„És hiába zárják be a kedvenc helyünket, / mert a kedvenc helyünk az bennünk van.”
(Szabó Benedek és a Galaxisok)
Igazán örömteli fejlemény, hogy ezúttal nem két hónappal a választás előtt kezdünk el a főpolgármester-jelöltekről gondolkodni, ezt igazán megköszönhetjük Puzsér Róbertnek.
Puzsér egyetlen programpontja, a Sétáló Budapest, bár elég kidolgozatlan, de jó irányba indul. A gond csak az, hogy egy város élhetőségét nem csak a sétálható belvárosi területek aránya határozza meg. (Sőt, a Puzsér által sétálhatóvá tett terület egy jelentős részét sem a városlakók, hanem az élhetőségi szempontból igen problémás turisták fogják elsősorban igénybe venni, de ez mellékes.)
Mi tesz jobbá egy várost?
Például az, hogy nem rakunk ocsmány szobrokat a talán legfontosabb két háború közötti budapesti köztér kellős közepére (a Fővárosi Közmunkák Tanácsa volt székháza elé). Hogy nem zárjuk be azokat a helyeket, amelyek szerethetővé teszik a várost – legyenek azok akár kocsmák, akár egyetemek. Hogy az önkormányzat segíti a lakhatási válság áldozatait, akár szociális lakhatás formájában is. Hogy fellépünk a tömegturizmus árnyoldalaival szemben, és nem teszünk úgy, mintha a turisták számának növekedése automatikusan jó dolog lenne.
Ezek korántsem egyenlő szintű problémák, én bármikor hajlandó lennék ronda szobrokat támogatni normálisabb lakhatási körülményekért cserébe. Kevés kocsma bezárása említhető egy lapon a CEU elüldözésével. De mindegyik probléma, és egy ellenzéki (vagy akár kormánypárti) várospolitikusnak az a dolga, hogy ezekre a problémákra megoldást nyújtson.
Az elmúlt években sajnos egyre inkább stagnáló Budapestet nem az teszi majd jobb várossá, ha ellenzéki lesz a főpolgármestere, hanem az, ha ez a főpolgármester megoldást nyújt a város problémáira.
Szép dolog, ha valaki a Kossuth Rádióban négy percen keresztül fejezi ki jogos dühét a Ripost uszító címlapjával szemben, de egy főpolgármester jelöltet az különböztet meg egy átlagembertől, hogy az előbbi a felháborodása mellé úgynevezett lakáspolitikai javaslatokat is kínál.
Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!
Puzsér Róbert természetesen nem a lakhatási politika szakértője – de a sétálhatóságnak sem, arról mégis beszél a kampányában. Hogy a javaslata mennyire megvalósítható, az más kérdés (és én a legkevésbé sem vagyok alkalmas a megítélésére), de legalább létezik javaslata. Facebook-oldala alapján a Puzsér-kampány emellett beleállt a sétálhatósághoz kapcsolódó más közlekedéspolitikai ügyekbe (kerékpáros közlekedés, közösségi közlekedés, légszennyezés), és támogatását fejezte ki a vasúti alagút terve mellett.
A szakmaiságon való pattogás már csak azért sem lenne elegáns, mert Puzsér többet beszélt a motorizáció következtében fellépő környezeti és térhasználati problémákról, mint az egész ellenzék együttvéve Tarlós István főpolgármesterré választása óta. Pedig Tarlós (különösen Vitézy Dávid igen szégyenteljes kirúgása óta) állandó célpontot nyújthatna az ellenzéknek erősen dohszagú közlekedéspolitikai elképzeléseivel.
Ugyanakkor minden más szempontból Puzsér jelöltsége megtestesíti mindazt, ami az elmúlt néhány év ellenzéki politizálásában – számomra – igazán visszataszító. Az egész kampányát arra építi (amennyiben valami nem tartozik a Sétáló Budapest koncepciója alá), hogy ő nem Tarlós István, meg úgy nagyjából senki más se. Kiáll bizonyos ügyekben a kormány ellen, de aztán legalább olyan vehemenciával áll bele a „genderizmus” elleni boszorkányüldözésbe, mint kormánypárti társai. Nagyjából bárkivel képes egy platformra állni – ideértve az „identitárius” mozgalom erősen iszlamofób hangulatú Erdogan-ellenes tüntetését.
Mindeközben az a legkevésbé sem világos, hogy egy Puzsér Róbert hogyan tenné Budapestet mint várost különösen vonzóvá.
Nem kevesen vagyunk olyan budapestiek, akik minden érzelmi kötődés ellenére sem tudunk a szülővárosunkkal rövid (vagy akár hosszútávon) komolyan számolni.
Számomra nem csak az okoz megrázkódtatást, amikor ronda szobrokat tesznek a Madách térre, hanem az is, amikor belegondolok, hogy a város már egyre kevésbé az otthonom.
Nem vagyok ezzel egyedül. Van, aki a CEU bezárásánál érezte, hogy az utolsó útját vágták el hazafelé, és van, akinek egy-egy Gruevszki-ügy csak arra szolgál, hogy még messzebbre üldözze őket otthonról. Tragédiánk, hogy a kedvenc helyeink, akár bezárják őket, akár nem, egyre inkább csak bennünk élnek, és egyre inkább csak a nosztalgia vagy a honvágy megidézésére szolgálnak.
Puzsér Róbert feladata az lenne, hogy Budapestnek egy modern nagyváros vízióját adja, egy olyan nagyvárosét, amelybe nem csak hazalátogatni lehet, hanem hazatérni is. Egy olyan városét, amely első-, másod- és harmadsorban is a lakóié. Ahol talán egy kicsit kevésbé fojtogató a politikai szabadság hiánya. Ahol nem kerülnek családok az utcára.
Ezt a víziót egyelőre nem sikerült Puzsér Róbertnek felmutatnia, és komoly kétségeim vannak afelől, hogy sikerülne-e neki. Kár, mert Budapest többet érdemelne egy megmondóembernél, aki ezesetben felmutatott egyetlen jó koncepciót.
Az Andrássyn korzózni ugyanis akkor is lehet, ha az ember éppenséggel csak látogatni jár haza.
