Akik egyedül vannak, mert így döntöttek. Akik nem döntöttek róla, de így alakult. A férfiak, akik egyedül maradtak a gyerekkel, miután egy váratlan betegség elragadta a feleségüket. A nők, akik megözvegyültek, mert a férjük autóbalesetet szenvedett, és a hűség erősebb volt, mint az új család alapításának vágya.

Akik kidobták a férjüket, mert nem tudtak megbocsátani nekik egy végzetesnek ítélt tévedést. Akik foglalt emberrel kezdtek viszonyt, akik évtizedekig hitegették őket, hogy majd, majd jövőre, együtt, új életet kezdenek. Akik terhesen tudták meg a születendő gyermekük apjától, hogy bocs, de már van egy családom, ne találkozzunk többet.

A férfiak, akik noha szerettek volna gyereket, de egy olyan nő mellett köteleződtek el, aki nem tudott vagy nem akart gyereket vállalni, így egy spermabankba mentek donorként, és soha nem ismerték meg az utódaikat. Az egykor házasok, akik beleszerettek valaki másba, az apa is, az anya is, és a legnagyobb egyetértésben különváltak, miután a gyerekek dupla gyerekszobát kaptak, két külön házban.

Akik a cölibátust választották. Akiknek nem lehet gyerekük, és nem mernek örökbe fogadni. Akik szeretnének örökbe fogadni, de még mindig a várólistán vannak. Akik idős, beteg szüleik gondozásának szentelték a fiatalságukat, és nem volt idejük az önálló családalapításra. Akik nem voltak képesek elköteleződni, mert rossz, nehezen feldolgozható tapasztalatik voltak a gyerekkorukból. Akik a függetlenségükben találták meg a biztonságukat. Akik a saját nemükből választottak párt, és hiába szeretnének hivatalosan is teljesértékű és -jogú család lenni, nincs erre jogi lehetőségük.

Konzultál a nemzet a család védelméről, és végiggondoltam, mit látok magam körül, mik és kik veszélyeztetheti a családot. Milyen élethelyzetek? Családban élni döntés eredménye. De nem elég a döntés: megfelelő lehetőségek és körülmények is kellenek hozzá.

Nekem például van társam – ellenkező nemű –, akivel hivatalosan össze vagyunk házasodva, van gyerekem, munkám, rendezett a lakhatásom, nincs miért szégyenkeznem, nem vagyok a rendszer ellensége. Pontosabban szégyenkezni mindig van ok: ha mást szégyenítenek meg, az is érezhet szégyent, aki ennek tanúja.

Vajon a konzultációnak álcázott egyirányú kommunikáció és a plakátok, amelyek most országszerte a szülővé válás kalandját hirdetik, hány ember szívét töltik el melegséggel? Hány kétkedőt lendítenek a családalapítás irányába? Hány sikertelenül kísérletező gyomrát rántják görcsbe? Hány máshogy alakult és alakuló életet töltenek el szégyenkezéssel? A konzultáció azért zavarba ejtő, mert a mindenkiben ott szunnyadó kétségeket fordíthatják váddá és önváddá.

Amikor az embernek gyereke születik, hajlamos lesz olyan általánosító mondatok kijelentésére, amelyek úgy kezdődnek: amikor az embernek gyereke születik. De elég egy ártatlannak vélt mondat egy rossz pillanatban, és átértékelődnek a dolgok. Van, akinek a magány nyitja fel a szemét. Nekem a polgári élet.

Volt gyerekkoromban egy kifejezés, mára kimúlt: az, hogy csonkacsalád. Az első este, miután ketten maradtunk anyámmal, ő ezzel a kifejezéssel magyarázta el nekem a helyzetünket. Ültem az asztalnál – a konyhaasztalnál, az íróasztalnál, az egyetlen asztalnál a lakásban –, és ő szivaccsal törölte le a viaszosvásznat. Van ilyen, úgy hívják, csonkacsalád. Drapp és barna virágok voltak a terítőn.

Iskola, kollégium, jelentkezési lapok, bemutatkozás: még nagyon sokszor kellett elmondanom, hogy az apám meghalt, az anyám egyedül nevelt, és ilyenkor mindig mások kapták a szájuk elé a kezüket, és nekem kellett vigasztalni őket. Minek nehezítettem volna a magyarázkodást azzal, hogy azelőtt még el is váltak? Hiszen nem voltam magányos gyerek. Vagy ha igen, csak úgy, mint bárki más.

A tökéletes család olyan eszmény, amelyet még senki sem látott a valóságban, de az az utáni vágy sok fájdalmat és fantomfájdalmat okoz.

Mindenki családjában van legalább egy emigráns, egy túlélő, és valaki, aki nem élte túl. Hiány, hiány, hiány.

Pedig a kérdéseket nem csak a társadalom fogalmazza meg velünk szemben, mi is egyfolytában számon kérünk, szemtől szembe, a másik háta mögött, vagy épp magunktól.

Miért mentek el, akik elmentek? Miért árulták el a szüleiket, akiket itt hagytak egyedül? Miért árulták el a magányos apát, miért hagyták, hogy utánuk menjen, ha kint már nem tudott beilleszkedni? Miért maradtak itthon, akik itthon maradtak, miért árulták el ezzel a megszületett és megszületendő gyermekeiket, miért nem adtak nekik jobb lehetőséget a boldogulásra? Miért vagy egyedül? Miért váltál el? Miért nem válsz el? Miért nem vállalsz gyereket? Miért vállalsz gyereket a te korodban? Mikor jön a kistesó? Csak nem marad egyke? Mikor jön a harmadik? Miért hanyagoljátok el a középsőt? Miért vállaltátok túl magatokat négy gyerekkel? Megannyi kérdés, és nem a postán jönnek, és nem is mindig a külvilágból.

Aki a családot félti, nem bízik benne.

Mintha nem láttunk volna testvéreket, akik nem állnak szóba egymással, mintha nem láttunk volna teljes életet élő, egyedülálló felnőtteket. A család nem szuperfegyver, ami minden gondot megold egy csapásra, hanem lehetőség az otthonteremtés munkájára. Kipróbált, bevált, nagyszerű lehetőség. De nem az egyetlen. És aki nem ezt választja, nem biztos, hogy nem is ezt akarta volna választani. Élettörténeteink nem csak döntések eredményei.

Az ember közösségi lény, de közösségben élni nem csak családban lehet. Miért ne könnyíthetnénk meg egymás életét?