Ismét dagad a Sorsok Háza körüli botrány, mely 2015 táján egyszer már lecsengeni látszott. Emlékeztetőül: az államilag bőségesen megtámogatott és már megnyitása előtt éles viszályt generáló intézmény anno nem készült el. A jelentős összegekért átalakított és kívülről kétségtelenül impozánsra sikeredett józsefvárosi létesítményt végül meg se nyitották.

Azóta úgy tűnt, csak a botrány marad a projekt mementójául, azonban könnyen lehet, hogy mégse.

Olyan projekt felmelegítéséről van jelenleg szó, amely a hazai zsidó képviseleti szervek legfontosabbikának bojkottjával kénytelen szembenézni; amely – a magyar holokausztkutatás legjelentősebb képviselőit elegánsan figyelmen kívül hagyva – a kezdeményezés jogát a témában évtizedek óta nem (Schmidt Mária) vagy eleve soha nem kutató műértők kezébe helyezte (eredetileg Gerő András, újabban Köves Slomó); amely a nemzetközi szakmai közönség jelentős részét már évekkel ezelőtt elidegenítette; és amely, mintegy ráadásként, párhuzamos intézménnyel – a másfél évtizeddel ezelőtti megnyitása idején szakmailag megalapozottnak és kifejezetten innovatívnak számító kiállítást kínáló, bár manapság valóban kevéssé látogatott és kutatóhelyként is erősen leépített Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhellyel – lenne kénytelen konkurálni.

Csaknem négy évnek kellett eltelnie, mire a Sorsok Házának nem éppen sorsszerű sztorijában további rejtélyes háttéralkukon és új-régi hivatalos bejelentéseken is túljuthattunk. Ezek kiszámítható módon újabb nyilvános tiltakozáshullámot provokáltak – szemlátomást legfőképpen épp a témával legegzisztenciálisabb módon foglalkozók körében. Sarkosan fogalmazva,

a jelenlegi állás szerint könnyen lehet, hogy a józsefvárosi lesz az első, a holokauszt helyi túlélői és leszármazottaik akaratával direkte szembemenő holokauszt-múzeum.

Eközben az intézmény pontos céljaival kapcsolatos titkolózás korántsem ért véget. Jóindulatú értelmezésben pusztán azért, mert a nyilvánossággal is megosztható konkrét és részletes tervek még nem készültek el. Ez mindössze annyit jelezne, hogy évekkel előbb sikerült megszerezni a sokmilliárdos hivatalos támogatást, mint megvalósítható terveket készíteni. Emelje magasra a kezét, aki ezen a mai Magyarországon komolyan meglepődne.

A konkrét tervek ismeretének hiányában a projekt morális és szakmai megkérdőjelezése sem hagyott alább. A projekt ellenzői a kezdeményezőknek – legfőképpen Schmidt Mária korszakos történelmi tudatátformálónak, de újabban Köves Slomó lubavicsi haszid vezetőnek is – a holokauszt történetének meghamisítási szándékát róják fel. A hetekben a téma legelismertebb szaktekintélyének számító Randolph L. Braham és a jeruzsálemi Yad Vashem (a Soá történetével foglalkozó legfontosabb izraeli intézmény) Szakkönyvtárának szintén a magyar holokauszt kutatójaként ismert vezetője, Rob Rozett is így nyilatkozott.

A projekt kevés intellektuális támogatója, így az ugyancsak nyakatekert utat maga mögött tudó (nemrég még liberális történésznek számító) Gerő András eközben népszerűséget hajhászva leginkább érzelmi hatást kívánna kiváltani. A nagyérdeműt (és ezen belül kiemelt módon a holokauszt témájára állítólag kevéssé fogékony fiatalokat) nem történeti folyamatok pontos és adekvát bemutatásával és értelmezésével, hanem kifejezetten metafizikai, a gonosz mibenlétére vonatkozó kérdések feszegetésével óhajtaná bevonzani.

A politikai szimpátiákat és morális alapelveket röviden félretéve leszögezhető, hogy mindkét állásponttal baj van – ami korántsem jelenti egyenlőségjel tételét.

A kritikai állásponttal a problémám a következő: az, hogy a projekt maga elvtelenül jött létre, önmagában még nem garantálja, hogy illegitim értelmezést fog nyújtani. A jelenlegi helyzetben pedig elsősorban nem a kiállítás készítőinek (alighanem képlékeny) történelemképét lenne érdemes diszkreditálni, hanem projektjük alapvető legitimitását szükséges elvitatni.

A jelentős kritikusok eközben szemlátomást a történelemmel kapcsolatos egyetlen igazság elvét vallják ahelyett, hogy a történelem reprezentációinak pluralitásából indulnának ki. Mégpedig a történelemnek, így még a népirtások történetének is többféle legitim értelmezése lehet (akárcsak számos illegitim).

A magyar holokauszt elbeszélését egyaránt legitim módon lehet 1883-ban, 1919-ben vagy 1938-ban nyitni, de európai perspektívából tekintve rá 1929, 1933, 1941 vagy akár 1789 is szóba jöhetnének kezdőpontként. Az eltérő kiindulópontok mindössze annyit jeleznek, hogy különböző kérdésekre keresünk választ: hogyan jutunk el a modern, politikai antiszemita mozgalom magyarországi megjelenésétől a holokausztig (1883)? Hogy következik az első világháborút követő összeomlásra és erőszakhullámra a magyar zsidók népirtásba torkolló kirekesztése (1919)? Miként jutunk el a francia forradalom ígéreteitől legteljesebb tagadásukig (1789)? Stb. Ezek mind lényeges kérdések, a holokauszt előtörténetének tehát nincs fix kezdőpontja.

Ezen túlmenően olyan holokauszttal kapcsolatos magyarországi nagykiállítást is el lehet képzelni, amely az európai dimenziót helyezi előtérbe. Ennek következtében elsősorban a náci Németországra fókuszálna, miközben a németek számos szövetségesének és kollaboránsának (a magyar elkövetők éppenséggel mindkettőnek jogosan nevezhetők) bemutatására is érdemben törekedne. Egy összeurópai panoráma felvázolása összhangban lenne a zsidóellenes népirtás valós dimenzióival és korántsem feltétlenül jelentené a jelentős magyar részfelelősség elkenését. A megfelelő arányok kialakításáról lenne érdemes vitatkoznunk: a fő kérdés e téren az, hogy az összeurópai dimenzió és a magyar felelősség kidomborítását pontosan miként lehet egyidejűleg megvalósítani?

E kritikai megjegyzésekkel együtt is nyilvánvaló számomra, hogy a támogatók álláspontjával van a komolyabb baj. És nem pusztán azért, mert ők a hatalom által felkaroltak kényelmes pozíciójából teszik meg deklarációikat. Ugyanennyire problémás nyíltan vallott alapelvük, mely szerint a történelmi és állampolgári neveléshez szándékos érzelmi manipulációval kívánnának hozzájárulni.

Mint említettük, közelmúltbeli interjújának tanúsága szerint még a projekt alighanem legszínvonalasabb támogatója, Gerő András is tudatos elérzékenyítéssel és a jó és a gonosz mitikus sémájával óhajtaná helyettesíteni a történelemmel kapcsolatos sokrétű és megalapozott tudás átadását. Ahogy azt azonban Volkhard Knigge, a Buchenwaldi és Mittelbau-dorai Emlékhelyek Alapítvány elnöke jogosan hangsúlyozza, a sírás önmagában még semmire se képesít.

A holokausztot kizárólag a jó és a gonosz sémáiban elgondolni pedig nagyjából annyit ér, mint azt mondani, hogy „a betegség rossz.” Ez ugyan teljességgel helytálló megállapítás, de ahogy az orvosoktól is pontosabb diagnózist várunk, mint hogy tisztázzák számunkra ezen alapigazságot, úgy a történészektől is pontosabb diagnózist kell követelnünk az emberek okozta katasztrófákkal kapcsolatban.

A holokauszt a legtöbbet kutatott népirtás, melynek hatalmas, részletes és összetett – történettudományos és interdiszciplináris – szakirodalma van. Ettől természetesen még lehet puszta példatárként kezelni; erre a világ legkülönbözőbb tájain számos példa akad.

Az ilyesmire ugyanakkor mindig is politikai-ideológiai indíttatásból kerül sor. És itt harap a kígyó saját farkába: ki merne látatlanban bízni a Sorsok Háza kezdeményezőinek politikai-ideológiai indíttatásában, tudva, hogy szakmai legitimációjuk gyenge alapokon áll, miközben szándékaik legvilágosabban kifejtett pontja épp az érzelmi manipuláció?

Az érzelmi manipulációra törekvő hatalmasok és az egyetlen történelmi igazság bemutatását követelő kritikusok közt aligha fog konstruktív párbeszéd kibontakozni. Az eddigiek fényében sajnos roppant valószínű, hogy Magyarország és Európa huszadik századi történetének egyik legtraumatikusabb eseménye újabb közéleti botrányok forrása fog maradni.

Mi azért próbáljunk konstruktívan közelíteni a témához. Milyen kiállításra, tágabban véve pedig milyen tudásközpontra lenne a kortárs magyar közvéleménynek – mondhatni az újra érdemben üzemelő Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely mellett és a Sorsok Háza helyett – inkább szüksége?

2014-ben többen, így például Szántó Gábor, a Szombat (zsidó politikai és kulturális folyóirat) főszerkesztője és az 1945 című, világsikert arató film társszerzője is felvetette, hogy a varsói Polinhoz, a Lengyel Zsidóság Történeti Múzeumához hasonló, modern és nagyszabású zsidó történelmi múzeum létrehozása Budapesten is komolyabb előrelépést jelentene, mint egy újabb holokauszt-múzeum megnyitása – nem utolsósorban azért, mert utóbbinak tervét épp az egzisztenciálisan leginkább érintettek ellenzik leghevesebben. A zsidóellenesség szörnyű történetét szükséges tudatosítani. Eközben a zsidó történelem és kultúra mélyebb ismerete a kortárs zsidóellenesség egyik legfőbb ellenszeréül is szolgálna.

Miközben Szántó felvetését teljesen jogosnak érzem, a népirtások, így többek között a holokauszt kutatójaként úgy gondolom, hogy Hágár-múzeum mellett az erőszak összetett és félelmetes témáját sokoldalúan bemutató és elemző múzeumra is szükség lenne.

Az erőszak primer, teljes személyiséget megingató tapasztalataira reflektáló és az erőszaknak való kitettség hosszabbtávú hatását is vizsgáló tudásközpontra. Olyan kiállításra, mely az érzelmi manipuláció helyett a kognitív képességeket és az emberi empátiát egyaránt fejlesztené.

Olyan kiállítás és tudásközpont lenne ez, mely a holokauszt sok szempontból egyedi történetének elkülönített vizsgálata helyett annak tágabb, európai és globális keretekbe ágyazására is törekedne. Mely szólna az örmények elleni és a ruandai népirtásról, a szovjet-típusú rendszerek bűntetteiről, így a sztálinizmusról és Kambodzsáról is, akárcsak az európai telepes-kolonizáció során elkövetett népirtásokról. Foglalkozna a polgárháborúk és az etnikai tisztogatások véres valóságával, nemcsak általánosságban, hanem a személyes és közvetlen élettapasztalatok szintjén is, az erőszak és a trauma mikroszintjén is. Utóbbira többek között a nemi erőszak Magyarországon Pető Andrea által érdemben kutatott, ugyancsak szenzitív és a közvetlen bemutatásnak ellenálló témája szolgálhatna például.

E kiállítás és tudásközpont kutatná az erőszak elszabadulásának – jellemzően számos különböző áldozati csoportot sújtó – sajátos logikáját. Bemutatná az agresszió és az erőszak eltérő fajtái és szintjei közti eltéréseket és összefüggéseket, példának okáért azt, hogy miben hasonlított és miben különbözött (a gyakran egymás mellett említett) Auschwitz és a Gulág? Reflektálna továbbá arra, hogy miként függenek össze gondolkozási és nyelvhasználati sémáink az erőszak elszabadulásával.

Ezen újszerű intézmény eközben azt is vizsgálná, hogyan lehet az erőszakmentes környezet kialakításáért érdemben tennünk. Ennek érdekében a kiállítás foglalkozna az erőszak leáldozásának reménykeltő történeteivel is, azon kérdéssel tehát, hogy társadalmaknak a múltban miként sikerült újjáépíteni az állampolgáraik közti bizalmi viszonyt és meghaladni az erőszak kultúráját?

A holokauszt ezen általánosabb kérdések tárgyalásához szolgálna rettenetes, nélkülözhetetlen, de nem kizárólagos anyaggal. A téma nem a sorozatos közéleti botrányok és az érzelmi manipuláció eszköze lenne többé, hanem az emberi társadalmak rendkívüli erőszakosságával és ezen erőszakosság meghaladásának lehetőségével kapcsolatban adná át sokrétű, pontos és hasznos tudást.