Halottak napján mindenki emlékezik a szeretteire, azokra az emberekre, akik már nincsenek vele. De a halottak napján nem csak ezekre az egyéni veszteségekre fontos emlékezni, főként azért nem, mert ezeknek az egyéni veszteségeknek a sora nagyon gyakran a rendszer hibáinak a következménye.
Kedden volt 7 éve, hogy Stiaszni Éva metróvezető dolgozó kiugrott az ablakon, mert nem bírta elviselni, hogy tönkreteszi az életét az igazságtalan banki hitel.
A Szociális Fórum így emlékezett rá:
„Az 51 éves Stiaszni Éva nem tudta fizetni devizahiteles törlesztő részleteit. Voltak hónapok, amikor egyetlen fillért sem kapott kézhez a fizetéséből, mert egész járandóságát levonták tartozás címén. Három munkát vállalt, mégsem keresett annyit, hogy törleszteni tudja 2006-ban felvett 4,8 millió forintos tartozását, melyet 2007-ben kiváltott egy svájci frank alapú 5,5 millió forintos hitellel. A Raiffeisen Bank felmondta a szerződését. A földhivatali tulajdoni lap szerint tartozása 134.618 forint főkövetelésből és járulékaiból állt. Soha, senkinek sem panaszkodott, és nem is kért segítséget – mesélte édesanyja és lánya. Lányának küldött utolsó SMS-üzenete így szólt: „Nagyon szeretlek, de már nem bírom ezt az igazságtalanságot. Bocsáss meg nekem!”
De nem csak ő lett a rendszer áldozata. Ott van a rokkantnyugdíjas tűzoltó esete, aki azt hitte, rendben intézi a gondozója a számláit, de az elsikkasztotta a pénzt, amit ő már csak akkor tudott meg, amikor jöttek kilakoltatni. Ezt nem várta meg, felkötötte magát.
És persze nem csak önkezükkel vetnek véget életüknek a rendszer áldozatai, akiket támogatással, szociális munkával, segítséggel, egy igazságos, az embert értékként kezelő társadalommal meg lehetne menteni. Ott vannak az utcán vagy otthonukban megfagyók, a kórházi fertőzések áldozatai, a kilakoltatások miatt lassú halálra ítéltek, a munkanélküliségből kiverekedni nem tudók, a depresszió, a pénztelenség áldozatai.
Őket mind-mind meg tudná menteni az állam, a társadalom, ha lenne erre szándék, akarat és tett.
Lényegében minden magyar családban (kivéve azokat ott fent) van egy áldozata a rendszernek, egy ember, akinek kettétört az élete a munkanélküliség, a bankok, a depresszió, vagy más olyan rendszerprobléma következtében, amelyen lehetne segíteni. Ha felismernénk ezeket a problémákat, és ha az állam akarna rajtuk segíteni.
Az én családomban is van ilyen. Anyám pszichológus végzettséggel, elhivatottságból, lényegében szociális munkásként dolgozott a rendszerváltás utáni Magyarország gyerekvédelmében. Nem könnyű melót végzett, kollégái bőven a magyar átlagéletkor alatt haltak, sokan lettek közülük öngyilkosok. A legnehezebb helyzetben lévő gyerekeket próbálták megmenteni, a rendszerváltástól kezdve egyre rosszabb körülmények, jogszabályi környezet és egyre kevesebb pénz mellett. Ezért pedig szinte semmit sem kaptak.
Emlékszem a téli napokra, amikor a családtól vagy barátoktól kölcsönkapott, soha vissza nem fizetett pénzekből mentünk anyámmal visszaköttetni a villanyt vagy a gázt az állami cégekhez, emlékszem a karácsonyra, amikor annyira telt, hogy szép dobókockákat tudtunk csak venni a családtagoknak, és emlékszem arra, hogy mit jelent az, amikor hó végén tényleg nincs pénz. Mindeközben anyám egyre betegebb lett, trombózisa is volt, depressziós is lett és az alkohollal is küzdött. Tényleg küzdött. Egy súlyos tragédia pedig végképp a mélyre lökte depressziójában. Ehhez hozzáadódtak a különböző átgondolatlan pénzügyi hitelekből felhalmozott anyagi problémák.
Anyám egész életében azért küzdött, hogy önállóan, családi segítség nélkül meg tudjon élni, hogy a maga ura tudjon lenni. Ez pedig nagyjából 60 éves korára, 2010 utánra vált láthatóvá, hogy sose fog neki sikerülni, miközben nem napi 8 órában, hanem 10-12-ben és hétvégenként is dolgozott a magyar állam által rábízott gyerekek megmentéséért, felneveléséért, a közösségért. A végén pedig, amikor jött a betegség, már nem akart ellenállni, összegezte azt, hogy vesztett, és úgy döntött, feladja.
Pedig ez a sors nem volt megírva a nagykönyvben, ezt a sorsot nagyban befolyásolta az a magyar politika és magyar társadalom, amelyben a rendszerváltás után élünk.
Ma van a halottak napja, és nem csak saját halottaink vannak, hanem közös halottaink is, akiket a mi társadalmunk, az általunk választott politikusok által vezetett magyar állam hagy meghalni.
Amikor gyertyát gyújtunk vagy emlékezünk, átgondoljuk ennek a napnak a jelentőségét, emlékezzünk rájuk is, aztán gondoljuk át, mit tudunk cselekedni, hogy ne legyen több áldozata az egyre inkább igazságtalanságra épülő, elbaszott magyar kapitalizmus rendszerének. Aztán pedig ne csak gondolkodjunk, hanem cselekedjünk is!
