Kedves Barátaim, a „rabszolgatörvény” csak a legutolsó elnyomó intézkedése annak a kormányzatnak, amely egyaránt ellenségének tekinti az alkotmányos jogállamot és a jóléti államot.

A kormányzat társadalompolitikai intézkedései szinte kivétel nélkül az intézményesített társadalmi szolidaritás leépítését, a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelését és növelését szolgálták.

Ez a rezsim a jóléti államot nem civilizációs vívmánynak látja, hanem az ún. „versenyképesség” akadályának, a lefelé tartó adó- és bérverseny akadályának, a kizsákmányolás akadályának.

A rezsim családpolitikája többet ad a gazdagoknak, mint a szegényeknek.

A rezsim lakáspolitikája többet ad a gazdagoknak, mint a szegényeknek.

A rezsim adópolitikája többet ad a gazdagoknak – és többet vesz el a szegényektől.

A rezsim oktatáspolitikája azt szolgálja, hogy aki szegénynek született, az szegény is maradjon – főleg, ha ráadásként még cigány is.

A rezsim leplezetlen kiállása az iskolai szegregáció, vagyis a hátrányos helyzetű diákok elkülönítése mellett; a kötelező iskoláztatási korhatár leszállítása; a buktatás lehetőségének a visszaállítása; a középfokú és felsőfokú oktatáshoz való hozzáférés szűkítése – mind egyaránt azt szolgálja: aki szegénynek született, szegény is maradjon.

Buta, arrogáns, zsarnoki hatalom – kiszolgáltatott munkavállalók – és hierarchikus, kasztosodó, bizalmatlan, gyűlölködő és boldogtalan társadalom,

„neve szégyen, neve átok,
ezzé lett magyar hazátok”.

De hogyan fordulhat elő, hogy a magyar társadalom jelentős része eltűri, vagy akár még támogatja is ezt a berendezkedést, ezt a kormányzatot – miközben annak politikája nyilvánvalóan szembe megy a társadalom nagyobbik részének, és hosszabb távon mindannyiunknak az érdekeivel.

Emlékezzünk József Attila intelmére:

„tőke és fasizmus jegyesek”.

Ez a rezsim azért tudja ezt a munkásellenes, nőellenes, szegényellenes, emberellenes, természetellenes politikát folytatni, mert a nyílt diktatúrákat megszégyenítő propagandagépezetével sikerült elhitetnie a társadalom jelentős részével, hogy nem ez, nem a kormányzat felülről vívott osztályharca, nem az alacsony bérek, a szétvert közszolgáltatások – a kórházakban uralkodó állapotok veszélyeztetik a jólétünket, hanem: a más bőrszínűek. A migránsok. A muszlimok. A menekültek.

Ezért aztán bárki, aki egy aprányi, egy nyúlfaroknyi, egy hajszálnyi engedményt is tesz annak az aljas nagy hazugságnak, hogy társadalmunk jólétét nem a zsarnoki hatalom, nem a Putyin hiteléből épített atomerőmű, és nem a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségek veszélyeztetik, hanem a más bőrszínűek, a muszlimok, egy zsidó öregúr vagy a cigány magyarok – az sajnos akaratlanul is az Orbán-rezsimet szolgálja.

Ahhoz, hogy hatásosan tudjunk ellenállni ennek a rezsimnek: föl kell ismernünk magunkat egymásban. Föl kell ismernünk magunkat egymás sérelmeiben és egymás küzdelmeiben.

Arra van szükség, hogy átérezzük, átéljük és megéljük Bibó István szavait: hogy „az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan”.

Arra van szükség, hogy átérezzük, átéljük és megéljük, hogy

ha az állam éhbérért dolgoztat pedagógusokat, ápolókat és szociális munkásokat – akkor az rólatok szól. Rólam szól. Rólunk szól – akkor is, ha nem vagyunk pedagógusok, ápolók vagy szociális munkások;

ha az önkormányzatok gyermekes családokat, idős beteg embereket vagy bárkit utcára és hajléktalanná tesznek, a mi nevünkben, a mi pénzünkből és a mi országunkban, az rólunk szól – akkor is, ha nekünk van hol laknunk;

ha az állam 22800 forintos munkanélküli segéllyel, 28500 forintos öregségi nyugdíjminimummal, 30-40 ezer forintos rokkantsági ellátással vagy ápolási díjjal szúrja ki a rászoruló embertársaink szemét, az rólunk szól – akkor is, ha mi több pénzből élünk;

ha a rezsim elhallgattat, ellehetetlenít akár egyetlen egy újságírót, egyetlen egy szakszervezeti aktivistát, egyetlen egy közalkalmazottat is, akkor az rólunk szól – akkor is, ha mi nem vagyunk újságírók, szakszervezeti aktivisták vagy közalkalmazottak;

és ha a rezsim ellehetetleníti a Magyar Tudományos Akadémiát, akkor az rólunk szól – akkor is ha nem vagyunk akadémikusok;

és végül, ha ez a rezsim, a mi pénzünkből, a mi nevünkben és a mi országunkban háború elől menekülő embereket tart fogva és éheztet a határon, akkor az rólunk szól – akkor is, ha nekünk nem kellett elmenekülnünk az otthonunkból.

A feladatunk nem kevesebb, mint hogy előkészítésük, 1848, 1918, 1945, 1956 és 1989 után a felszabadulás következő nagy fordulatát – hogy előkészítsünk egy új magyar köztársaságot.

Egy olyan új köztársaságot, amely mindannyiunké. De tényleg.

Azoké a dolgozóké is, akiket a 2010 előtti rendszerben is kizsákmányoltak.

Azoké a szegényeké is, akiktől a 2010 előtti rendszer is megtagadta a szociális jogokat.

Azoké a hajléktalan embereké is, akiknek a 2010 előtti rendszerben sem volt hol lakniuk.

Azoké a nőké is, akiket a 2010 előtti rendszer sem védett meg a családon belüli erőszaktól.

És azoké a cigány magyar honfitársainké is, akiktől a 2010 előtti rendszer is megtagadta az egyenlőséget és a testvériséget.

Vagy közös köztársaságunk lesz kedves barátaim – vagy semmilyen.

És ha ezért küzdünk, akkor olyan küzdelmeket vállalunk fel, amelyeket rövid távon még elveszítenünk is érdemes – és nem csak azért, mert a küzdelem tartást, közösséget, reményt, örömöt és méltóságot ad.

Hanem azért is, mert ha ilyen küzdelmeket vállalunk, akkor előbb, vagy utóbb, de győzni fogunk.

Éljenek a szakszervezetek, éljen a sztrájkkészültség! Ha lesz sztrájk, támogassátok a sztrájkoló munkásokat akkor is, ha sztrájk a mindennapjaitokban kényelmetlenségeket okoz nektek!

Éljen a szolidaritás!

Éljen a köztársaság!

A szöveg a tatabányai tüntetésen hangzott el 2019. január 19-én.