Úgy tűnik, hogy egyes liberális gondolkodók és politikusok ismét a baloldal nyakába akarják varrni a (poszt)fasizmus visszatérését. Ezzel szemben én azt állítom, hogy csakis a neoliberalizmussal szembeni újbaloldali és liberális kritika akadályozhatja meg a nacionalista autoriter jobboldal előretörését.
Európa weimarizálódása
Lehetséges, hogy a történelem megengedheti magának, hogy egy évszázadon belül kétszer lépjen ugyanabba a folyóba, hiszen, ha körbenézünk Európában (és persze az Egyesült Államokban), akkor a két világháború közötti weimarizálódáshoz nagyon hasonló jelenségeket tapasztalhatunk mind nemzetállami (és tagállami), mind pedig uniós (és szövetségi) szinten.
A weimarizálódásnak legalább öt fontos összetevője van: (1) óriási társadalmi és politikai elégedetlenség a politikai rendszer fennálló formájával, a liberális demokráciával szemben, amely nem képes megakadályozni azt, hogy a piaci válságok ne váljanak brutális társadalmi válságokká; (2) létrejön és megerősödik egy szélsőséges, a válságot nacionalista javaslatokkal kezelni óhajtó politikai erő, amelynek vezére autoriter irányba mozdítja a nemzetállamot; (3) ez a nacionalista és autoriter tömb kiegyezik a kapitalizmus erőivel; (4) az ellenzék töredezettsége és belső feszültségei, uralkodó félelmei miatt nem tud kialakulni olyan politikai ellen-koalíció, amely képes lenne megállítani azt, hogy ne élvezzen többségi támogatást a politika autoriter fordulata; (5) a liberális demokráciák alkotmányos rendszerének nincsenek olyan mechanizmusai, amelyek alkalmasak a többség zsarnokságának megakadályozására.
Ezen összetevők mindegyike, noha különböző kombinációkban és töménységben, de jelen van napjainkban. Az első és a harmadik faktor alapvetően a kapitalizmushoz, manapság annak globalizált neoliberális formájához kötődik és azt mutatja, hogy a kapitalizmus igazságtalanságai az autoriter fordulat kockázatával járnak. A második és negyedik összetevőt nevezhetjük a weimarizálódás politikai-stratégiai elemének. Az ötödik pedig az alkotmányos demokrácia önvédelmi képességének hiányára fókuszál.
A weimari-fordulat veszélyei vitathatatlanok és abban is hasonlóság mutatkozik a két világháború közötti korszakkal, hogy többen (szándékosan vagy gondatlanságból) ismét elfelejtik, hogy az itt első helyen kiemelt jelenség, vagyis a (neoliberális) kapitalizmus romboló hatása az elsődleges, és ez tulajdonképpen minden más összetevő előfeltételét is jelenti.
Erről a liberálisok hajlamosak elfelejtkezni és a fasizálódásnak csakis a politikai-stratégiai összetevőit emelik ki: ez a torz látásmód felnagyítja a kapitalizmussal kritikus baloldal, és a szőnyeg alá söpri a kapitalizmussal kiegyező erők felelősségét, továbbá elzár minden olyan utat a gondolkodás elől, amely megakadályozhatná azt, hogy a történelem ismételje önmagát. Ezzel meg is adtuk tehát a kortárs weimarizálódás legfőbb okát, vagyis azt, hogy a második világháború után kialakult világrendben a nacionalista autoriter jobboldal azért tudott előretörni, mert a weimarizálódás kapitalista előfeltételei vajmi keveset változtak, sőt a neoliberális kapitalizmus fel is erősítette a piac autoriter jellegét.
Posztfasizmus és szociális fasizmus, avagy kell-e félni Ernst Thälmanntől?
A posztfasizmus nem más, mint a globális autoriter kapitalizmus kiegyezése a nacionalista autoriter jobboldallal. Tamás Gáspár Miklós 2000-ben mindezt a következőképp jellemezte:
„A posztfasizmus könnyen megtalálja a maga szögletét a globális kapitalizmus új világában: nem borítja fel a választási demokrácia és a képviseleti kormányzat uralkodó alakváltozatait. Amit viszont ténylegesen tesz, azt a fasizmus mindenféle fajtájára, a totális rendszerek bukása után kialakuló változatára nézve is lényegesnek vélem, sans Führer, sans egypárti uralom, sans SA vagy SS. Nevezetesen a visszájára fordítja a fölvilágosodásnak a honpolgárságot és az emberi állapotot eggyéolvasztó tendenciáját… A poszttotalitárius fasizmus virul a globális kapitalizmus tágas kitinpáncéljának a védelme alatt.”
Az Orbán-rendszer az előbb jelzett nemzetállami és európai szinten zajló weimarizálódás eredményeképpen létrejött egyik első posztfasiszta rendszer, amelyben az állami autokrácia kiegyezett a globális kapitalizmus (elsősorban német nagyvállalati) szereplőivel és egyúttal közvetítő közvetítő közeget is jelent a nyugati kapitalista vállalatok és az ugyancsak autoriter putyini rendszer között.
Ebben a helyzetben a liberális gondolkodók egy része úgy véli külföldön és persze egyre erősebben Magyarországon is, hogy a radikális/populista baloldal miatt erősödtek fel ennyire a posztfasiszta tendenciák, de legalábbis a baloldal magatartása biztosan pusztuláshoz fog vezetni. Ebben gondolkodásmódban szerepet játszik a politika természetének az átalakulása, hiszen a centrista liberálisok és a legutóbbi időkig a velük társutas szociáldemokraták egyaránt elítélik a jobb- és baloldali radikalizmust és legkevésbé sem hisznek abban, hogy a radikális/populista baloldal újíthatja meg a baloldalt 21. században. Akik így gondolkodnak, azok szeme előtt az emlegetett weimarizálódás egyik legtragikusabb figurájának, Ernst Thälmann-nek az alakja lebeg. Thälmann volt a Weimari Köztársaságban a kommunista párt vezetője és a szociáldemokraták kérlelhetetlen ellenfele. A kommunisták egyaránt a kapitalizmus képviselőiként tekintettek a nemzeti szocialistákra, valamint a szociáldemokratákra. Utóbbiakat pedig – a Komintern politikája alapján – „szociális fasisztáknak” (social fascist) bélyegezték. A Thälmann vezette kommunisták tehát nem működtek együtt a szociáldemokratákkal Hitler hatalomra jutásának megakadályozásában, és ez mindenki számára végzetesnek bizonyult.
A liberálisok most ismét attól félnek, – legalábbis erősen kongatják a vészharangot – hogy bekövetkezik a Thälmann-effektus, hiszen az radikális újbaloldal vezető és népszerű figurái (Corbyntól kezdve Varufakiszon át egészen Sandersig) igyekeznek önmagukat elhatárolni a szociáldemokrácia 80-as, 90-es években bekövetkezett neoliberális fordulatától és meg akarnak szabadulni a Blair- és Clinton-féle terhes örökségtől. A liberálisok látják továbbá azt is, hogy mennyire kritikus az újbaloldal Macron (és a hozzá hasonló, a politikai közepet megcélzó kísérletekkel) szemben is. Mindebből az következik, hogy sok liberális úgy érzi, hogy a radikális baloldal kiadta rájuk a „kilövési engedélyt”, mivel az nagyobb veszélyt lát a „szociális fasizmusban”, mint az autoriter jobboldalban.
Ezúttal nem mennék bele abba, hogy Thälmann-nek a szociáldemokratákkal szembeni gyűlölete abból következett, hogy Rosa Luxemburg-ot és Karl Liebknecht-et a szociáldemokrata Friedrich Ebert kormányának a parancsára végezték ki, s ez mind a mai napig ki nem beszélt konfliktus a radikális/marxista és a szociáldemokrata baloldal között. Ettől még persze a Thälmann-féle dogmatizmusnak brutális következményei lettek és nem alakulhatott ki egy olyan politikai környezet, amely megakadályozhatta volna a weimarizálódást. Ugyanakkor mélyen meg vagyok arról győződve, hogy ha meg akarjuk állítani a posztfasizmus előretörését, akkor azzal kell a radikális újbaloldalnak és a liberálisoknak is számot vetni, hogy a weimarizálódás alapvető okai korábban is és most is a kapitalizmus természetében keresendők, a politikai-stratégiai összetevők (így a Thälmann-effektus is) pedig mindennek az eredőjeként írható le, és éppen ezért van/kell legyen lehetőségünk a változtatásra. Ehhez pedig mind a radikális újbaloldalnak, mind pedig a liberálisoknak alapvető dolgokat kell újragondolniuk, ellenkező esetben a Thälmann-effektus nagyon könnyen bekövetkezhet!
Mit tehetünk az Orbán-rendszerben? – Számvetés a neoliberalizmus és az autoriter nacionalista állam házasságával
Nem dughatjuk homokba a fejünket, hiszen a két világháború közötti weimari fordulathoz nagyon hasonló tendenciák játszódnak le a kortárs Európában, mindenek előtt pedig Magyarországon. A jelenlegi helyzetben a radikális újbaloldal és a liberálisok egymást okolják az Orbán-rendszer kiépüléséért: a baloldalon nagyon erős a liberalizmusellenesség, a liberálisok pedig az előbb leírt Thälmann-effektustól tartanak. Ahogyan azt Bibó István 1945-ben A magyar demokrácia válsága című írásában megfogalmazta: a szemben álló politikai erőket a másik fél politikai koncepciójától való félelem blokkolja. Ehhez jön hozzá az a faktor, hogy az Orbán-rendszer rájátszik ezekre a félelmekre és mind a baloldal, mind pedig a liberálisok látnak olyan elemeket az orbáni politikában, amelyek így vagy úgy, de „szimpatikusok” számukra.
A radikális újbaloldal mindenhol a világon azért próbál konzekvens identitást kialakítani, mert a szociáldemokrata baloldal korábban lepaktált a neokonzervatívokkal és neoliberálisokkal, és durván szembe köpte az alapvető baloldali érétkeket. Ezért az Orbán-rendszer anti- és illiberalizmusa első ránézésre szimpatikus lehet, hiszen kulturális háborút hirdetett meg a liberalizmus ellen. Valójában ez csak nacionalista máz,
a baloldal semmit sem fog abból profitálni, ha a liberális kultúra képviselőit ellehetetleníti az Orbán-rendszer, hiszen a liberális kultúra és demokrácia korántsem egyenlő a neoliberalizmussal.
Ha a baloldal egy percig is elfogadja azt a thälmanni gondolatot, hogy az Orbán-rendszer haszna legalább az lesz, hogy „kivégzi számunkra” a liberálisokat, akkor nem vesszük számításba a korábban jelzett problémát, vagyis azt, hogy a weimari posztfasiszta rendszer alapjai a kapitalizmus kizsákmányoló természetében keresendők, a nacionalista autoriter Orbán-rendszer pedig brutális paktumot kötött a neoliberális kapitalizmussal.
A liberális oldalról sajnos többen várakozással tekintenek az Orbán-rendszer azon neoliberális szörnyűségei felé (mindenki annyit ér, amennyit gazdasági érdemei szerint el tud érni; kórházak privatizációja és az egészségügyi rendszer „racionalizálása”; az állam kivonulása a felsőoktatásból és privatizáció; a munkaviszonyok dolgozóellenes átszabályozása a durva piaci érdekek mentén, egyáltalán a munkaviszony védettségi jellegének fokozatos erodálása és közelítése egy tisztán piaci, polgári jogviszony felé), amelyek a vadkapitalista szabadpiaci viszonyoknak engednek teret. Az autoriter nacionalizmus miatt mindez természetes kognitív disszonanciát eredményez a liberálisokban, de többeket is kecsegtethet az, hogy az Orbán-rendszer neoliberális elemeiben lehet megfontolandó tartalom.
Nem gondolom azt, hogy a radikális újbaloldalnak és a liberális erőknek koalíciót kellene építeni. Ugyanakkor abban biztos vagyok, hogy ha nem tudunk konszenzust teremteni abban, hogy (1) a neoliberális kapitalizmus igenis autoriter tendenciákat mutat és ezzel szemben különböző módokon és stratégiákkal, de fel kell lépni; (2) továbbá az autoriter neoliberalizmus hajlamos a kiegyezni az ugyancsak autoriter nacionalista nemzetállami rezsimekkel (ezt neveztem itt posztfasizmusnak); (3) végül mindezek a tendenciák a weimarizálódás felé lökik a nemzetállamokat és az európai politikai rendszert, akkor bizony 100 éven belül kétszer fogjuk jó időre elveszíteni a demokrácia lehetőségét.
