Emlékszik még valaki az Öt Csillag Mozgalomra? Ez az az olasz mozgalom-párt, amit egy Peppe Grillo nevű humorista alapított, és amelynek legfőbb jellemzője az olasz politika teljes megkérdőjelezése (volt). A mozgalom teljesen felkavarta a korrupt és működésképtelen olasz politikai rendszert, behozva olyan témákat a közbeszédbe, mint a közvetlen demokrácia vagy a nemnövekedés (degrowth), amelyek alapjaiban kérdőjelezik meg a ma ismert kapitalizmust és az állampolgárok döntéshozatalban betöltött szerepét.

A Grillo fémjelezte mozgalom gyakran hangoztat populista szólamokat, nem rendelkezik konzisztens ideológiával, és egy merőben új típusú politizálást honosított meg a dél-európai országban. Mindezzel főleg azokat sikerült megszólítania, akik a korrupt, leszerepelt elitek helyett legszívesebben az „egyik sem” opciót ikszelnék be a szavazólapon.

És Olaszországban nagyon sok ember vélekedik így a politikáról, ami nem is csoda, mivel az országnak a második világháború óta 61 kormánya volt, minden parlamenti ciklusra jutott legalább egy nagyobb visszhangot kiváltó botrány. Az elmúlt 73 évben a legtöbb miniszterelnöknek idő előtt kellett távoznia a posztjáról, és a töredezett pártrendszer, a törvényhozás két házának folyamatos viszálykodása miatt szinte lehetetlen átfogóbb reformokat végrehajtania egy kormánynak.

Amikre pedig mindenképpen nagy szükség lenne, mivel Olaszország hiába a világ egyik legnagyobb gazdasága, a  kilátások nem túl kedvezőek: az adósságok a GDP 131%-át teszik ki (ennél csak Görögország eladósodottabb az Unióban), a munkanélküliség 10% felett van, a mindent átható korrupció és a szervezett bűnözés befolyása az intézményekben pedig további anomáliákat eredményez. Az utóbbi évek megszorításokra épülő gazdaságpolitikája láthatóan kudarcot vallott: a vagyoni-régiós egyenlőtlenségek növekedtek, a munkanélküliség megduplázódott a 2008-2014-es időszakban. És az olasz gazdasági válság az egész eurózónát veszélybe sodorhatja.

A megszorítások, a korrupció és a diszfunkcionális kormányzás által kiváltott elégedetlenségből a populista pártok profitáltak a leginkább. Az Öt Csillag Mozgalomnak ugyan nincsenek jól körülírható elképzelései az ország vezetéséről, mégis el tudták hitetni az emberekkel, hogy ők képesek rendet tenni anélkül, hogy pénzügyi szigort vezetnének be.

Sikerüket nagyrészt nem is a sokszor valóban formabontó javaslataiknak (alapjövedelem, közvetlen demokrácia, alanyi jogon járó internet), hanem az olasz közgondolkodást nagyban meghatározó elitellenességnek köszönhetik.

A 2013-as választáson is ők kapták a legtöbb szavazatot (csak a bal-és jobbközép koalíciók összesítve jobb eredményt értek el náluk, és akkor még elutasították a koalíció lehetőségét. De az idei választásokra tovább erősödtek, és a szavazatok több mint 32 százalékát szerezték meg, maguk mögé utasítva Berlusconi Forza Italiáját és a kormányzó Demokrata Pártot. A kormányzáshoz azonban koalícióra kényszerültek, és partnerük végül  a Matteo Salvini vezette szélsőjobboldali Liga lett.

Egy nagyon sikeres pálfordulás

A Liga (korábbi nevén: Északi Liga) az olasz politikai élet emblematikus szereplője. A pártot egészen a közelmúltig a regionalizmus és a szeparatizmus jellemezte: legfőbb céljuk az volt, hogy az európai viszonylatban is az egyik leggazdagabbnak számító észak-olasz régió kiváljon Olaszországból, és Padania néven önálló országot alkosson.

Az Északi Liga szerint a fejletlenebb, szegényebb, mezőgazdaságra épülő gazdaságú Dél visszahúzva a fejlett és iparosodott Északot, és ezért nincs értelme egy közösséget alkotni vele. A párt meghatározó  erővé nőtt az északi tartományokban (mint például Lombardia, Friuli-Venezia Giulia, Piemonte vagy Veneto),

de hamar világossá vált, hogy a szegényebb régiók elleni uszításra épülő politikával nem lehet országos sikereket elérni.

Ezért némi belharc után a pártot két évtizedig vezető Umberto Bossi helyére Matteo Salvini került, aki hamar hozzálátott az Északi Liga ideológiájának átpozícionáláshoz. Salvini felismerte, hogy egy Olaszországba érkező bevándorló sokkal jobb közellenségnek, mint egy szegénységben élő, született nápolyi olasz.

Így a párt központi üzenete a szeparatizmusról átterelődött az Olaszországba irányuló bevándorlás megállítására. És ennek van objektív oka is, földrajzi helyzete miatt Olaszország az egyik legnépszerűbb célpont; az elmúlt 4 évben több mint félmillió menekült érkezett az országba, nagyrészt a Földközi-tengeren keresztül Észak-Afrikából. Az Európai Unió nem volt hajlandó megfelelő segítséget nyújtani az olaszoknak, ennek pedig katasztrofális következményei lettek: egyrészt rengeteg menekült veszett a tengerbe, másrészt a válság kezelése rettentő sokba került az országnak.

Salvini és a Liga pedig ennek köszönhetően könnyedén festheti le a helyzetet úgy, mintha az uniós partnerek még egy utolsót rúgnának a korrupciótól, gazdasági válságtól, regionális különbségektől szenvedő Olaszországba.

Arról nem is beszélve, hogy amíg a bevándorlás kérdése foglalkoztatja a közbeszédet, a politikusaiknak nem kell olyan témákról, reformokról, elkerülhetetlen döntésekről beszélniük, amit a népszerűségük bánna.

A pálfordulás igencsak kedvező volt az Északi Ligából Ligává avanzsáló pártnak: a jobboldali pártok közül ők érték el a legjobb eredményt az idei voksoláson. Salvini választási szövetséget kötött a korrupciós és szexbotrányaiba belebukó, korábban házi őrizetbe is zárt Silvio Berlusconi Forza Italiájával és más jobboldali pártokkal. A jobboldali szövetség összességében 37 százalékot ért el, megelőzve az egyedül induló Öt Csillagot és a bal-közép koalíciót.

Mindenki meglepetésére a jobboldali pártok közül a Liga érte el a legjobb eredményt, míg a Forza Italia erősen visszaesett. A többi pedig már történelem: a Liga sokhétnyi politikai bizonytalanság után megállapodott az Öt Csillaggal, hogy közösen alakítanak kormányt. A miniszterelnök Giuseppe Conte lett, aki bár független, az Öt Csillaghoz áll közelebb. Összességében a Liga 5 tárcát kapott: ezek közül az egyik legerősebbet, a belügyit pont Matteo Salvini, aki emellett miniszterelnök-helyettes is lett.

Kampányminiszter akcióban

És a szélsőjobboldali párt hiába csak egy kisebbik koalíciós partner, a Conte-kormány beiktatása óta szinte csak Salviniről hallunk. Hol azért, mert nem engedett be egy menekülteket szállító hajót az országba, hol azért mert a cigányok kitoloncolásáról vizionál, vagy éppen azért, mert Orbán Viktorral tervezett bevándorlás-ellenes szövetséget a jövő évi EP-választásokra. És minden botrány ellenére jelenleg a Liga a legnépszerűbb párt Olaszországban: a választók 29 százaléka támogatja őket, vagyis jócskán javítottak a választásokon mutatott eredményükhöz képest, míg az Öt Csillag pár százalékot vissza is esett. Salvinit ma sokan Európa egyik erős emberének tartják, aki megpróbálja tönkretenni az EU-t, erősebbre fűzni a szálakat Putyinnal, és felszámolni az európai liberális demokráciát.

Ha még ezek az állítások esetleg túlzók is, az biztos, hogy Salvini az olasz kormány legbefolyásosabb, legerősebb személye, aki az egész politikai élet középpontjában áll. Igaz, a menekültkrízist, az országot sújtó politikai instabilitást a saját hatalomvágyának kiélésére használja inkább, minthogy megoldást keressen a problémákra. De ahelyett, hogy leírjuk őt, mint egy szimpla Mussolini-utánzatot, aki meg akarja élni a fasiszta vágyálmait, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi vezetett a Liga sikeréhez, illetve hogy miért népszerű az olaszok körében egy olyan politikus, aki sok tekintetben tényleg több hasonlóságot mutat a fasiszta diktátorral, mint egy demokrácia politikusával.

Azt a szélsőjobb és a megalapozatlan ígéreteket pufogtató populizmus legnagyobb kritikusainak is el kell ismerniük, hogy Matteo Salvini egy nagyon ügyesen taktikázó politikus, aki pontosan tudja, hogyan működik az olasz hadszíntér.

Ez már abból is látszik, hogy az eljelentéktelenedés szélén álló Északi Ligából néhány év alatt a jobboldal legerősebb pártja lett a vezetése alatt. Hiába volt korábban teher a botrányhős Berlusconi, a Forza Italiával kötött szövetségnek hála megszabadult a jobboldali kihívóktól, és elkerülte a szavazatok szétaprózódását. Így a Ligáé lett a királycsináló szerepe, mivel a választást megnyerő Öt Csillag Mozgalom nem tudott önállóan kormányt alakítani.

A soká elhúzódó koalíciós tárgyalások nyomán olyan helyzet állt elő, hogy a kormányzással járó felelősséget elsősorban az Öt Csillag viseli, a Liga pedig megkapta azt a tárcát, amellyel tovább építheti a rendpárti erő imázsát.

A jobboldali populisták ugyan mostanában sikeresebbek a választók elnyerésében, de általában komoly gondokkal küszködnek, ha egy egész országot kell vezetniük. Donald Trump, akinek 2016-os megválasztását a populizmus első komoly sikereként is kezelhetjük, elnöksége remek példát szolgáltat erre: a New York-i milliárdos hiába szólította meg sikeresen a globalizáció, az amerikai gazdasági rendszer legkiszolgáltatottabb tagjait – az elmúlt közel két évben képtelen volt bármilyen politikai sikert elérni (eltekintve az adócsökkentéstől, ami elsősorban a gazdagabb amerikaiaknak kedvezett). Az Obamacare visszavonása kudarcba fulladt, a mexikói határra beígért falnak még a tervezése sem kezdődött el, és a republikánus elnök kirívóan népszerűtlen (ezzel remek lehetőséget biztosítva a demokratáknak a törvényhozás visszahódítására az idei félidős választásokon).

Viszont Salviniből nem lett kormányfő, így továbbra is úgy viselkedhet, mint aki kampányolna. A 600 menekültet szállító mentőhajó, az Aquarius kikötési engedélyének megtagadása valójában nem javított az elmúlt években többszázezer menekültet befogadó Olaszország helyzetén, de remek lehetőséget biztosított a Liga elnökének, hogy az illegális migrációval szemben keményen fellépő politikus szerepében tetszelegjen.

Másik emlékezetes lépése, ami a koalíciós partnert is elhatárolódásra sarkallta, milánói találkozója Orbán Viktorral, szintén főleg szimbolikus jelentőségű volt.

Hiába helyezi ugyanis mindkét politikus kommunikációja középpontjába az illegális bevándorlás kérdését, teljesen máshogy akarják megoldani a problémát. Salvini és az olasz kormány keményen kiáll a menekültkvóták mellett, ugyanis szerintük csak így garantálható, hogy a többi uniós tagállam is kivegye a részét a feladatból, Orbán Viktor pedig egy népszavazást épített fel ugyanazon kvótarendszer elutasítására. De ezek a nézetkülönbségek nem számítanak meghatározónak addig, amíg az olasz belügyminiszter a találkozót el tudja könyvelni a migrációellenes, radikális jobboldali erők kontinensen átívelő szövetségkötésének.

Az olyan botrányok, mint a luxemburgi külügyminiszter dühös kirohanása Salvini ellen (aki azt mondta egy bécsi konferencián, hogy ők az európai gyerekek születését támogatják, az Afrikából érkező új rabszolgák helyett), csak hozzásegítik a szélsőjobboldali politikust annak a képnek a kialakításához, hogy ő a régi, liberális európai világrend lerombolója, akitől rettegnek a politikai korrektséget foggal-körömmel védő bukott politikusok.

Salvini keménykezű, meghatározó politikusnak tud tűnni egy olyan országban, ahol a kormányok minden komolyabb reformkísérletükbe belebuknak, és képtelenség egyről a kettőre jutni. Ez pedig érthető módon szimpatikus az olasz választóknak, mivel végre nem a politikai belharcoktól hangos a média, és a csúcsra járatott migrációellenes politika jól eltereli a figyelmet azokról a strukturális problémákról (korrupció, régiós különbségek, magas munkanélküliség, államadósság, diszfunkcionális törvényhozás), amik miatt az emberek kiábrándultak a hagyományos pártokból.

Az értéksemlegesség korlátai

Az Öt Csillag Mozgalom pedig mintha kiszorulna a politikai diskurzusból. Hiába nyerték meg a választást, hiába képviseltek merőben mást az ellenfeleikhez képest, nincs meg a mandátumuk arra, hogy megvalósítsák azokat az ígéreteiket, amik népszerűvé tették őket. A Ligával kötött koalíció ugyan lehetőséget adott nekik arra, hogy kormányt alakítsanak, de a két párt rengeteg fontos kérdésben teljesen különböző elképzelésekkel rendelkezik. Az Öt Csillag egyik nagy hibája, hogy sok témában nem rendelkezik egyértelmű állásfoglalással. Ilyen a bevándorlás témája is: nem hangsúlyozták annyira a probléma humanitárius, emberi jogi oldalát, de nem is kezdtek etnikai alapú uszításba, mint a Liga. Ennek az ideológiailag ambivalens politizálásnak megvan az az előnye, hogy a pártot nem skatulyázták be bal- vagy jobboldalinak, és sokkal szélesebb közönséget tudnak megszólítani.

Így tulajdonképpen minden elégedetlen választó pártjává válhatnak, de nem is rendelkeznek stabil szavazóbázissal, akire támaszkodhatnának, szemben a Ligával, ahol az elsődleges szervező erő nem az elégedetlenség, hanem a bevándorlás ellenzése és a konzervatív ideológia.

És a hatalom megszerzése igencsak komoly egzisztenciális válságba taszíthat egy olyan pártot, amely legfőbb üzenete az, hogy ők nem olyanok, mint a hataloméhes, mindent túlideologizáló, korrupt elit. Ezzel a problémával az Öt Csillag Mozgalom kicsiben már találkozott akkor, amikor a jelöltjüket, Virginia Raggit választották Róma polgármesterévé. A 2016-oban csupán 38 éves Raggi a korrupció és a várost sújtó legfőbb problémák (szemétszállítás, tömegközlekedés állapota) megoldását ígérte, ám az elmúlt két évben nem sok sikert tudott elérni, sokak szerint legfőképpen azért, mert az általa vezetett önkormányzat nem rendelkezik elég tapasztalattal és kompetenciával egy város irányítására, és nincs egy olyan bázisuk, amely már elvi alapon is támogatná őket.

A jelenlegi olasz helyzet jól példázza, hogy a populizmus önmagában nem megoldás egy ország problémáira. Abból a szempontból valóban hasznos, hogy az olyan politikusokat is változásra sarkallja, akiket már jobban érdekel a status quo és az abban betöltött pozíciójuk fenntartása, mint a mindennapi emberek problémáinak orvoslása. Az Öt Csillag, a Sziriza, a Podemos, Bernie Sanders, de még a jobboldali populisták felemelkedése is megváltoztatta a politikai diskurzust abból a szempontból, hogy a gazdasági-szociális problémák megoldására már nem csak a fiskális megszorítások, deregularizáció és a privatizáció az egyetlen elfogadható út. Ugyanakkor, ha ezek a politikai formációk nem rendelkeznek valóban megvalósítható, a realitás talaján mozgó elképzelésekkel, akkor sosem fognak tartós sikereket elérni, méltatlan alkukba fognak kényszerülni, és ők is nagyon hamar elvesztik az állampolgárok bizalmát. Akkor pedig csak őrségváltás lesz, rendszerváltás nélkül.

 

Címlapkép forrása: Luigi di Maio e Matteo Salvini FANS PAGE regione PUGLiA Facebook-oldal