A magyarországi (új)baloldali diskurzusoknak visszatérő témája a pártalapítás igénye vagy szüksége.
Míg az (új)baloldali tematikák jelentős része jelen van már a létező ellenzéki pártok egyikében-másikában – lásd alapjövedelem, zöld ügyek, lakhatás, LMBT-jogok, vagy további elkötelezett baloldali társadalompolitikai program és javaslat (lásd Lakner Zoltánnak az Esélyben megjelent összeállítását) formájában –, de az ellenzéki pártok támogatottsága – számos, ehelyütt nem részletezhető, de ismert ok miatt – nem emelkedett, elismerésük nem nőtt.
A jövőre nézve a rabszolgatörvény elfogadása utáni tiltakozások és a parlamenti visszatérés mikéntje utáni mérések jelentős üzenetet hordozhatnak azt illetően, hogy a 2010 utáni formációk felett ebben a szisztémában van vagy nincs üvegplafon, amit ebben a felállásban nem tudnak áttörni. Ne legyen igazam, az rövid távon senkinek nem lenne jó.
Visszatérve az újbaloldaliság párttá alakulásának kérdéséhez, Pap Szilárd István nem olyan régen írt erről a Mércén. Nehéz lenne megmondani, hogy a hazai újbaloldaliság ismert 8-9 éve után melyik az a szervezeti, politikai, innovációs gondolat, amelyet még nem olvashattunk korábban – akár tőle is.
Ez nem kritika, inkább a helyzet sajátossága, a szerző is érezheti ugyanis azt a problémát, amiről éppen ő maga írt korábban az Új Egyenlőségen. E szerint, annak, aki nem csak ideológiai társadalommérnökösködésből indul ki, hanem a nyugati újbaloldali gyakorlatok ottani, lokális születési körülményeit és feltételeit is számba veszi – mint ezt tette Pap –, hamar szembesül a keleti „populista fantáziálás” korlátaival.
Éppen ezért nem tudom osztani Diószegi-Horváth Nóra írásának jó pár gondolatát. A főszerkesztő-helyettes a Mérce olvasóközönségét felvilágosítani kívánó írásában többek között így fogalmaz: „a Hallgatói Szakszervezet például ezt teszi, és elsőként hirdetett munkás-diák szolidaritást, amiért azóta is minden lehetséges fórumon kiállnak, méghozzá saját erejükből, saját útjukon járva”.
Egyrészt a munkás-diák szolidaritáshoz munkások is kellenek – a posztmarxista Kiss Viktor remek írása – itt a Mércén – mutatja be, hogy a kelet-európai (magyar) munkatársadalom miért nem (lehet) fogékony erre a kvázi bevitt, más típusú osztálytudatra, amit a Mérce munkatársa konstruál –; másrészt ez nem diák-munkás együttműködés, mert ahogyan a munkások ágazatról ágazatra, országrészről országrészre megosztottak, úgy a Hallgatói Szakszervezet még a munkavállalói diverzitáshoz képest sem reprezentálja semmilyen értelemben a hazai diákságot.
Ez biztos, az viszont már kétséges, hogy – mint a szerző írja – a civilek (szervezetek) „legfeljebb valamiféle legitimációt adnak a tiltakozóknak”. Ez lehet benyomása neki saját közégéből kiindulva, de semmiféle empíria nem áll mögötte – sőt, például a 2018. december 8-i tüntetésen kérdőíves tiltakozáskutatás keretében felvett adatok új sokaságról és különösebb új aktivitásról nem számolnak be.
Intuícióval élek azzal kapcsolatban, hogy a legutóbbi tüntetéseken jelenlévők 2018. április 8-án voltak szavazni, és a résztvevők most vasárnap is elmennének. Azaz nem párthiányuk van, és nem is új „sokaság” ez, hanem politikailag korábban is aktív, épp a Mércén is ciklikusan kritizált pártok szimpatizánsairól beszélünk. Azért nem mindegy, hogy ez így van-e vagy sem, mert a válasz akár meg is tudja fordítani a „ki ad kinek legitimációt” kérdését. És ha ez megfordul, akkor a szerző helyzetelemzése eleve egy alapvető tévedésen nyugszik.
Mindezek ellenére Diószegi-Horváth írása annyiban kapcsolódik a fentiekhez, hogy továbbra is valamiféle újbaloldali politikai cselekvés lehetőségét keresi vagy keresteti. S ez megy már 8 éve.
Ahogyan a pártok (háttér)emberei is elgondolkodnak azon, mi az oka, hogy nem tudnak kitörni, úgy az újbaloldali közegnek is el kell azon tűnődnie – és részben ismerve a szubkultúrát, sokan meg is teszik –, hogy nyolc év alatt a radikális jobboldali mozgalmi szubkultúra nem hogy párttá (Jobbik) megszerveződött, hanem EP-képviselőt is adott.
Természetesen tudom, hogy az a Magyarország nem a 2010 utáni, mások az erőforrás lehetőségek, de a liberális Momentum példáját nézve, nem lehetetlen szintet lépni. Valami gond lehet azzal, hogy a kereslet és a kínálat nem találkozik. Mondhatnánk azt, hogy a kereslet vélt, a kínálat meg soha nem is realizálódott.
Azt nem szeretném hinni, hogy a szorosabb intézményesülés elmaradásának oka a (vélt) kudarcból fakadó presztízsféltés, így inkább arra fókuszálok vázlatosan, hogy a(z új) kelet-európai baloldal válságára vagy versenyképességének növelésére lehetséges megoldás-e az új balosok által kívánatosnak tartott (nyugati) „populista” fordulat, van-e egyáltalán olyan modell, ami importálható? A kérdés már csak azért is releváns, mert sikeres (azaz a kormányzati politikára hatással lévő) újbaloldali pártra példát nem nagyon tudunk mondani a régiónkból (se).
Az újbalosság kérdése nemcsak magyarországi vita, hanem – a menekült- és bevándorlási krízis alábbhagyása ellenére is – továbbra is az egyik legfőbb politikai vita a kortárs európai baloldalon. És persze ennek hátterében ott a kérdés, hogy vajon a „populista pillanat” korszakká szélesedik-e? S akkor ebből adódik egy további: ha korszakká szélesedik a pillanat, akkor ennek fennállása esetén mennyire kell valóban hosszú távon is adottnak venni a bekövetkezett társadalomszerkezeti-, illetve attitűdökben és politikai véleményekben fennálló újdonságokat (azaz jobbratolódásokat).
Mindez azért döntő kérdés, mert a baloldali pártok versenyképességét „előirányzó” diskurzusok széles érdeklődésre számot tartó része továbbra is adottként kezeli: a baloldalnak populista fordulatra van szüksége. Mindezt annak ellenére is evidenciaként kezelik, hogy a „populista baloldal” agendájával önállóan kormányra kerülni elég kevés helyen tudnak (azaz sehol), és még a koalícióspartnerség is ritkaság.
Európa-szerte a balközép néppártok mellett létező újbaloldali alternatívák nem csak a kormányzás esélyével nem bírnak, de például Kelet-Közép-Európában az országok többségében kevésbé jelentős támogatottságot sem tudnak felmutatni (lásd például a lengyel Razem támogatottságát).
Természetesen ez nem jelenti azt sem, hogy a régió balközép pártjai soha nem látott módon lennének versenyképesek, vagy hogy maradhatnak liberalizált állapotukban. Azt azonban igen, hogy komoly kétségek merülhetnek fel azzal kapcsolatban, hogy a „populista (új)baloldali” recept mennyire univerzális, mennyire javasolt gyógyír Nyugat-, és Kelet-Európában, mely utóbbi esetében számos ország még – az egyszerűség kedvéért és pontatlanul fogalmazva – „illiberális” kihívásokkal is küzd.
Az újbalos populista modell a kulturális liberalizmus értékeit és a neoliberalizmus generációkon átívelő veszteseit kívánja tömöríteni egy szavazótáborban – illetve minden identitást úgy kíván felszabadítani, hogy „megérteti” vele a gazdasági rendszertől való függését (lásd a feminista mozgalom kortárs belvitáit). Magyarországon ennek igénye tehát 2010 óta permanensen fennáll, és ennek intézményesülése érdekében számos lépés történt, de érdemi szervezeti szinten történő megvalósulás szinte egyáltalán nem.
A közvélemény számára az újbaloldali aktivisták láthatatlanok és szigetszerűen léteznek.
Vannak portáljaik (pl. Új Egyenlőség, Mérce), folyóiratuk (a már 2010 előtt is létezett Fordulat), illetve műhelyeik (pl. Helyzet Műhely, Társadalomelméleti Műhely, Társadalomelméleti Kollégium), online csatornáik (pl. Partizán) de ezek, bár hálózatosodnak, évek óta leginkább egy urbánus, középosztálybeli, kulturális- és tudástőkével bíró közösségeket képesek intellektuálisan mobilizálni. Mindezek az intézmények előjelei és feltételei lehetnek egy új hegemóniának, ugyanakkor ezek az aktivitások érdemi társadalmi beágyazottsággal aligha rendelkeznek.
Aktivitásuk nem ritkán – mindenképpen aránytalanul nagy mértékben – továbbra is a baloldali-liberális ellenzékkel folytatott vitákra megy el, identitásuk ebből is erősödik, és folytatják ezeket a disputákat annak ellenére is, hogy „vitapartnereik” (a pártok) jelentős része programjaikban balra húzódtak, továbbá utóbbiaknak az ellenzéki megújulásra gyakorolt hatásuk csekély lenne ahhoz, hogy épp azok állják útját az újbaloldali aktivitások további intézményesülésének.
Csak számos interjú lehetne abban segítségünkre, hogy pontosabban is megtudjuk, milyen magyarázatokkal bírnak az érintett újbaloldali „szektor” aktorai arra vonatkozólag, hogy miért is nem intézményesülnek aktivitásaik. Nyilván ennek olyan, az Orbán-rezsim sajátságain túlmutató immanens okai is lehetnek, amelyek kapcsán csak feltételezéseink vannak. Pedig mint a mintaként lebegtetett Podemos példája is mutatja, a gondolatnak politikai testként kell léteznie, hogy reprezentálásra kerüljön, ahhoz – a laclaui értelemben vett – „üres helyet” egy személy vagy szervezet töltse be.
Mint az ismert, az újbaloldali populizmus – szemben a jobboldalival – nem egyes társadalmi csoportok szembeállítását konstruálja. A politikát nem zéró összegű játéknak kívánja felfogni, hanem a posztpolitikai konszenzussal szemben fogalmazódik meg. Ez leginkább a neoliberális hegemónia, így annak tény- és politikakonstruálásával szemben konstituálódik.
Hozzá kell tenni, bár nem képezi az írás tárgyát, hogy a magyarországi és európai újjobboldal szintúgy Gramsci hegemónia-elméletére támaszkodva – legalábbis közvetve – konstruálja politikáját és többségét. Míg az újbaloldal elsősorban a gazdasági alapról – neoliberalizmus-kritika – kívánja megépíteni hegemóniáját, addig a populista jobboldal kulturális „építkezésben” gondolkodik, azaz esetében a nemzet, a nemzeti kultúra és a nemzetállami identitás integráns jellegének erősítésében.
Az újbalos populisták másik alapállítása, hogy a politika identitásalapú korrekciójával – úgymint az emberi jogi kérdések, a posztmateriális politikák, stb. megjelenésével – a politika osztályalapú egyértelműsége is olvadni látszik. Ennek megfelelően nem lehet, és nem is szabad kiindulni a baloldali politika megújításából osztályesszencialista megközelítésből, hanem képessé kell lenni inkább olyan normatív alapot teremteni, amely közös lehet az adott gazdasági rend vesztesei számára – hazai társadalomszerkezet-kutatók ezzel erősen vitatkoznának.
S akkor ehhez képest, ha mindenki ily mértékben vesztes, és léteznek Európa-szerte új (kritikai) baloldali agendával új baloldali populista kínálatok, keresletek egyelőre mégsem mutatkoznak irántuk. Talán ennek oka a laclaui és mouffe-i követőkben evidensen megteremthető új többség konstruálásának túlságosan magától értetődése áll – nem beszélve a választói magatartás bántó leegyszerűsítéséről.
A baloldali populista fordulat hívei ugyanis írásaikban összerendezik a gazdasági elégedetlenségből (vagy kulturális „elégedetlenségből”, azaz bevándorlóellenes attitűdből fakadóan) antiestablishment-szavazókat, az identitáspolitikai mozgalmak ügyeit, a (kapcsolódó) neoliberalizmus károsultjait, azaz – régiesen szólva – a jobboldali gazdaság- és társadalompolitika veszteseit. És ez az, ami egyetlen párt szavazótáborában aligha megy, mármint ennyi, különböző társadalmi csoport nem rendezhető össze. Még egyszer: egy pártban, és egy választáson (elsöprő) többségben.
S ez még akkor is igaz, ha a Podemos esetében egy nagyobb, koalíció- és helyi kormányzásra képes pártban sikerült egy alapban összerendezni a neoliberalizmus veszteseit (ennek megannyi spanyol helyzetből fakadó oka van megint), Magyarországon azonban merőben más a helyzet (ehelyütt megint érdemes a fenti Kiss Viktor már hivatkozott szövegre gondolni).
Mindebből úgy tűnik, akár a hagyományos baloldali, akár az újbaloldali politikákat vesszük szemügyre, úgy a – leegyszerűsítve – nyugati és keleti baloldal problématérképe jelentős különbségeket is mutat a megannyi hasonlóság ellenére. Míg nyugaton beszélhettünk a neoliberális hegemónia előtt létező jóléti állam modellről, addig kelet már a rendszerváltásokkal a neoliberális modellel nyitott.
Európa egyik felén a megszerzett biztonság és (viszonylagos) jólét elvesztéséről beszélhetünk, másik felén a jóléti állam leépített vívmányai is csak szerényebb, államszocialista keretben léteztek. Mindennek csak egy további folyománya, hogy az életutak diverzifikációja, a munkaszervezeti formák és foglalkoztatások különbözősége miatt, a középosztály kulturális-, vagyoni-, életmódbeli fragmentáltsága miatt önmagában is nehézkessé vált már nyugaton is a szociáldemokrácia fénykorára hasonló módon (lásd Patrick Diamond áttekintését) összerendezni a táborokat.
A posztszocialista valóságok ettől annyiban térnek el, hogy a középosztály a fejlett(ebb) országoktól eltérően kevéssé szegmentálódik, homogénebb, és egy lefele nyitott, peremközéposztályosodásról kell beszélnünk.
Ebből következően a hagyományos gazdasági helyzettel és érdekkel kapcsolatos kérdések sokkal fontosabbakká válnak, mint az életmód-középosztályi létből fakadó materiálisan túlmutató javak kérdése. Mindez azért is megfontolásra érdemes adalék, mert a magyarországi értékkutatások azt mutatják, hogy a magyar társadalom értékrendszere a versenyközpontútól eltérően (szociális) kommunitarista (!) jelleggel bír, melyből a szociális szorongás kezelése a baloldali versenyképesség alapja.
Nálunk a kulturális és a gazdasági törésvonalak átmetszik egymást, így erősen kérdéses, hogy – amint már írtam – a posztszocialista országokban egyetlenegy párt vagy mozgalom alá rendezhetők-e a különböző társadalmi csoportok, hogy az újbaloldali populista kormányzati politika (!) alapja Magyarországon az Orbán-rezsim veszteseinek tömörítése lehet. Éber Márk Áron a középosztályi tiltakozások impotenciáját felmutató írásában, ha nem is erre a következtetésre jut, de más úton érkezik el az előbbi gondolat mellé – ha nem is szorosan.
A jövőre vonatkozólag több út mutatkozik a magyarországi újbaloldali kibontakozásra: (1) az újbalos aktivizmusok létrehoznak egy politikai szervezetet, annak minden nehézségével együtt. A kereslet így megmutatkozik – a fentiek miatt is –, bár aligha az „old school” baloldali pártokat meghaladó támogatottsággal. Lehetőség az is, hogy (2) az aktivisták, mozgalmárok belépnek egy-egy pártba, és ezeknek a politikájára lesznek ráhatással. A harmadik lehetőségük (3), hogy miután egyes pártok nyitottságot mutatnak az újbaloldali innovációk után, úgy velük közösen alakítanak ki egy Orbán-rezsimmel szembeni hegemóniát. Ez utóbbi azt jelenti, hogy mozgalmi lábát adják a már létező pártoknak, elindulnak aktivizmusokból mozgalommá, és „csak” azzá állnak össze.
Lehetségesek további kimenetek is, egy dolog az, aminek biztosan vége van: ilyen 8 évnyi építkezés után még mindig „élcsapatszerű” érvekkel (lásd a társadalom- és pártok hibáztatása) eljárni azt illetően, hogy miért nem alakul ez a gondolat párttá. Az intellektuálisan sem elégítheti ki ezt a közeget. Persze, nem könnyű egzisztenciálisan és tehermentesen felszívódni pártokba, ahogyan pártot alapítani sem, de egy közeg társadalmi beágyazottságra és támogatásra hivatkozva nem létezhet úgy, ha létének politikailag értelmezhető jele képviseleti értelemben alig van. Akkor ugyanis beágyazottsága sincs.
Az újbaloldali gondolatra szükség van, de ha csak gondolat marad, úgy alig marad.
