Korábban a Mércén többször is írtunk már arról, mekkora területi egyenlőtlenségek vannak az egészségügyben. Nem mindegy, hogy az ember Budapesten lesz-e beteg vagy vidéken, hiszen az ellátórendszerben sok helyen akkora lyukak tátonganak, amelyeket jóformán be sem lehet tömni.
Ennek a legérzékletesebb példája az, hogy hány vidéki faluban nincs már hosszú ideje háziorvos, de például a kórházak felszereltsége, az egyes szakorvosok hiánya is megyénként változik, mint ahogy az is, hogy a jómódú lakosság mennyivel könnyebben fér hozzá (többek közt a magánegészségügyi szolgáltatásoknak köszönhetően) egyes kezelésekhez, amelyekről a kevésbé tehetősek még csak álmodni sem merhetnek.
Most a Központi Statisztikai Hivatal (KSH)Budapestről készült kiadványa nyújt betekintést a főváros és a vidék közti különbségekbe – amit a Világgazdaság szemlézett.
Ebből kiderül például, hogy míg a magyarországi háztartások 2017-ben havonta átlagosan 4 és fél ezer forintot fordítottak egészségügyi kiadásokra, addig Budapesten a lakosok több mint 6000 forintot szántak ugyanerre a célra.
Szintén meglehetősen látványos szám, hogy a hazai kórházi ágyak 26 százaléka Budapesten található (ami még a lakosságszámot tekintve is kiemelkedő), ráadásul sokkal több egynapos kórházi ellátásra került sor ezekben az intézményekben, mint más megyékben: míg a fővárosban ezer lakosból 45, addig másutt átlagosan ezerből 28 beteg részesült ilyen ellátásban.
A járóbeteg-ellátást is a fővárosban veszik igénybe a legtöbben: a fővárosban egy lakosra 70 beavatkozás jutott, míg a megyékben mindössze 33, és Budapesten az egy lakosra jutó szakorvosi munkaórák száma 3,5 volt, ami több mint duplája a megyékben mér 1,6 órának.
Az orvosi ellátáshoz való hozzáférés tekintetében nem (sem) meglepő, hogy Budapesten a lakosságnak jobbak az életkilátásai, mint a vidékieknek: 2017-ben Budapesten az országos átlagnál a nők 1, a férfiak pedig 2 évvel hosszabb életre számíthattak.
Van egyébként, amiben a főváros rosszabbul teljesít a többi megyénél vagy az országos átlagnál: Budapesten ezer lakosra mindössze 8,8 születés jut, míg az országos átlag 9,4 gyerek. Tíz budapesti családból mindössze hatban él gyerek.
Az tehát eddig sem volt titok, hogy Magyarországon az egészségügyhöz való hozzáférés rendkívül egyenlőtlen, e tekintetben a KSH adatai is csak megerősítik az ismert tényeket.
Az viszont talán jól mutatja, hogy ebben nem sok változásra számíthatunk, hogy a fővárosi kutatóbázisok 2,2-szer nagyobb összeget fordíthatnak kutatásra, mint a megyei laborok, és míg a budapesti kutatás-fejlesztési ráfordítások a GDP 2,1 százalékát tették ki 2017-ben, a vidékieké ennek mindössze a harmadát, 0,7 százalékot.
A várható élettartamot természetesen több tényező is befolyásolja, amiből csak egy az, hogy milyen egészségügyi ellátásra támaszkodhat az ember, emellett viszont az anyagi helyzet is nagyban befolyásolja – cserébe viszont azt látjuk, hogy jellemzően épp azok férnek hozzá kevésbé az egészségügyhöz, akik csupán az állami szektorra támaszkodhatnak (és azon belül sincs arra pénzük vagy lehetőségük, hogy utazzanak a kezelésekért, beavatkozásokért). Ma tehát, amikor a magánegészségügy egyre nagyobb teret hódít magának hazánkban, egyre többek számára kezdenek elérhetetlenné válni az egészségügyi szolgáltatások (gondoljunk csak például a fogorvosokra).
Ezen pedig az sem segít sokat, hogy a prevencióra, a megelőzésre is nagyobb hangsúlyt kellene fordítani, hogy az állampolgárok tudatosan törődjenek az egészségükkel – és bár erre Kásler Miklós, az emberi erőforrások új minisztere tett már utalásokat, de egészségtudatosság terén a magyar lakosságnak még bőven van hova fejlődnie.
