuk elfogadott 2019-es költségvetés nem tartalmaz forrásokat a határzár felhúzásra.

Ám mivel Trump kijelentette, hogy nem hagy jóvá olyan büdzsét, ami nem finanszírozza a falat, így Mitch McConnell, a Szenátusban többségben lévő Republikánus Párt frakcióvezetője nem volt hajlandó szavazásra bocsátani a demokraták költségvetési tervezetét. A helyzet megoldhatatlannak tűnik, amíg Trump vagy a demokraták nem hajlandók engedményeket tenni.

Egyelőre mindkét fél hajthatatlan: a múlt héten Trump dühösen elviharzott a Képviselőház demokrata elnökével Nancy Pelosival és a Szenátus kisebbségi vezetőjével Chuck Schumerrel tartott megbeszéléséről, miután közölték vele, hogy nem hajlandók támogatni a fal építését. Néhány napja pedig a házelnöki posztot január harmadika óta betöltő Pelosi levelet írt Trumpnak, amiben arra kérte az elnököt, hogy halassza el január 29-ére időzített, a Kongresszus két háza előtt tartandó beszédét (az elnököt az alkotmány kötelezi arra, hogy évi egyszer beszámoljon a törvényhozásnak az ország állapotáról- ezt a jelentést hívják State of the Unionnak, amit az elmúlt száz évben a korábban megszokott írásos forma helyett egy hosszabb beszédben tesz meg az ország mindenkori vezetője).

Pelosi azzal indokolta a javaslatot, hogy a leállás miatt nem lehet megfelelően biztosítani a miniszterek, Legfelsőbb bírósági tagok, magas rangú diplomaták és tisztségviselők jelenlétével megtartott esemény biztonságát, azonban valójában politikai számítások állhatnak a döntése mögött. A házelnöki posztot 8 ellenzékben töltött év után visszaszerző Pelosi egyrészt nem akarja megadni a lehetőséget Trumpnak, hogy egy több tízmillió tévénéző által követett beszédben hibáztathassa a demokratákat a leállás miatt, másrészt pedig jogosan tart attól, hogy a demokrata frakció militánsan Trump-ellenes tagjai bekiabálásokkal, tiltakozással zavarnák meg az eseményt, ami könnyen a párt ellen fordítaná a közvéleményt.

Mielőtt mélyebben végigvesszük, hogy milyen hosszútávú következményei lesznek a jelenlegi shutdownnak, érdemes röviden néhány szót szólni néhány korábbi kormányzati leállásról, hogy összevethessük őket a jelenlegivel.

Kis shutdown-történet

Az elmúlt évtizedekben megsokasodó kormányzati leállások oka többek között az Egyesült Államok politikai rendszerében keresendő. A törvényhozó és végrehajtó hatalom kevés országban válik olyan élesen külön, mint az USA-ban. A Képviselőházat kétévente választják újra, és a hatéves terminust töltő szenátorok harmadának sorsáról is minden második évben döntést hozhatnak az amerikaiak.

Így elég gyakran megesik, hogy a hivatalban lévő elnök pártja a ciklus közepén tartott félidős választáson vereséget szenved és kisebbségbe kerül a törvényhozás valamelyik házában.

Ez történt Trummpal is, ugyanis – ahogy azzal több cikkben is foglalkoztunk – a tavaly november hatodikán tartott választáson a Demokrata Párt 41 fővel tudta növelni a frakcióját a Képviselőházban, ezzel nyolc év után visszaszerezte a többséget a Kongresszus alsóházában – miközben a republikánusok 51-ről 53-ra növelték a szenátusi többségüket. Ahogy azt látni fogjuk, a megosztott törvényhozás alapvetően nem kedvez az ország zavartalan működésének, hát még egy olyan esetben, amikor egy Trumphoz hasonló, rettentően megosztó elnök ül a Fehér Házban.

A hatalmi ágak szétválasztásának következménye az is, hogy – szemben a parlamentáris demokráciákkal – egy elutasított költségvetés nem vezet a kormány azonnali bukásához: amíg a Kongresszus nem szavaz meg egy büdzsét, addig a különböző kormányzati szervek csökkentett kapacitással működnek és csak a legszükségesebb teendőiket látják el. Ám az 1980-as évek elején egy igazságügyi miniszteri állásfoglalás nyomán bevetté vált az a gyakorlat, hogy költségvetés hiányában a különböző hivatalok néhány kivételtől eltekintve teljesen leállnak. Ez a döntés tűnjön bármennyire radikálisnak, valahol érthető, hiszen ez józan politizálásra és együttműködésre sarkallja a törvényhozókat- ez sokáig így is történt, hiába volt a szintén megosztott Kongresszus mellett dolgozó Ronald Reagen elnöksége idején 8 rövidebb leállás, végül mindig sikerült kompromisszumra jutniuk a szembenálló pártoknak.

A gondok 1995-ben kezdődtek, Bill Clinton első elnöki ciklusának a vége felé. Akkoriban a Newt Gingrich házelnök vezette republikánusok voltak többségben a Képviselőházban (több mint negyven év után először!) és a Szenátus is a jobboldal kezében volt. Az 1994-es midtermet a fiskális szigor üzenetével megnyerő Gingrich vezette republikánusok egy olyan költségvetést fogadtak el, ami jelentős megszorításokat eszközölt volna az oktatás, a környezetvédelem és az egészségügy területén. Clinton azonban megvétózta a tervezetet, ennek következtében pedig a kormányzat működése 1995 november 14-én leállt. Néhány nappal később ugyan sikerült egy átmeneti megoldást találni, de december ötödikén újra leállt a kormányzat működése, ezúttal 21 napra, amivel ki is vívta magának a leghosszabb shutdown címét. A rekord egészen idén január 12-ig tartotta magát. Clintonnak és a republikánusoknak végül 1996 január hatodikára néhány adóemelés és költségcsökkentés árán sikerült megegyezniük, véget vetve ezzel a shutdownnak.

Az amerikaiaknak legközelebb 2013-ban kellett szembenézniük egy 16 napos kormányzati leállással. A Képviselőházat irányító republikánusok – felpaprikázva Obama előző évi újraválasztásától – egy olyan költségvetés-tervezetet fogadtak el, ami nem finanszírozta volna az Obamacare néven ismertté vált egészségbiztosítási rendszer adminisztratív kiadásait – ezzel kvázi halálra ítélve az előző elnök egyik legfontosabb belpolitikai intézkedését.

Az akkoriban a Szenátusban többségben lévő demokraták természetesen nem fogadták el a javaslatot és inkább kidolgozták a sajátjukat, amit azonban a Képviselőház utasított el. John Boehner republikánus házelnök Obamával folytatott tárgyalását jelentősen megnehezítette a Republikánus párt jobbszéléhez tartozó, ultrakonzervatív, a fiskális szigort mindenek elé helyező Tea Party mozgalomhoz tartozó képviselők obstrukciója. Miután a Tea Party tiltakozása miatt a kompromisszumos költségvetés-tervezet megbukott, Boehner a szenátusi demokraták költségvetését bocsátotta szavazásra, ami a mérsékeltebb republikánusok támogatásával átment a törvényhozáson – így a házelnök 16 nap után feloldotta a patthelyzetet, illetve megágyazott a saját két évvel későbbi bukásához. (Az ohioi politikust a pártja radikális képviselői azért taszították le a vezetői posztról, mert szerintük túl megengedő volt Obamával szemben.)

A következő shutdownig nem kellett sokat várni: 2018 január 19-én három napra újból leállt a szövetségi kormányzat, köszönhetően annak, hogy a demokraták nem támogatták az akkor még a Kongresszus mindkét házában többségben lévő jobboldal arra az évre vonatkozó költségvetését. A fő ok az volt, hogy a demokraták aggódtak, hogy a benyújtott tervezet nem rendezi megnyugtatóan az Egyesült Államokba gyerekként érkező illegális bevándorlók (egy korábban elbukott törvénytervezet neve után a köznyelvben: DREAMerek) helyzetét. A demokraták szerint 800.000 emberre várt volna kitoloncolás, ha a kormány nem lett volna hajlandó finanszírozni azt a programot, ami tartózkodási engedélyt biztosít ezeknek az embereknek, akik gyakran évtizedek óta az országban élnek. A két oldal viszonylag hamar megegyezett: a demokraták megszavazták a költségvetést, a republikánusok pedig ígéretet tettek, hogy törvényi úton fogják rendezni a DREAMerek helyzetét. Egy hónappal később, február elején újra leállt a kormányzat, de most csak öt és fél órára, így ez nem okozott valódi fennakadásokat az ország működésében.

A történelmi áttekintésre azért volt szükség, hogy nyilvánvalóvá váljon, a mostani shutdown természetében is merőben más a korábbiaktól. 1995-ben és 2013-ban alapvetően a hivatalban lévő elnök és az ellenzék eltérő fiskális politikája és nehezen összeegyeztethető prioritásai okozták a fennakadást. Ennek következtében alkudozással, a kiadások mást területén történő lefaragásával lehetséges volt megegyezni és újra működőképessé tenni az ország kormányzatát.

A mostani határfal köré összpontosuló vita viszont két teljesen különböző világ összeütközéséről szól: az egyik oldalon ott vannak a bevándorlók jogaiért küzdő demokraták, míg a másikon az idegenellenesség üzenetével választást nyerő Trump.

És mivel egy konkrét politikai javaslat a vita tárgya, így kompromisszumra nem lehet számítani: az egyik oldal biztosan veszíteni fog. A demokraták hiába ígérnek több pénzt a határvédelemre (amibe beletartozik a technológia fejlesztése és az emberállomány növelése), az elnök csak és kizárólag akkor lesz elégedett, ha az USA egy fizikai határzárat húz fel a déli határára. A Kongresszusi demokratákat pedig csak az elégítené ki, ha semmiféle fal nem épülne fel. Hogy megértsük a költségvetési csatározásban részt vevő felek makacsságát, érdemes néhány szóban összefoglalni, hogy mik a motivációik, mit nyerhetnek és veszíthetnek ezzel a leállással.

Trump

Az egyértelműen látszik, hogy Trumpnak életbevágó, hogy megnyerje a shutdown körül kialakult harcot és sikerre vigye legfontosabb kampányígéretét, a fal megépítését. Ez egyrészt teljesen érthető, másrészt azonban érdemes megjegyezni, hogy nagyon úgy tűnik, az elnök újraválasztása áll vagy bukik a falon. Trump kimagaslóan népszerűtlen, az elmúlt két évben pedig elég kevés dolgot sikerült megvalósítania az ígéreteiből.

Ahhoz, hogy egyáltalán valós esélye legyen győzni 2020-ban, muszáj sikerre vinnie a fal ötletét, amivel olyan embereket állított maga mellé, akik alapvetően soha sem támogatnának egy republikánus elnökjelöltet.

A korábban stabil demokrata bástyának számító hanyatló iparvidékek csalódott, a politikából kiábrándult munkásainak egy részét ugyanis leginkább azzal nyerte meg Trump, hogy egy olyan problémára ígért megoldást, amivel a különböző kormányok hosszú évek óta tehetetlennek tűntek: az illegális bevándorlásra.

Persze felvetődik a kérdés, hogy egy ilyen összetett kérdésre egy olyan egyszerűnek tűnő megoldás, mint a határ fizikai lezárása megoldást nyújt-e, az azonban kétségtelen, hogy a migráció volt a 2016-os választási szezon egyik legfontosabb témája, ami a demokratákat is reakcióra késztette. A jelöltjük, Hillary Clinton elsősorban bevándorlókat és etnikai kisebbségeket célzó üzenetei pedig nem nyújtottak megfelelő választ azoknak a michigani, wisconsini és pennsylvaniai szavazóknak, akiket ez a kérdés kiemelten foglalkoztott – Clinton toleranciát és sokszínűséget favorizáló kampányánál pedig Trump faék egyszerűségű határfala is jobb megoldásnak tűnt.

Ám ezek a választók nem lettek egyik pillanatról a másikra meggyőződéses republikánusok, akik a jelölt személyétől függően a jobboldalt támogatják. Ha az elnök képtelen betartani a nekik tett ígéretét, akkor a következő választáson elfordulnak tőle vagy egyszerűen csak nem mennek el szavazni. És már vannak arra utaló jelek, hogy ez fog bekövetkezni.

Trump kiemelkedően népszerűtlen Michiganben és Wisconsinban, a számára győzelmet hozó két legfontosabb államban (Pennsylvaniában szintén népszerűtlen, de nem olyan kiugró mértékben).

És a demokraták a legutóbbi félidős választáson aratott győzelmüket nem csak annak köszönhetik, hogy tulajdonképpen megsemmisítették a jobboldalt olyan liberális fellegvárakban, mint Kalifornia vagy New Jersey- hanem a Michiganben és Pennsylvaniában aratott győzelmeiknek is: ezen államok kongresszusi delegációiban most már egyenlő számú demokrata és republikánus képviselteti magát. A demokraták visszaszerezték Michigan és Wisconsin kormányzói székeit (az utóbbiban a hivatalban lévő, három választást megnyerő, a szakszervezetek rémének tartott Scott Walker legyőzésével) és az itteni szenátusi választásokon is könnyedén megőrizték a pozícióikat. Így ezek a korábban Trump felé húzó térségek újra fontos csatatér államokká váltak, ahol a győzelem kulcsa a választói mozgósításban rejlik. Trump pedig nehezen tudja majd energizálni a saját szavazóbázisát, ha az egyetlen fontosabb ígéretét sem volt képes betartani – főleg akkor, ha a demokraták tanultak 2016-ból és olyan jelöltet indítanak, aki nem ignorálja ezeket az államokat és az itteni választóknak is szimpatikus üzenettel kampányol.

Persze nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az esetek túlnyomó többségében a hivatalban lévő elnököt újraválasztják. Ám ez nagyrészt annak köszönhető, hogy az elnökök fel tudják használni a hivatalt övező tiszteletet és a köré épülő hagyományokat arra, hogy keménykezű, megbízható vezetőnek állítsák be magukat. Ezt George W. Bush sokak számára megdöbbentő, 2004-es újraválasztásánál kevés dolog bizonyítja jobban.

Bushnak hiába akadtak gondjai az angol nyelvvel, illetve hiába hagyta rá az ország vezetésének nagy részét a papa barátaira – a szeptember 11-i terrortámadás, az afganisztáni és iraki katonai akciók miatt Bush határozott vezetőként tudott fellépni a közvélemény előtt, aminek köszönhetően szoros győzelmet tudott aratni egy telefonkönyvvel vetekőden inspiráló demokrata kihívóval szemben. Viszont miután Trump minden „elnöki” mozdulatára (találkozó Kim Dzsongunnal, bombázás Szíriában, az idősebb Bush halálának kezelése) jutott egy dühös tweet, botrány vagy miniszteri lemondás, a jelenlegi elnök nem alapozhat a hivatalt övező tiszteletre. Ha meghátrálni kényszerül a demokratákkal folytatott harcban, akkor a 2020-as újraválasztási kampányához kénytelen lesz új kampányszlogen után néznie, mivel a jelenlegit („Megígértük, megcsináljuk”) még a legelvakultabb hívei sem vennék komolyan.

Kongresszusi demokraták

Legyünk őszinték: hiába nagy dolog, hogy a Demokrata Párt 8 év ellenzékben töltött év után vissza tudta szerezni a Képviselőházat és újra az USA harmadik legfontosabb közhivatalnokává tenni a nyolcvanhoz közeledő örökös vezérüket, Nancy Pelosit – valódi befolyással továbbra sem rendelkeznek az ország irányítása felett. Az elnöki hatalomnak valójában gátat szabni képes Szenátust továbbra is a republikánusok irányítják, így a legtöbb, amit a párt tehet, az, hogy megnehezíti Trump tevékenységét. Erre remek lehetőséget biztosítanak nekik a Képviselőház által elrendelhető vizsgálatok, meghallgatások illetve a költségvetés megtorpedózása. Ezzel pedig azért fontos élniük, mert a történelmi példák megmutatták, hogy az ellenzéknek akkor van a legnagyobb esélye leváltani a hivatalban lévő elnököt, ha sikerül tehetetlennek beállítaniuk őt – elég csak a négy év után visszavonulni kényszerülő George H. W. Bushra vagy Jimmy Carterre gondolni.

Ha sikerül megakadályozniuk a fal felépítését, akkor a 2020-as demokrata elnökjelölt (legyen az bárki) nyugodtan hivatkozhat majd arra, hogy Trump négy év alatt képtelen volt bármit is tenni az illegális bevándorlás megfékezéséért, ami pedig nyilván negatívan hatna az elnök újraválasztási esélyeire.

Emellett azért is fontos számukra a shutdown megnyerése, mert a bázisukat leginkább Trump elutasítása tartja össze. A demokrata szavazók így azt várják a megválasztott képviselőiktől, hogy felvegyék a harcot a republikánus elnökkel szemben. A legutóbbi midtermen aratott győzelmüket többek között az is magyarázza, hogy a Trump politikáját leginkább ellenző választói csoportok (nők, fiatalok, etnikai kisebbségek és vagyonosabb külvárosiak) az átlagnál sokkal nagyobb számban vettek részt a szavazáson – ezzel pedig a demokrata jelöltek olyan kőkonzervatív államok választókerületeiben is győzelmet tudtak aratni, mint Oklahoma, Dél-Karolina vagy Utah. Ahhoz, hogy ezeken a helyeken két év múlva is újrázni tudjanak, elengedhetetlen, hogy fenntartsák a Trump megfékezését elváró támogatóik lelkesedését.

Emellett a Pelosi vezette demokrata pártelitnek azért is fontos erőt mutatni az elnökkel szemben, hogy elkerüljék a velük szemben amúgy is kifejezetten kritikus progresszívek haragját. Az olyan – önmagukat gyakran demokratikus szocialistának valló, az amerikai mainstreamnél sokkal karakteresebben baloldali álláspontot hirdető – politikusok vezette progresszív tábor, mint a pártelit egy befolyásos tagját legyőző, Alexandria Ocasio-Cortez vagy a Trumpot gyakran élesen bíráló Rashida Tlaib nyilvánosan kampányolt a Demokrata Párt vezetőségének felfrissítéséért, és a régi elithez tartozó Pelosi csak úgy tudta elnyerni a pártja balszárnyának a támogatását, hogy ígéretet tett a baloldali ígéretek megvalósítására, és az elnökkel szembeni kemény fellépésre. Ha beleegyezne a fal megépítésébe, akkor azonnal szembetalálná magát a felbőszült progresszív frakcióval, sőt még az sem kizárt, hogy kemény előválasztás várna rá 2020-ban a saját San Francsico-i körzetében.

Sokan érvelnek azzal, hogy a demokraták rosszul is kijöhetnek a leállás körüli harcból, hiszen együttműködésre képtelennek tűnhetnek és az elnök mellé állíthatják a közvéleményt. Felhozható példának erre az érvelésre, hogy a választók 1996-ban Bill CIinton nagyarányú újraválasztásával jutalmazták a Newt Gingrich vezette kongresszusi republikánusok shutdownhoz vezető obstrukcióját. Ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy az akkori kormányzati leállás egy választási évben történt, így a szavazóknak élénk emlékeik voltak róla – ez a veszély most nem fenyegeti a demokratákat, hiszen még közel két év van a 2020-as elnökválasztásig. Illetve a republikánusok akkori veresége nem kis részben annak volt köszönhető, hogy a dinamikus, megnyerő személyiségű Clintonnal szemben azt a Bob Dole-t indították, aki a Szenátus többségi vezetőjeként masszívan felelős volt a leállásért és az 1923-as születési évével 1996-ban sem épp a modernitást és fejlődést szimbolizálta.

Emellett a demokratáknak nem különösebben kell emberáldozatok miatt aggódniuk, hiszen

a következő szenátusi vagy kormányzói választáson nem igazán kell olyan helyeken pozíciókat védeniük, ahol Trump bevándorlásellenessége nagy népszerűségnek örvendene – sőt, a konzervatív államokban elszenvedett tavalyi vereségeik után már szinte csak olyan államok képviselői ülnek a szenátusi frakciójukban, ahol a republikánus elnök az első számú közellenség.

Így tulajdonképpen addig tarthatják sakkban Trumpot, amíg az nem fúj visszavonulót, vagy nem történik valami olyan nem várt esemény, ami az amerikai közvéleményt a fal mellé állítja – és erre jelenleg kevés esély van.

Kongresszusi republikánusok

A kongresszusi háborúskodás általában első jelére ugró republikánusok – nyilván tanulva korábbi hibáikból – meglehetősen visszafogottak maradtak a leállás körüli csatározásban . A Szenátus jobboldali frakciójának vezetője, a Grinch személyiségét egy öszvér makacsságával vegyítő Mitch McConnell meglehetősen simán megúszta a shutdown körüli felháborodást – főleg ahhoz képest, hogy az egész leállás annak köszönhető, hogy a kentucky-i politikus nem volt hajlandó szavazásra bocsátani a demokrata többségű Képviselőház által elfogadott költségvetés tervezetet a Szenátusban.

A párt visszafogottsága mögött nyilván taktikai megfontolások állnak, mivel úgy vélik, így a közvélemény számára könnyebben eladható, hogy egyedül a Demokrata Párt felelős a kormányzati leállásért. A stratégia sikere azon múlik, hogy a következő választáson a demokraták mennyire lesznek képesek az újraválasztás előtt álló jobboldali képviselőket és szenátorokat a shutdownba láthatóan teljes mellszélességgel beleálló Trumphoz kötni. De mivel két év múlva relatíve kevés államban számíthatunk izgalmas megmérettetésekre, így a republikánusok inkább arra játszanak, hogy Trump kivéreztesse a falat körömszakadtáig ellenző demokratákat.

Más kérdés, hogy a közvéleménykutatások tanúsága szerint az amerikaiak elsősorban az elnököt hibáztatják a leállásért, ami érthető az olyan nyilatkozatok után, amikben a New York-i milliárdos kijelentette, hogy hónapokig-évekig is hajlandó leállítani a kormányzat működését, hogy megkapja, amit akar.

Mindkét oldal nagy erőkkel próbálja bizonyítani a saját igazát: a demokraták a leállás miatt fizetés nélkül dolgozó állami alkalmazottak ügyének felkarolásával akarják meghátrálásra kényszeríteni az elnököt, Trump és a republikánusok pedig olyan esetek kihangsúlyozásával igyekeznek megnyerni a választók támogatását a határfal megépítéséhez, amikor illegális bevándorlók gyilkoltak meg amerikai állampolgárokat. Az egyelőre nem látszik, hogy melyik oldal fog győztesen kikerülni a küzdelemből, ahogy belátható időn belül a kormányzat sem fog újra teljes kapacitással működni.

 

Trump: „I am proud to shut down the government…”

He’s „proud” of the pain he’s causing hard-working families who cannot make ends meet. #TrumpShutdown pic.twitter.com/iDom8FXUw9

— Nancy Pelosi (@TeamPelosi) January 20, 2019

„büszke vagyok, hogy leállítottam a kormányzatot” mondja Trump a demokraták szenátusi vezetőjének Chuck Schumernek.

A mostani shutdown egyszerre mutat rá a washingtoni kormányzat működésképtelenségére és arra a tényre, hogy az Egyesült Államokban még mindig olajozottan működik a fékekre és egyensúlyokra épülő politikai rendszer. Itt egy populista politikus hiába jut hatalomra, nem tudja mindenféle ellenállás nélkül a saját képére formálni az országot, kénytelen alávetnie magát azoknak a demokratikus normáknak, amik az USA sikerességét és stabilitását garantálták az elmúlt közel 250 évben. Az persze közel sem ideális, hogy emiatt néha többszázezer amerikai marad fizetés nélkül, miközben többszázmillió érzi a két politikai oldal közötti feloldhatatlannak tűnő ellentétek negatív hatásait.