A neoliberalizmus és feminizmus viszonyának tisztázása az utóbbi évek egyik forró témája.[1] A kérdés vizsgálata során számos baloldali feminista szerző meglepő következtetésre jut: feminizmus és neoliberalizmus furcsa szövetségben támogatják egymást. Bizonyos feminista eszmék komoly hozadékkal járnak a neoliberalizmus számára, amely cserébe később a feminizmus álarcát (is) felhasználva építi saját rendszerét.

E dinamika első felének elemzésére jó példa Nancy Fraser „Hogyan vált a feminizmus a kapitalizmus szolgálóleányává?” című cikke. Fraser amellett érvel, hogy a második hullámos feminizmus bizonyos követelései szándékukon (és tudtukon) kívül segítették a neoliberális törekvéseket, ezért a feminizmus első feladata, hogy reflektáljon erre, és tisztázza céljait.

Feminizmus mint a kapitalizmus szolgálóleánya

Fraser szerint három ponton járultak hozzá a feministák a neoliberalizmus térnyeréséhez. Az első pont a családi bér kritikája. A hatvanas években a gyárakban elterjedt a „family wage”: azok a férfi munkások, akiknek családja volt, magasabb bért kaptak ugyanazért a munkáért, mint egyedülálló társaik. A nőmozgalom joggal támadta ezt az intézkedést, mivel a „kenyérkereső férfi – házimunkát végző nő” felállást rögzítette és tette meg etalonnak.

Ebben az időszakban már megjelentek olyan bátor írások, amelyek azt feszegették, hogy nem minden nő tudja magát kiteljesíteni ebben a szerepkörben, és a nők számára lehetővé kellene tenni, hogy saját jogon dolgozzanak és ezért önállóan kapjanak bért – megszüntetve férjüknek történő alávetettségüket. Ez a kívánság megvalósult, a kapitalizmus immár a kétkeresős családmodellre épít – de valóban ez volt a cél?

A nők a kapitalizmus tartalékseregeként[2] olcsó, könnyen kihasználható és lecserélhető munkaerővé váltak, ugyanakkor a klasszikus háziasszonyi feladatok ellátásával – mint a háztartás-vezetés, valamint fizikai és érzelmi gondoskodás a családtagokról – továbbra is számos, pénzben nagyon is jól kifejezhető, ám fizetetlen munkaórával járulnak hozzá a neoliberalizmus fennmaradásához.

A második pont az osztály mint magyarázó kategória megkérdőjelezése. A feminizmus anno joggal vetette fel, hogy az egyenlőtlenségek szigorúan gazdasági fókusza elhomályosítja azokat az igazságtalanságokat, melyek otthon, a nyilvánosság elől elzárt térben zajlanak. Az „a személyes: politikai” jelszava kiszélesítette a felvethető kérdések körét, azzal a céllal, hogy kihívást intézzen azon státuszhierarchiák ellen, melyek a társadalmi nemek közti különbözőségnek nem gazdasági, hanem kulturális konstrukcióiból eredtek.

Azonban – mondja Fraser – ahelyett, hogy az egyenlőségért folyó harc ezután két (kulturális és gazdasági) fronton, egymást támogatva zajlott volna,

a „genderidentitás” tematikája dominánssá vált és uralni kezdte a feminista gondolkodást, miközben a materiális kérdések nem oldódtak meg.

A neoliberalizmusnak természetesen érdeke, hogy ne kérdezzenek rá gazdasági alapjaira, arra, hogy valójában kik a rendszer haszonélvezői és hogy a társadalmi egyenlőség eszméjének emléke se maradjon a közgondolkodásban.

Végül a neoliberalizmus malmára hajtotta a vizet a paternalista jóléti állam feminista kritikája is. Ez az – akkoriban még – progresszív eszme tökéletesen egybevág a neoliberalizmus elsődleges céljával: a jóléti állam leépítésével. Fraser itt a mikrohitelek esetét hozza fel példának, amikor is szegény, déli nőkön bankok „segítettek” mini kölcsönök folyósításával. Miközben ez a kezdeményezés a nők „felhatalmazásának”, „hatalommal felruházásának” (empowerment) diadalaként került be a köztudatba, elsikkadt, hogy mindez azért lehetséges, mert az állam feladta azt a törekvést, hogy makropolitikai eszközökkel próbálja felszámolni a szegénységet. Ebben az esetben is az történt, mint az előző kettőben: a feminista eszme a neoliberalizmus szolgálóleányává vált.

Összefoglalva tehát: azok a feminista célkitűzések, melyek a kapitalizmus előző, liberális korszakában indokoltak és jogosak voltak, hozzájárultak egy újfajta, talán még rosszabb és kegyetlenebb társadalmi rend kialakításához. Fraser ezek után kijelöli a baloldali feminista mozgalom útját és ad egy releváns, politikailag értelmezhető és egyértelmű irányt:

a neoliberális kapitalizmusban a nőknek küzdeniük kell a fizetetlen munka elismeréséért, a gazdasági és a kulturális kérdések összefüggő keretben történő értelmezéséért, valamint a minimális állam helyett egy részvételi, szolidaritásra épülő, demokratikus rendszerért.

Feminizmus mint internalizált neoliberalizmus

Ezzel párhuzamosan megjelenik a neoliberalizmus és feminizmus összefonódásának egy posztstrukturalista, posztmarxista elemzése is, ami azt állítja a középpontba, hogy a neoliberalizmus mint kormányzási mód, mint politikai logika hogyan alakítja át az ember – esetünkben a nő – pszichéjét céljainak megfelelően.

A kormányozhatóság (governmentality) koncepció egyik első teoretikusa Michel Foucault. Foucault a liberális állam speciális kormányzási technikáit elemezve kimutatta, hogy ezek azt a célt szolgálják, hogy kialakítsák az önszabályozó szubjektumot és védelmezzék a piacot. Egy ponton túl azonban e folyamatban már az állam is nemkívánatos szereplővé vált: a neoliberalizmus célja, hogy a liberális technikák kormányzat-központúságát megszüntesse, illetve szétszórja, és minél nagyobb hatalommal ruházza fel a piaci mechanizmusokat. A neoliberális kormányozhatóság kiterjeszti az állami liberális stratégiákat azzal, hogy eloldja a tértől, azaz: deterritorializálja a hatalom működését, különösen a biohatalom és a piaci hálózatok révén.

Foucault és mások azt vizsgálják, hogy a biohatalom mechanizmusai[3] hogyan teszik láthatóvá a lakosságot: a megfigyelési technikákat kombinálva az egyén önszabályozásának bátorításával. A neoliberalizmus maximalizálni kívánja az egyéni szabadságot, de minden neoliberális meg van győződve arról, hogy az egyéni szabadság kiterjesztésének és racionalizálásának végső médiuma a kapitalista piaci szabadság. A szakértők e projektben arra kellenek, hogy beazonosítsák azokat a stratégiákat, amikkel piacosítani lehet a jóléti állam intézményeit és eszközeit – ezzel párhuzamosan megerősítik az egyéni felelősség és elszámoltathatóság jelentőségét a mindennapi életvezetésben.

Ez utóbbi jelenség figyelhető meg napjaink főáramú, neoliberális feminizmusában is. A kormányozhatóság mint politikai logika azt próbálja elérni, hogy a szubjektum olyan értékrendet tegyen magáévá, mely segíti a neoliberális rendszer fennmaradását. A feminizmus esetében ez azt jelenti, hogy

a nő mint szubjektum olyan fogalmakban gondolkodjon saját magáról, életéről és vágyairól, amik összhangban vannak a rendszer által felkínált lehetőségekkel.

Fontos, hogy a nők is azonosuljanak a világ (neoliberális világrend) alapvető igazságaival, és mélységében sajátítsák el azokat, így minden külső nyomás nélkül, öntudatos és önműködő módon lesznek a neoliberalizmus szekértolói – ráadásul a női egyenlőség nevében.

Egy példa: a Dobd be magad! feminizmusa

Kiváló példa a fentiekre Sheryl Sandberg Lean In! című könyve, mely megjelenése (2013) óta előszeretettel citált mű minden baloldali feminista szerző számára, aki azt kívánja bemutatni, hogy hogyan változtatja a neoliberalizmus saját eszközévé a feminizmust.[4] A magyarul Dobd be magad! címmel olvasható könyv[5] tehát a neoliberális feminizmus egyik alapszövege, szerzője a Facebook vezérigazgató-helyettese, aki önmagát vállaltan feministának tartja.

Sandberg a szerinte már meglévő jogi és intézményi egyenlőség talaján a valódi egyenlőségért küzd, és szembesíti olvasóit azzal, hogy a világot még mindig a férfiak irányítják: a nők arányaiban többet dolgoznak és kevesebbet keresnek, a hatalmi pozícióba kerülés pedig olyan távolinak és elérhetetlennek tűnik számukra, hogy el sem gondolkodnak azon, hogy megpróbálják. A könyv ezen kíván változtatni, és számos praktikus tanáccsal szolgál arra, hogy miképp veheti fel egy nő a kesztyűt a férfiak által uralt világban és miképp kerülhet ő is vezető pozícióba.

Mivel ez a könyv – ami elképesztő bestseller lett, a fülszöveg szerint 31 nyelvre fordították le és több mint 1 millió példány fogyott belőle – az önsegítő könyvek táborát gyarapítja, nem meglepő, hogy egyéni stratégiákra van kihegyezve. Azonban a mögötte húzódó gondolat élesen megvilágítja a neoliberális kormányzás mechanizmusát: a szöveg arra koncentrál, hogy milyen belső gátakat kell leküzdenie a nőnek ahhoz, hogy előre jusson.

Ebből két dolog következik. Egyrészt, hogy a neoliberalizmus működésének megfelelően folyamatos önkontroll és önmonitorozás szükséges a sikerhez. Másrészt, hogy ezek nem külső – azaz társadalmi – akadályok, amelyekkel szemben a közösség szintjén kellene fellépni.

E nézőpont következetes alkalmazásával a feminista küzdelmeket a tág értelemben vett politikai szintjéről az egyének szintjére viszi le.

Nagyon érdekes, hogy miközben a szöveg retorikailag tele van felszólításokkal, hogy mit kellene minden nőnek közösen tennie, aközben a magyarázatokat olvasva kiderül, hogy ezt nem együtt teszik, maximum egyszerre! Minden nő a saját karrierjéért küzd, egyedül – és a saját célok megvalósításának lehetősége volna a közös cél.

Egy másik példa: Egy feminista nem jár rózsaszínben – és egyéb hazugságok

Nemrég a neoliberális feminizmus egy újabb szöveggel jelentkezett: szinte egyszerre jelent meg külföldön és Magyarországon az Egy feminista nem jár rózsaszínben – és egyéb hazugságok című könyv. A könyvbemutatón[6] a kötet magyar kiadásában is szereplő, ismert, szakmájukban sikeres nők beszéltek arról, hogy mit jelent számukra a feminizmus. A megszólalók fontosnak tartották kiemelni, hogy nem gyűlölik a férfiakat, és nem szeretik a bélyegeket.

A kerekasztal-beszélgetés folyamán egyértelművé vált, hogy a feminizmusról nem társadalmi-politikai mozgalomként gondolkodnak, hanem bizonyos egyéni attitűdökre vonatkozó jelzőként használják. Feminista nő az, aki nem törődik a sztereotípiákkal, hanem meg meri valósítani önmagát, kitartó, keményen dolgozik a céljaiért – így nehezebben, de bármit elérhet, amit szeretne. Hangsúlyozták, hogy a feminista mozgalom radikalizmusa a józan többség számára (melyet nyilvánvalóan ők képviselnek) nem szimpatikus – és sajnos nekik kell magyarázkodni a radikális mozgalmárok túlkapásai miatt, de ez világos érvekkel szokott sikerülni.

Mind Sandberg könyvéből, mind a fenti beszélgetésből az derül ki, hogy manapság egy feminista nő először is saját magával harcol, saját magát alakítja át, megtanul bátran fellépni, ellentmondani, érdeket érvényesíteni – majd, ha ezzel készen van, felveszi a harcot a férfiakkal, hogy elérje célját,

ami nem más, mint az „önmegvalósítás”: sikeresnek lenni a neoliberális kapitalizmusban, bekerülni a neoliberális hatalmi struktúrákba.

Ebben a megközelítésben az a megdöbbentő, hogy ezek a híres és elismert nők beazonosítják – hiszen megtapasztalják – a nemek közötti egyenlőtlenséget, de annyira individualizált fogalmakban ragadják meg, hogy az teljesen leválik a társadalmi egyenlőtlenség bármely formájáról – a férfi privilégiumokat is beleértve. A férfiuralom strukturális elemzése bizonyára meghaladná ezen művek kereteit, ezért a férfiak viselkedését is az egyének szintjén vetik fel és látják kezelhetőnek: egy kezdetben ellenséges, kételkedő férfi akár 10 perc alatt is meggyőzhető a célok (egyenlőség férfi és nő között) helyességéről.

A neoliberális feministák itthon és külföldön példamutatásukkal arra buzdítják a nőket, hogy kemény önfejlesztő munkával alakítsák ki a neoliberalizmus számára legmegfelelőbb karaktert.

E karakter felé elsődleges elvárás, hogy minél kevesebb közösségi kötelékkel rendelkezzen, ideális esetben csak a szűk család legyen számára fontos. Kizárólag saját, egyéni céljain keresztül lássa a világot, és ezek a célok lehetőleg megfogalmazhatók legyenek költség–haszon elemzés segítségével. (Mi éri meg, mikor éri meg, mennyire éri meg nekem?) Feltétel nélküli hit az egyéni autonómiában, az egyéni döntések szabadságában és elnéző (de nem együttérző!) attitűd azok iránt, akik bizonyos helyzetekben rosszul döntöttek – így sorsuk rosszra fordult.

Az így szocializált egyén tökéletesen alkalmas lesz a vállalati érdekek kiszolgálására és a profit termelésére – anélkül, hogy különösebben érdekelné a társadalmi igazságtalanság bármely formája, vagy elköteleződne olyan ügy mellett, amiből neki közvetlenül nincs haszna.

A neoliberális kormányzás működésére azért nagyon jó példa mindkét könyv, mert megmutatja, hogy

a neoliberalizmus nem csak gazdasági, illetve politikai eszközökkel operál saját fenntartása érdekében, hanem az egyes individuumot, és rajta keresztül magát a társadalmat kívánja szabályozni, és újraszervezni a piaci értékeknek megfelelően.

És ne legyenek illúzióink: a nők nagy csinnadrattával kísért támogatása bármely, a neoliberális kapitalizmus játékszabályait elfogadó és abból profitáló intézmény részéről (multinacionális vállalatok,  nemzetközi  NGO-k, az amerikai popipar fellegvárai stb.) ugyanezt a célt szolgálja.

Feminizmus a neoliberalizmus ellen: van-e út a nőkhöz?

Adott tehát a feminizmus problémája: egy mozgalom, ami anno a nők emancipálását, felszabadítását tűzte ki célul, ma extrém individualista fogalmakkal van keretezve – következetesen elvonva a figyelmet az egyenlőtlenség rendszerszintű eredetéről. Létrejött a neoliberális feminizmus, ami teljesen kritikátlan a kapitalizmus piaci értékrendjével, sőt kompatibilis vele, és a neoliberális kormányzás a szubjektum átalakításával nem hagy rést, ahol meg lehetne kérdőjelezni azokat az elveket és nézeteket, amelyek nevében fellép.

Mindezek fényében a feminizmus mint politikai mozgalom követelései, mindazok a célok, melyeket Nancy Fraser megfogalmazott, kinek a céljai, kinek a követelései lehetnek? A baloldal történetében jól ismert kérdés kerül ismét elő: ki a mozgalom alanya?

Fraser azt állítja, hogy a neoliberális feminizmus csak a nők 1%-ának feminizmusa, ezért a maradék 99% egy baloldali feminizmus bázisa lehet.

Ebből az következik, hogy a neoliberális korszellem kormányzási technikái mégsem képesek a társadalom megszervezésére. Véleményem szerint azonban a helyzet ennél rosszabb: a neoliberalizmus a világ nőinek jelentős részére hatással van. A nyugati társadalmakban egészen a mélyrétegekig hatol, de a Nyugat centrumországain kívül is virulens – részben a globalizált kulturális kódok révén, részben pedig azért, mert a neoliberális kormányzás a nők integrálására más technikákat is alkalmaz a feminista maszkon kívül.

A kérdés tehát nem az, hogy a néhány millió középosztálybeli vagy a sok milliárd többi nő képviseletét kell-e választani. Mindkét megszólítandó tábor jelentős.

A kérdés, hogy a neoliberális kormányzás által integrált, ugyanakkor elnyomott vagy a hegemón neoliberális értékrendtől tökéletesen érintetlen, evidensen nem európai nőkre alapozva kellene-e újragondolni a feminista emancipációs projektet. Bármelyiket választjuk, nehéz lesz az út.

[1] Ez az írás egy előadás szövege, amely „Neoliberalizmus és feminizmus” címmel hangzott el a Progress Alapítvány„Neoliberalizmus és neopopulizmus” konferenciáján 2018. október 11-én a Kossuth Klubban. Az előadás videófelvétele itt tekinthető meg. A szöveg írásban először az Új Egyenlőségen jelent meg „Feminizmus a neoliberalizmus árnyékában” címmel.

[2] Molyneux, Maxine: Beyond the Domestic Labour Debate. New Left Review, I/116, 1979.

[3] Nadesan, Majia Holdner: Governmentality, Biopower and Everyday Life. Routledge, 2008.

[4] például Rottenberg, Catherine: The rise of neoliberal feminism. Cultural Studies, Nov. 2013.

[5] Sandberg, Sheryl: Dobd be magad! Budapest: HVG Könyvek, 2013.

[6] 2018. október 18., Magvető Café. Kerekasztal-beszélgetés, résztvevők: D. Tóth Kriszta, Kalapos Éva Veronika, Rácz Zsuzsa, Modla Zsuzsanna, Nyáry Luca. Moderátor: Csapody Kinga.