Az elmúlt hetekben Magyarország újra a nemzetközi sajtó címlapjaira került. Ami ezúttal a figyelmet megragadta, az az a mozgalom, amely a Munka Törvénykönyve újabb átírása ellen indult el. December 12-én a Fidesz elfogadott egy törvényt, amely a túlórák keretét a dolgozók számára az éves maximális 250 óráról 400 órára emelte. Ezt a kormányzó Fidesz egyébként már 2011-ben is a munkaadók javára módosította. A törvény mostani elfogadását a parlamentben sorra lejátszódott kaotikus jelenetek kísérték, melyek során az ellenzéki képviselők a törvény elfogadását kívánták obstruálni.

Ugyanakkor pedig szabad kezet ad a munkaadónak arra, hogy akár három évig halogassa a túlórák kifizetését. Tavaly már beterveztek egy hasonló módosítást, azonban azt akkor gyorsan visszavonták, miután a kormány rájött arra, hogy a népszerűtlen intézkedés közvetlenül a 2018 parlamenti választások előtt bedöntheti a Fidesz népszerűségét. Fidesz-képviselők nem-hivatalos nyilatkozataiból tudható, hogy a törvényt most azért terjesztették be újra, hogy kielégítsék a német autógyártó cégek követeléseit, mivel ők egyre súlyosabb munkaerőhiánnyal néznek szembe egy alacsony bérekre épülő gazdaságban, amelyet a munkaerő jelentős része hagyott ott az ausztriai, németországi vagy más nyugat-európai jobban fizető munkehelyekért.

A kormányzó pártot így tetten érték, és egyébként legyőzhetetlen propagandagépezete hirtelen már csak kínlódva tudta fenntartani a „munkaalapú társadalomról” szóló diskurzust, amelyet a Fidesz épp azért talált ki, hogy legitimálja a munkajogok és a szakszervezetek gyengítését, és a társasági adó óriási visszavágását valamint egyéb intézkedéseket, amelyek egy zabolázatlan kapitalizmus felé sodorják az országot.

A kormányt nyilvánvalóan meglepte az utcai demonstrációk nagysága és intenzitása, amelyeket a szakszervezetek szerveztek legújabb intézkedésük ellen. A szakszervezeteknek pedig sikerült félretenni ellentéteiket, és igen hatásos keretezéssel jelentkeztek – „rabszolgatörvénynek” nevezték a módosítást –, összerombolva ezzel a Fidesz óvó gonddal építgetett populista önképét a kormányról, amely a magyarokat próbálja megvédeni Soros György és az európai liberális elit terveitől, és amely az előző kormányt is népellenes erőként mutatta be, amely a külföldi tőke érdekében rabszolgasorba taszítaná a magyarokat. A szakszervezetek közös keretezése kulcsszerepet játszott abban, hogy az elégedetlen polgárokat végül utcára vigye.

Míg a korábbi tüntetéshullámok (néhány kivételtől eltekintve) csupán a fővárost és a felső-középosztályt tudták megszólítani, a tüntetések ezúttal általában csendes vidéki városokban is számottevő tömeget mozgattak meg. Az utcai mozgalom ugyancsak kulcsszerepet játszott a széttöredezett parlamenti ellenzék felbátorodásában és összefogásában.

Ez az ellenzék a Fidesz áprilisi, harmadik győzelme után a teljes szétesés szélén állt. Korábban megelégedett nagyrészt szimbolikus tiltakozó gesztusokkal. Ezúttal azonban a képviselők összefogtak, hogy megakasszák a szavazási procedúrát. Noha ez az erőfeszítésük nem járt sikerrel, a Fidesznek csak úgy sikerült a törvényt elfogadtatnia (az igazságügyi miniszter kemény ellenőrzése alatt álló közigazgatási bíróságokról szóló, új törvénnyel egyetemben), hogy a folyamat jogilag megkérdőjelezhetővé vált. A szavazásról egy (a rendkívül kicsi, baloldali Párbeszéd frakciójához tartozó) ellenzéki képviselő által készített élő Facebook-videó rekordnagyságú, 1,2 millió megtekintést ért el, ez pedig megmutatta, hogy a polgárok valójában nem vesztették el politikai érdeklődésüket, és van módja az ellenzéknek arra, hogy mobilizálja őket.

Ez volt az a felismerés, amely arra sarkallta az ellenzéki képviselőket, hogy a tüntetések élére álljanak, és hogy megpróbálják megerősíteni a mozgalmat a követelések sorának kibővítésével. December 16-án néhány képviselő a közmédia épülete elé vezette a tüntetőket, és összesen 13 ellenzéki, parlamenti politikus ment be az épületbe, hogy a rabszolgatörvény visszavonásán felül az új követeléseket élőben is beolvastassák: kevesebb rendőri túlórát; független bíróságokat; a közmédia függetlenségét és az Európai Ügyészséghez való csatlakozást.

A közmédia vezetősége azonban megtagadta a követelések beolvasását és erőszakkal, biztonsági őrökkel távolította el a képviselőket épületéből – mindez pedig lehetőséget adott az ellenzéknek arra, hogy rámutassanak az Orbán-rezsim autoriter jellegzetességeire is.

Az utcai megmozdulások kétségkívül aláásták tehát a Fidesz legitimációját, és a parlamenti ellenzék ismét erőre kapott. 2019 januárja pedig a tüntetéssorozat folytatását hozta, hiszen a szakszervezetek már egy általános sztrájk megszervezését is ígérték, és a politikai ellenzék is mozgósítja hadait. Noha az általános sztrájk, mint út logikusnak tűnik, tekintve azt, hogy a Fidesz egy jottányit sem hátrált meg szándékait illetően (Áder János elnök pedig december 20-án alá is írta a rabszolgatörvényt), a magyar szakszervezeti mozgalom gyengesége ezt igencsak kockázatos lépéssé teszi.

Ha a dolgozók nem csatlakoznak az általános sztrájkra való felhíváshoz, az könnyen a tüntetéshullám végéhez vezethet, és tovább rombolná a szakszervezetek alkupozícióit is.

Ugyanakkor viszont a parlamenti ellenzék erőfeszítései, melyekkel a tüntetések széles, rendszerellenes mozgalommá bővülését próbálják elérni, ugyancsak veszélyesek, hiszen egészen más problémákat helyezhetnek előtérbe, mint az a téma, amely végre sikeresen szólította meg a munkásosztálybeli választókat is, akik eddig politikailag jórészt passzívak voltak.

A következőkben megpróbálom megvilágítani a tüntetéshullám törékenységét. Ehhez két másik ellenzéki mozgalommal vetem azt össze: a francia „sárga mellényesekkel” és a lengyel politikai ellenzékkel. Némileg egyszerűsítve fogom bemutatni őket, hogy jobban megvilágíthassam a magyar tüntetések legfontosabb tulajdonságait.

Ami a magyar és a francia mozgalmakat elsősorban összeköti, az az úgynevezett neoliberális és poszt-neoliberális kormányzási módszerrel való szembehelyezkedésük. Noha a fősodratú (liberális) sajtó általában Emmanuel Macron francia elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök figuráját használja arra, hogy a centrumországok „Európa-párti kozmopolitái” és a periféria „Európa-ellenes populistái” közötti ellentétet hangsúlyozza, ez a keretezés általában lényeges hasonlóságokat fed el Macron és Orbán projektjei között.

Az egyik legfontosabb ilyen kapcsolat a nyugati ipari tőke függése az olcsó kelet-európai munkaerőtől, valamint az alacsony társasági adótól. Ezen felül ezeket a rendszereket úgy tervezték meg, hogy a jóléti kiadások és más létfontosságú közkiadások csökkentésével sajtoljanak ki járulékos munkát a gazdasági versenyképesség fenntartásához.

És éppen ennek a politikai-gazdasági rezsimnek a szimbólumai azok, amelyek ellen mindkét ország utcai mozgalmai tiltakoznak.

Természetesen ez a két politikai rendszer lényeges pontokban el is tér egymástól. Az új (és jobbra tolódó) francia politikai centrum eddig elkerülte az idegenellenes ultranacionalizmust. Pedig ez éppen azóta az európai jobboldal egyik legfontosabb eszköze, mióta Margaret Thatcher brit miniszterelnök a nyolcvanas években megmutatta, hogyan lehet felülről szervezetten, az etnikai/faji/vallási/erkölcsi értelemben vett „mások” elleni morális pánikkal elrejteni azokat az antagonizmusokat, amelyek a munka és  tőke között feszülnek. Ezt a szervezett morális pánikot a radikális jobboldaliak (olyan „nemzeti populisták” is, mint Orbán, de néhány saját magát „szociáldemokratának” tartó rezsim is) Kelet-Európában azért kezdték el alkalmazni, hogy eltereljék a figyelmet arról: éppen „autoriter kapitalizmust” építenek az európai periférián.

De e lényeges különbség miatt nem téveszthetjük szem elől, hogy ezekben az országokban számos  közpolitika – ilyenek a megszorítások, de szűkebben véve a hitel-kötelezettségek büntetésszerű behajtása a nemzeti, háztartási és fogyasztói szinten – ismét felélesztette a neoliberalizmust egy új, államcentrikusabb és egyedibb formában, a politikai centrális erőtérben.

Franciaország „sárga mellényesei” és Magyarország rabszolgatörvény-ellenes tüntetői a népi elégedetlenség kifejezői a neoliberális rendszerekkel szemben, amelyek a sebezhetőbb társadalmi csoportokra tesznek folyamatosan extra terheket, a részben éppen az állam által teremtett szociális válság felett próbálnak rendőrösdit játszani – miközben a tőkét  és a középosztályt védelmezik.

A két mozgalom tömegbázisa közötti különbségek részben magyarázhatóak azzal, hogy a két országban a politikai szabadságjogok védelmének helyzete eltérő. Magyarországon a polgárok már nem lehetnek biztosak abban, hogy a kormányellenes tüntetéseken való részvétel – avagy azok puszta támogatása a közösségi médiában – nem vezet majd személyes megtorláshoz ellenük. Egy fiatal tüntetőt, aki egy zászlórúdra fújt fel vízbázisú festékkel egy feliratot a parlament épülete előtt, máris 312 órás közösségi munkára ítéltek, és egy belga-kanadai állampolgárságú diákot is bíróság elé állítottak, miután állítólag inzultálta a rendőröket (az ügyész az ő esetében 2-től 8 évig terjedő szabadságvesztést kért). A francia rendőrség persze nem éppen arról híres, hogy kesztyűs kézzel bánna bárkivel, de ez a magyar „szelektív kriminalizációs” gyakorlat (amely egyértelműen a demonstrálók otthon tartására irányul) jelenleg még elképzelhetetlen lenne Franciaországban. ^[1]

Más fontos különbségek is vannak természetesen a francia és a magyar példák között. Fontos kiemelni, hogy a francia mozgalom elérte kezdeti követelését (az üzemanyag adójának tervezett emelése elmarad), néhány apró járulékos engedményt is kiharcoltak, és talán még Macron legitimitására is halálos csapást mértek. A magyar mozgalom eddig csupán a kormányzó pártok „magyarokat védelmező”, népbarát, populista imidzsének aláásását és a „zombiellenzék” felélesztését vívta ki. És ezek az apró eredmények is törékenyek még. A fő kockázat pontosabb bemutatása céljából most röviden rátérek a lengyel ellenzéki példára is.

A 2018-as helyhatósági választásokon az egyesült ellenzék súlyos vereséget mért a kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) pártra a nagyobb városokban. A liberális Polgári Platform (PO) – Lengyelország egykori, 2007 és 2015 között kormányzó pártja és a jelenlegi legnagyobb ellenzéki erő – nagyon nagy támogatást kapott a városokban, nagyon jelentős polgármesteri székeket hódított el, és meglepően könnyű győzelmet aratott Varsóban is. Ezek a diadalok egy olyan program segítségével valósultak meg, amely a Jaroslaw Kaczynski előtti „normalitáshoz” való visszatérést ígérték.

A már a 2015-ig hatalmon lévő kormányokban is fontos pozíciókat betöltő Grzegorz Schetyna által vezetett PO alapvetően az elmúlt évtized neoliberális programjának visszatérését ígérte, éppen annak a projektnek, amit a szavazók 2015-ben elutasítottak, amikor egyedüli kormányzásra adtak felhatalmazást a PiS-nek. Míg a PO megőrizte a nagyvárosi szavazók (tehát politikájuk legfőbb kedvezményezettjei) közötti népszerűségét, súlyosan kikapott a vidéki régiókban, ahol kormányzásuk alatt a gazdaság lényegében stagnált, és amelyeket tömegesen hagytak el a fiatalok, hogy külföldi nagyvárosokban vállaljanak munkát. Ezt a trendet a legutóbbi regionális voks sem törte meg, amelyek fontosságát az is mutatja, mekkora szerepük van a régióknak az EU-s pénzek szétosztásában, amelyek egyben a párttámogatások fő forrását is képezik.

A PiS a szavazatok 34 százalékát szerezte meg összesen, és kilenc regionális közgyűlésben lett a legnagyobb párt. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy 2015-ös győzelmét követően a PiS – a Fidesz nyomdokaiba lépve – sikeresen építette ki elismertségét az elégedetlen szavazók között, azt ígérve, hogy megvédi a lengyeleket a külső ellenségtől, és ügyelve a gazdasági növekedésre, amely most már nemcsak erősebb, de egyenlőbben is oszlik meg a lakosság körében, mint korábban.

Míg tehát a PiS-nek teljesen világos karaktere van, az, hogy pontosan mit képvisel a PO a PiS-ellenességen kívül, egyáltalán nem világos.

Még az ellenzék nagyvárosi sikereit is inkább magyarázza a nagyvárosi szavazók PiS-ellenessége, mint bármiféle alternatíva iránti valós lelkesedés. Ráadásul Schetyna továbbra is az egyik legkevésbé megbízhatónak ítélt politikus Lengyelországban, főleg az előző kormányban betöltött szerepe miatt. Mindez nemcsak azt jelzi, milyen nehéz lesz a PiS-t megverni az idén esedékes, parlamenti választáson, de tágabb értelemben arra is rávilágít, milyen nehezen tarthatja meg az elit a szavazókat, ha lejáratódott, neoliberális politikát és régi arcokat tud csak prezentálni.

Na de miért fontos mindez a magyar események szempontjából? Éppen azért, mert december 12-e után – mivel a parlamenti ellenzék sikeresen állt be a tüntetések élére – megfigyelhettünk egy bizonyos eltolódást a mozgalom követeléseiben és beszédmódjában.

Amíg a szakszervezetek vezették a mozgalmat, mind a tüntetők, mind az ellenzék a rabszolgatörvényre és a Fidesz jól titkolt – de mostanra leleplezett – politikájára fókuszáltak, amelynek keretében kiszolgáltatja a magyarokat a külföldi tőkének. Ez az keretezés, ahogyan fentebb már megjegyeztem, igen kényelmetlen helyzetbe sodorta a Fideszt, ahogyan azt a tüntetések általában csendes vidéki városokban való kirobbanása is felfedte, és olyan választókat is sikeresen megszólított, akiket az ellenzék számos múltbeli kísérlete a demokrácia lebontásának megakadályozására és a jogállam védelmére eddig egyáltalán nem érintett meg.

Noha az ellenzék erőfeszítései, hogy a követelések spektrumát kibővítsék a fentebb már részletezett pontokkal, logikus lépésnek tűnik, de elvezetheti a mozgalmat ugyanabba a zsákutcába, amely az eddigi, 2010 és 2018 közötti ellenzéki tüntetések egymás utáni kifulladásához is vezetett.

Még pontosabban: ha a kizsákmányolás és az autoriter kapitalizmus elleni küzdelmet felváltja a jogállam visszatérésének követelése, akkor minden valószínűség szerint csupán a korábbi forgatókönyv ismétlődik. A tüntetők köre leszűkül a már állandó, megszokott szereplőkre, egyszerűen szólva: a budapesti középosztályra. Ők (ahogyan azt ma már pontosan tudjuk), nem számosak, és nem rendelkeznek elég hatalommal ahhoz, hogy valódi kihívást jelentsenek a Fidesznek.

Ráadásul, ha az ellenzék a tüntetések támogatása felől az ellenőrzés átvétele felé mozdul el, ez sokkal egyszerűbbé tenné a kormánypárt dolgát, amikor azt állítja, hogy a tüntetők egyszerűen ugyanazt a kifáradt liberális politikát képviselik, amely egyszer, 2006 után már gazdasági és morális romhalmazzá tette Magyarországot (erre lásd pl. Szombati 2018). Ha a szakszervezetek és a munkások eltűnnek a képből, nagyon nehéz lesz az egyszerű választók maradék részét is az utcán tartani, különösképpen a kisebb városokban. Ahogyan azt a lengyelek esetében láttuk, a progresszív politika újraéledése mind legitimációjában, mind politikai erejében a munkásosztálybeli támogatástól függ.

Amint azt a 2016-os, kritikus év óta lezajlott események bizonyították, és ahogyan azt antropológusok már jóval korábban megjegyezték (lásd: Kalb és Halmai 2011, és Kalb és Mollona 2018), a neoliberális hegemóniával szembehelyezkedő mozgalmak Európában egyre inkább kemény jobboldali (ultranacionalista és kirekesztő), avagy illiberális (bonapartista és neoliberális) formában jelentkeznek a baloldali orientáció helyett.

A szélsőjobboldali aktivisták jelenléte Párizs utcáin (még akkor is, ha a Nemzeti Tömörülés [a Marine Le Pen által átnevezett korábbi Nemzeti Front; a szerk.] nem tudta a „sárga mellényesek” feletti irányítást megszerezni) megmutatja, milyen tétjei is vannak a játéknak. A neoliberalizmus újjáéledése Lengyelországban ugyanakkor rávilágít az elitpolitika szívósságára is a kontinens egyes sarkaiban (még akkor is, ha visszatérésük az EU perifériáján továbbra is erősen valószínűtlennek tetszik).

Magyarország esetében olyan helyzetbe kerültünk, amikor a rendszerellenes tüntetések politikai tartalma és iránya (a poszt-neoliberális renddel való szembehelyezkedés) még mindig fordulhat bármerre. Itt a liberális hegemónia egykori bástyái nem csupán erodálódtak, de alapvetően alá lettek aknázva, gondoljunk csak a régi liberális pártok eltűnésére vagy éppen a Közép-Európai Egyetem elűzésére Budapestről. Éppen ezért nagyon nehéz itt elképzelni a lengyel helyzet megismétlődését, tehát a régi elit bármiféle visszatérését. Ez önmagában viszont nem jelenti azt, hogy nem ismétlődhet meg a tüntetések előző (2010 utáni) hullámokhoz hasonló bukása. A korábbi tüntetések ugyanis nagyon karakteresen liberális tónust kaptak, ezek után pedig kifulladtak, ezzel apátiát és általános reménytelenség-érzést okozva.

A helyzet tehát igen fogas kérdés elé állít: a liberális felügyelet alatti neoliberalizmus túlzottan szét van verve ahhoz, hogy újjáéledjen; a szélsőjobboldali ellenmozgalmat annyira meggyengítették, hogy már nem is reménykedhet abban, hogy egyedüli kihívója legyen a hegemón pártnak, amely sok tekintetben átvette az ő kulturalista külsőségeiket; a baloldal pedig még mindig térdre van kényszerítve, program és életképes szervezeti háttér híján.

A Fidesz leváltására kínálkozó egyetlen reális esélyt jelenleg egy pluralisztikus „népfront” jelenthetné. Ez a népfront az elégedetlenség legtágabb köreit is képes lenne magához vonzani (mind városi, mind vidéki területeken), és Orbán egyszerű leváltásánál sokkal többet tudna ígérni (a miniszterelnök személye jelenleg ugyanis hasonló áttétes szimbólum-szerepet játszik az ellenzéki képzeletben, mint Soros a Fidesz szavazói számára).

Amire szükség van, az egy közös minimum a Fidesz utáni időszakra. A pluralisztikus ellenmozgalom sikeréhez ennek a minimumnak fontos része kell, hogy legyen az erős „szociális” és munkás-érdekvédelmi elem. A jelenlegi demonstrációk tétje nézetem szerint tehát az, hogy az elvezethet-e majdan a munkásmozgalom újbóli megerősödéséhez, és munkáspárti politikai szervezetek megjelenéséhez.

Nagyon nehéz elképzelni azt, hogy a Fidesz mindezek nélkül eltávolítható lenne a hatalomból.

Hivatkozott irodalom

• Kalb, Don, and Gabor Halmai, eds. 2011. Headlines of nation, subtexts of class: Working-class populism in neoliberal Europe. New York: Berghahn Books
• Kalb, Don, and Mao Mollona, eds. 2018. Worldwide mobilizations: Class struggle and the urban commons. New York: Berghahn Books
• Szombati, Kristof. 2018. The Revolt of the provinces: Anti-Gypsyism and right-wing politics in Hungary. New York: Berghahn Books.

A cikk eredeti, angol változata a Focaal antropológiai szakblogon jelent meg, 2018. december 28-án. Néhány részletet aktualizálva közöljük a magyar fordítást.

Fordította: Tóth Csaba Tibor. A fordítást az eredetivel egybevetette: Kováts Eszter.