Köszönettel tartozunk a Mércének és Pap Szilárd Istvánnak, amiért Magyarországon elsőként igyekezett összeszedett kritikát megfogalmazni az általunk is kedvelt és használt tribalizmus (törzsiesség) fogalommal kapcsolatban. Ez a vita fontos, épp annak érdekében, hogy tisztázzuk, mire lehet jó, mire nem az új törzsiesség fogalma. Bár Pap általában a tribalizmus-teóriával foglalkozott, írásában többször is egyértelműen utalt a témában megjelent cikkünkre, ezért szeretnénk röviden reagálni.
Abban egyetértünk, hogy a szóban forgó fogalom kidolgozottsága még korántsem tart ott, hogy teljes egészében megmagyarázza a világban szinte mindenhol emelkedőben lévő, jobb híján (új)jobboldali populizmusnak nevezett hullámot, és a demokráciák ezzel összefüggő válságát. Bizonyos globálisan tapasztalható párhuzamok (pl. tekintélyelvűség és identitáspolitika erősödése, a politika háborúként való felfogása, normális politikai viták eltűnése, a saját tábor demokratikus normasértéseinek elnézése, bátorítása) említésén túl nem is hivatkozunk ilyen kiterjesztett értelemben tribalizmusra, melyet egy Magyarországot és Lengyelországot összehasonlító kutatás fogalmi kereteként használtunk. Ugyanakkor épp e vizsgálat alapján azt is állítjuk, hogy a tribalizmus leíró és részben magyarázó megközelítésként jóval ígéretesebbnek és adekvátabbnak látszik a jelenkori politikai folyamatok vonatkozásában, mint például az agyonhasznált és túlságosan tág értelmű populizmus.
Az alábbi néhány pontban emellett érvelünk, Pap Szilárd István egyes megállapításaival vitatkozva.
1.
Pap kiindulópontja, hogy a tribalizmus-elmélet az új törzsiesség fogalmát „az emberek mentalitásában beálló változásként” értelmezi, ezzel elmaradottságot és visszafejlődést tulajdonít a társadalom tagjainak, és fő felelőssé teszi őket a politikai változásokért, illetve minden kérdést erre a jelenségre szűkít le. Szerintünk ez félreértés: a tribalizmus-teória nem visszafejlődésként, nem „hibaként” vagy mentalitásbeli változásként írja le a törzsies gondolkodást, hanem épp az ember változatlan, és bizonyos szempontból időtlen jellemzőjeként, olyan tulajdonságként, ami minden társadalomban jelen van, és az aktuális demokratikus normák határozzák meg, mennyire tud felszínre kerülni és politikaszervező erővé válni.
A törzsiség az emberi közösségek megszervezésének legősibb módja, a hierarchikus törzsekbe szerveződés az emberiség túlélését is segítette.
Ezt a logikát igyekszik a fejlett társadalmakban háttérbe szorítani a demokrácia modern, de mesterséges és „természetellenes” intézményrendszere, az erőszakmentes politikai versengés eszményképét szem előtt tartva.
A mindenkori politikai vezetés felelőssége, hogy mennyire épít a törzsies gondolkodást erősítő attitűdökre, ami (hasonlóan ahhoz, ahogy Freud kultúraelmélete leírja a civilizációs normák és az ősi ösztönök konfliktusát), magától mindig visszatüremkedne, és visszakövetelné a „természetes” politikai konfliktusok létjogosultságát. Amikor mindennapossá és természetessé válnak az olyan üzenetek, miszerint „nem engedjük be az idegeneket”, „elveszik a kultúránkat”; „megerőszakolják az asszonyainkat”; „támadják az identitásunkat”, illetve „a bennünket kritizálók az idegenek pártján állnak”, „az ilyeneket börtönbe kéne csukni”, akkor a törzsiség erősödni fog.
Kompromisszumkereső politika esetén viszont épp ellenkező lehet az eredmény, ahogy a Pap által említett holland példában is: többek között Arend Lijphart munkáiból tudhatjuk, hogy az ott szembenálló politikai vezetőknek döntő szerepe volt abban, hogy a pilléresedett holland társadalom végül a konszenzusos demokrácia irányába mozdult el. Ha tehát okokat, magyarázatot, felelőst keresünk, akkor a politika kínálati oldalára is figyelnünk kell, az identitáspolitikák hatékonyságát megvilágító tribalizmus-fogalom pedig ebben is segít.
2.
Ahogy említettük, egyetértünk abban, hogy a politikai változások megértéséhez minden esetben fontos a helyi kontextus feltérképezése, ezért is fókuszálunk Magyarországra és Lengyelországra. Nem gondoljuk azonban, hogy ezek a konfliktusok csak a „keleti” gondolkodást jellemeznék. Sőt, észre kell venni: jelenleg részleteiben is nagyon hasonló politikai jelenségekkel találkozhatunk szerte a világon, és ezek nem pusztán felszínes együttjárások.
A politikusok erőfeszítései egyre több országban arra irányulnak, hogy a többség meggyőzése helyett hangos, jól szervezett tábort építsenek maguk köré.
Az „oszd meg, és uralkodj” elv erősebb, mint a II. világháború óta bármikor. Ennek eszközei (a használt politikai témák, az ellenségképek, a politikai üzenetek) szinte ugyanazok. Sokszor tapasztalhatjuk, hogy a politikai folyamatok irányítását, Cas Mudde gondolatát idézve, a hangos kisebbségek veszik át, akik magukat csendes többségnek nevezik. Nem lehet egyszerűen felszínes hasonlóságnak nevezni azt, hogy Putyintól és Trumptól kezdve Orbánon át egészen a most megválasztott szélsőjobboldali brazil elnökig ugyanazokat a módszereket látjuk, és szinte szóról szóra ugyanazokat a mondatokat halljuk a genderelméletről, a politikai korrektségről, a liberális véleményhegemóniáról. Mint ahogy nem véletlen párhuzamosság az sem, hogy sok országban azonos mintázatok figyelhetők meg a választási eredményekben (pl. város-vidék törésvonal erősödése), és azonos módon történik a politikai intézményrendszer átalakítása is.
3.
Szerintünk ezeknek a nagyon hasonló politikai jelenségeknek és módszereknek a megértéséhez nem elegendőek a baloldali kritikai társadalomtudományi elméletek. Nem a „neoliberalizmus” mumussá vált rémképe felelős ezekért a folyamatokért.
Nem csak a gazdasági, jóléti és elosztási megközelítések alapján körülírható társadalmi rétegek fogékonyak a jelenleg emelkedőben lévő politikai irányzatra, hanem minden társadalmi csoport egyes tagjai.
Ez összefügg azzal is, hogy ezek a félelmek nem gazdaságiak, nem teljes egészében a 2008-as válságból erednek, hanem mélyebbek, kulturálisak, civilizációs vagy nemzeti alapon megfogalmazottak; nem réteg- vagy osztályspecifikusak, hanem széles körben hatnak. Ha például a Trumpra adott szavazatok társadalmi hátterét vizsgáljuk, azt találjuk, hogy elsősorban a fehér etnikum, a vidéki lakhely és a vallásosság a legfőbb tényezők. A jövedelem nem úgy hatott, mint ahogy utalni szoktak rá: a magasabb jövedelműek valamivel nagyobb mértékben szavaztak Trumpra. Tehát az, hogy Trumpot csak a rozsdaövezet, a lecsúszott munkások szavazatai juttatták hatalomba, nem igaz. Ők is kellettek, de Trump nem a „vesztesek” elnöke. A kulturális törésvonalak fontosságát is elismerő tribalizmus-elmélet ezért is megkerülhetetlen fogalmi keret.
Azt nem vitatjuk, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése mérsékelheti az (új)jobboldali populista hullámot emelő társadalmi tendenciákat. A második világháború utáni több évtizedes politikai konszenzus eredményei megalapozzák ezt a vélekedést. De ehhez kellett a második világháború emléke is. Ha megjelentek szélsőséges pártok és politikusok, elegendő volt visszautalni a háború szörnyűségeire, és ez önmagában fékező erővel bírt. Az időbeli távolodással ennek azonban úgy látszik, vége. A jelenleg zajló politikai változások megértéséhez és megfékezéséhez a baloldal hagyományos fogalom- és eszköztára nem lesz elég.
