„Legalább fájjon nekik” – mondta tegnap Kövér László, amikor arról sopánkodott, hogy a jelenlegi házszabály alapján nem tud – szerinte – kellő szigorral fellépni az ellenzéki képviselők ellen, akik „anarchiába hajló, eszetlen, irracionális rendbontással” próbálták megakadályozni, hogy a rabszolgatörvényt megszavazzák. Így csupán pénzbírságot szabott ki rájuk, de – mi sem természetesebb – azért még kicsit ülepíti magában az élményt, aztán kitalálja, hogyan tovább.

Bármilyen furcsa, szerintem Kövér László hozzáállását meg kéne szívlelnünk nekünk is.

Egyrészt az elmúlt két nap után kell, hogy egy kicsit ülepítsük magunkban az élményt. Sűrű héten vagyunk túl, ami rengeteg fontos és előremutató tapasztalatot hozott. Jó lenne összefésülni őket, még mielőtt elfelejtjük.

Nyilván a leglátványosabb eleme a tiltakozásnak jelenleg az utcai demonstráció. Ezzel vannak tele a lapok (már amelyik…), és ez az, ami valóban újabb tömegeket tud mozgósítani. Mert amikor látjuk, hogy tegnap is sokan voltunk, akkor ma még többen lehetünk. Vagy nem – de erről kicsit később.

Viszont azt gondolom, hogy az elmúlt napokban volt több olyan – akárcsak szimbolikusnak is tekinthető – sikerünk, ami azt mutatja, hogy van még hová bővülnie ennek a tiltakozáshullámnak.

Kissé szomorú, hogy már most több helyen olvastam, hogy hát igen, most kimennek néhány este az emberek és tüntetnek, de ennyi lesz az egész. Ami egyébként jól mutatja, hogy mennyire nem tudunk egy dolognál többre koncentrálni egy időben, illetve azt is, hogy az elmúlt évek tapasztalatai milyen negatív gondolkodást vetítenek előre. Csak nehogy önbeteljesítő jóslat legyen belőle.

Mert valójában e pillanatban sem csupán annyi történik, hogy emberek esténként – egyébként többnyire civil felhívásra, bár ezzel párhuzamosan a Momentum is szervezett demonstrációt – kimennek a Kossuth térre, és tüntetnek (mint ahogy az elmúlt évek összes hasonló tüntetése sem csak „ennyi” volt, hiszen mindegyikből tudtunk tanulni valamit).

Ha végignézzük az elmúlt hetet, szerintem bőven van okunk bizakodásra, még akkor is, ha a helyzet nem tekinthető több szempontból sem ideálisnak (és itt az ünnepi szezon közeledtétől, az irdatlan hidegen át, a kormánypártok agresszív demokráciaelnyomásáig sok nehezítő tényező felmerül ám).

Elsőként beszéljünk kicsit a szakszervezetekről: múlt hét péntek óta a sokadik félpályás útlezárást tartják, összehangoltan, vidéken. Több szempontból is fontos ez a tiltakozás, persze elsősorban azért, mert végre nem a fővárosban zajlik. Másrészt a résztvevő szakszervezetek élnek a nyomásgyakorlás eszközével – fokozatosan növelve mind a tiltakozás időtartamát, mind a lezárt útszakaszok hosszát, ezzel pedig nem csak az érintett szakszervezeti tagokat aktivizálják és tájékoztatják, de rengeteg olyan emberhez is eljuttatják a rabszolgatörvény hírét, akik esetlegesen nem hallottak róla (a jelenlegi kormányzati propagandatúlsúlyban ez a fajta munka kifejezetten értékes!).

És ne felejtsük el, hogy múlt szombaton a szakszervezetek tartottak egy nagyon fontos demonstrációt is. Fontos volt, mert kevés lelkesítőbb dolog van, mint látni, ahogy az érdekvédők teljes pompájukban, hangosan és dühösen védik a dolgozók érdekeit. Sokaknak adhat ez reményt, akik máshonnan nem számíthatnak segítségre. De fontos volt azért is, mert láttuk belőle, hogy viszonylag rövid idő alatt mekkora tömeget tudnak a szakszervezetek mozgósítani, és ha első körben nem is tűnt a közel tízezres tömeg olyan nagynak (kb. 100 ezer tagja van ma összesen a különböző szakszervezeteknek), viszont a jelenlegi hangulatban ezt még bőven lehet hová fokozni.

Ráadásul volt még egy fontos eleme a szombati tiltakozásnak: a szocialista politikus, Komjáthi Imre a tüntetés lezárása után még a színpadról felszólította a tömeget, hogy menjenek be a lezárt Kossuth térre. És némi dulakodás és tuszakodás után ez sikerült is, alig néhány száz főnek.

Szimbolikus pillanat volt ez, hiszen önmagában felháborító, hogy a nemzet főterét elzárják a tüntetők elől (a jövőben ez még inkább így lehet), ráadásul adott egyfajta erős löketet is a tiltakozóknak, hiszen mégiscsak egy sikerélményről van szó, ami azért nem volt túl gyakori az elmúlt időszakban.

Komjáthi Imre pedig azért volt fontos szereplője ennek a folyamatnak, mert egy adott ponton,  szokatlan, mégis teljesen logikus lépésre biztatta a tömeget: hogy foglalják vissza a Kossuth teret. És ebből a szempontból vajmi keveset számít az, hogy miután már nem volt értelme (a védett személy, akire hivatkozva zártak, már nem tartózkodott ott), a felsorakozó rendőrök is „elengedték” a tér lezárását –, de aki versenyt futott abban a néhány percben a rendőrökkel a Parlament lépcsője felé, az érezhette, hogy egy fontos és szimbolikus csatát nyert meg, hiszen visszafoglalta a teret a nép számára. Patetikusan hangzik? Lehet, de ettől még igaz. Hogy nem a szokásos „Menjetek haza” felszólítással és néhány tucatnyi, a tér szélén lézengő emberrel ért véget a szombati tüntetés, az nagy előrelépés, hiszen már volt honnan, milyen dühből építkezni szerdán, a törvény elfogadása után.

És akkor ezen a ponton nézzük meg az ellenzéket. Bár a kezdeti suta és tétova rácsatlakozás az akkor már látható elégedetlenségre még nem adott okot túl sok optimizmusra, viszont a törvény elfogadásának napjára úgy tűnik, létrejött egy olyan ellenzéki egység, ami a maga korlátozott keretei között azért felvillantott valami reménytelit. Persze mondhatja erre bárki, hogy hát megakadályozni semmit sem sikerült, de szerintem itt  most nem is ez a lényeg.

Hétfőtől az Országházban az ellenzék már összehangoltan és kellően látványosan igyekezett ellehetetleníteni a rabszolgatörvény második vitáját (igaz, ezt a fajta együttműködésre való képességet már az előző vita alkalmával is megmutatták), szerdán pedig még ennél is egyértelműbben és hatásosabban sikerült fellépniük a dolgozók nevében. És ez itt egy fontos kitétel szerintem:

hogy a politika szerdán valóban népképviseletet jelentett az ellenzék részéről, egy olyan jogos igény mellett léptek fel, amely milliók érdekeit szolgálná. Pártállástól függetlenül.

Annyiban bizonyosan előrelépés ez, hogy elmozdulást jelenthet arról a holtpontról, ahol az ellenzék toporog (le kéne valahogy váltani a kormányt, de ennek érdekében senki nem akar a saját vélt vagy valós pozíciójából engedni, így végül mindannyian beesnek a pad alá). A pártpolitikából való kiábrándulás ugyanis az utóbbi időben már csak azért is látványos, mert az erőt felmutatni képtelen pártok valójában technikai, taktikai problémává degradálták a választásokat – legyen az országgyűlési, EP vagy éppen önkormányzati – és régóta nem beszélnek arról, hogy mégis milyen országot képzelnek a jelenlegi helyébe.

Ehhez képest az elmúlt héten láttunk egy olyan kiállást, ami egységes volt és produktív: az ellenzéki pártok a jelenleg a kezükben lévő eszközökkel először megpróbálták megakadályozni, hogy a törvénymódosításról szavazni lehessen, majd pedig rámutattak, hogy a kormány milyen elképesztő gőggel gázol át a dolgozókon. Sajnos jól demonstrálta ez a kiállás azt, hogy mennyire sérült hazánkban a demokrácia, és milyen kevéssé működnek ma a fékek és ellensúlyok a rendszerben. Innen már csak az a kérdés, milyen további eszközei lehetnek az ellenzéknek ezek közt a díszletek közt.

Hogy nem sikerült megakadályozni a törvény elfogadását, az semmiképp sem meglepő.

De az igenis erény ebben a lélektani pillanatban, hogy  a képviselők túllendültek az üres sajtótájékoztatók és semmire sem jó gesztusok ellenzékiségén, és nem csupán a tér sarkáról nézik a tüntetéseket, hanem aktívan részt vállalnak az események alakulásából.

És ne menjünk el szó nélkül a szolidaritás mellett sem. Sokszor beszéltünk már róla, sokszor vártuk el másoktól, most viszont úgy tűnik, a helyzet organikusan szülte: a CEU elüldözése és a felsőoktatási intézmények beszántása miatt tiltakozó fiatalok korábban saját maguk szólítottak fel mindenkit a rabszolgatörvény elleni tiltakozásra, és álltak teljes lelkesedéssel a dolgozók mellé. Azóta részt vettek útlezáráson is, és az esti tüntetéseken is jól láthatóan kiállnak a munkavállalókért olyan fiatalok, egyetemisták, diákok, akik már értik azt, hogy az ő jövőjük is tétje ennek a tiltakozásnak. Ez is egy kifejezetten fontos fejlemény. Amikor ugyanis az egyéni érdekeket felülírják a közösségi szempontok és a hosszabb távú gondolkozás, akkor valóban létre tud jönni egy újfajta erő, ami még többeket tud bevonzani.

Ha megértjük, hogy a közösségi érdekek kihatnak az egyéni sorsunk alakulására is, akkor képesek tudunk lenni arra, hogy megmozduljunk, még akkor is, ha nem látjuk a közvetlen érintettségünket az ügyben.

Erre látunk most példát, amikor a tüntetések első soraiban nagyon fiatal lányok és fiúk nyomakodnak, hátulról pedig nyugdíjasok támogatják őket, a tömeg összetétele pedig rendkívül vegyes. Volt már ilyen persze korábban is, például Sándor Mária vagy a Tanítanék Mozgalom esetében nyomokban, de most talán hangsúlyosabb annak az igénye, hogy valóban el is magyarázzuk, miért fontos kiállni a rabszolgatörvény ellen. Mert most nem egy, a távoli jövőbe vesző problémáról van szó (össze fog omlani az egészségügy és mind belehalunk/el fogják venni a gyerekeinktől a jövőt, amikor szétesik az oktatási rendszer), hanem egy konkrétan megfogalmazható és átérezhető problémáról. És úgy tűnik, azt például a tiltakozó diákok, a szakszervezetek és a politikusok is felismerték, hogy erről beszélni kell, hogy a tájékoztatás és a tiltakozás egymással kézen fogva jár. Hogy nem várható el szolidaritás anélkül, hogy elmagyaráznánk (de nem akadémiai magasságokban!), hogy mi a probléma, és nem várható el a tiltakozásba való becsatlakozás, ha az nem elég látványos és erőteljes.

És itt jutunk el odáig, amit fent már pedzegettem.

Ahogy azt korábban is írtam, mindig fennáll a veszélye annak, hogy az első és a második, nagy létszámot felmutató tüntetés után harmadjára, negyedjére elfáradnak az emberek (miért is ne tennék, hajnalig akár csak álldogálni is valahol fárasztó, ha meg még erőltetett menetben hídfogalás, zsinórban érkező könnygáz és rendőri fellépés is kilátásban van, külön megfontolandó a dolog).

Muszáj még egyet lépni előre. És itt most nem arra gondolok, hogy akkor még több felszólaló kell a színpadra, akik hosszasan taglalják, hogy mi szar és mi még szarabb ebben az országban. Hanem arra, hogy fel kell mutatni, hogy éppen formálódik egy rég nem látott egység, és ebben a formálódó egységben ki hol tudja megtalálni a helyét. Nem várható el  mindenkitől, hogy a Kossuth téren nyomakodjon. És az sem, hogy napközben félpályás útlezáráson támogassa a szakszervezetek harcát.

De meg kell mutatni, hogy vannak a csatlakozásnak különféle lehetőségei. Hogy ne felejtsük el már a harmadik napra, hogy a szakszervezetek általános sztrájkot kezdtek szervezni. Hogy ne csak azt nézzük, hogy az ellenzék tiltakozása ellenére is elfogadták a törvényt, hanem lássuk meg a lehetőséget abban, hogy van még értelme a politizálásnak, ha a közügyek képviseletéről van szó. Hogy ne fanyalogjunk, amikor egy tüntetés véget ér, hanem kezdjünk el hinni abban, amit el akarunk érni.

Hogy megtanuljuk azt is, hogy minden ilyen fellépés egy lépés egy elérendő cél felé. Ezeket a dolgokat meg kell tanulnunk.

Meg kell tanulni egymás mellett párhuzamosan figyelni ügyekre, együttműködni, és tovább látni a holnapnál. Mindhárom pontban léptünk előre az elmúlt héten.

És lépünk tovább is: vasárnap már nem csak a rabszolgatörvény, hanem a közigazgatási különbíróságok ellen is tüntetnek majd – a demonstrációhoz pedig a Magyar Szakszervezeti Szövetség is csatlakozott. Mondhatni: alakul ez.

Szóval fogadjuk meg Kövér László útmutatását: legalább fájjon nekik. Megszavazták a rabszolgatörvényt, kivéreztették a független igazságszolgáltatást, arcon köpték újfent a demokráciát.

Legalább fájjon nekik.

És fájhat is: ahogy Orbán Viktor renoméjának (és valószínűleg a dobhártyájának) sem tesz jót, hogy Szabó Tímea arcon fütyüli egy síppal, úgy a tartós és összehangolt, több szálon futó tiltakozás is fájhat nekik. Fájhat, hiszen a kormány erőssége mindeddig pont abban rejlett, hogy a különböző kiszolgáltatott csoportokat, érdekvédőket, ellenzéki megmozdulásokat és pártokat játszotta ki egymás ellen. A megosztottság ugyanis feszültséget eredményez, amiből gyengeség fakad.

A tudás ebből a szempontból valóban hatalom: ha képesek leszünk a következő napokban, hetekben folyamatosan a mostanihoz hasonló intenzitással tájékoztatni a magyar társadalmat az eseményekről utcai jelenléttel, szakszervezeti megmozdulásokkal, a pártok pedig saját meglévő erőforrásaik bedobásával, és nem csak a rabszolgatörvény hatásairól, de az ellene való hatékony fellépés eszközeiről is beszélünk, az már jó.

De nem elég: ha viszont sikerül végre irányt és célt is adni az elégedetlenségnek, és nem pusztán azért tiltakozunk, mert valamit mégis csinálni kell, hanem azért, hogy el is érjünk valamit, akkor megteremtődhet az az egység, ami tényleg fájni fog nekik.