Apatin, Vajdaság, a huszadik század első évei. Egy jómódú polgári zsidó családba született kisfiú fél kimenni az utcára: „majd minden nap vesszőfutás” az iskolától hazáig vezető út is. A sváb gyerekek kiközösítik, csúfolják, bántják: „ha meglátják, kavicsok után hajolnak, hogy megdobálják”. Máskor sóvárogva nézi őket, hogy nekik van közösségük, miközben ő a sérelmeivel is egyedül marad: „Bárkihez is panaszra menni – ezt  szégyellné – épp a fiúk előtt.” Egyik délután elkapták: „Lefogták, kigombolták a rövid nadrágját, hogy megnézzék a »zsidó fütyülőjét«. Utána »Jud! Jud!« csatakiáltással taszították le a csöppet se harcias, reszkető térdű kisfiút az árokba.”

A kisfiú: a ma 120 éve született Sinkó Ervin, aki ennek a gyermekkori alapélményének tulajdonította, hogy „keresés nélkül adva lett” a helye „azok oldalán, akiket ütnek”. Hogy mielőtt akár csak hallott is volna Marxról, „tudta, hogy amit akarni kell, az egy világ, melyben nincs fönt és lent.”^[1] Életének és életművének az erkölcsi lényegét ragadta meg azzal a képpel, amelyben az árokba taszított, megalázott kisfiú néz vele szembe, hogy bíróként azt kérdezze tőle: „megtettem-e, megteszek-e mindent, amit tenni tudok”?

Ha nem szenvedett volna maga is az „ellenséges idegenségtől”, talán ő is természetesnek látta volna, hogy egy fedél alatt, de mégsem velük együtt élt valaki, aki korábban kelt, mint bármelyikük; aki behozta nekik az ételt, de nem ült le a családi asztalhoz; akihez leginkább csak akkor szóltak, ha kértek tőle valamit; aki csak azért jár a lakószobákba, hogy kitakarítsa azokat, „de ha már rendben voltak, akkor az ő számára nem volt bennük hely”.^[2]

Sinkó azonban nem tudta ezt természetesnek látni és elfogadni:

ehelyett a cselédlányok szakszervezetének megszervezésébe fogott a szabadkai szociáldemokrata munkásotthonban, ahol egyébként a munkáskönyvtár gondozásán és a munkások művelődésén dolgozott, középiskolás korában. A szociáldemokrácia volt az első politikai otthona: hitt benne, hogy a szociáldemokrata munkásmozgalom múzeumokká és iskolákká változtatja majd a kaszárnyákat, és „testvérek országává” teszi az egész világot.^[3]

1914 júliusáig. Amikor azonban a szociáldemokrata pártok elárulták a nemzetközi szolidaritás eszméjét, és ahelyett, hogy általános sztrájkot szerveztek volna az imperialista vérontás ellen, sorra beálltak a háborús uszítók közé, akkor Sinkó politikai hontalanná vált. A szociáldemokrácia világtörténelmi jelentőségű árulását soha sem tudta megbocsátani.

A „létező szociáldemokrácia” elutasítása pedig Sinkó számára akkor egyet jelentett magának a politikának az elutasításával. Ady, Nietzsche és Tolsztoj írásaiban keresett, és talált menedéket, a frontra pedig Buddha beszédeivel a hátizsákjában ment: a kollektív felszabadulás helyett csak a belső, egyéni felszabadulás reménye maradt meg számára – ami azonban szintén illúziónak bizonyult.

„Mi a világban: azt is jelenti, hogy a világ mibennünk.”^[4]

Új politikai otthonát a kommunizmusban találta meg, már Budapesten – először azonban attól az orosz katonától hallott róla, aki a bukovinai fronton az osztrák-magyar katonák lövészárkába átszökve, és Sinkóékat ölelgetve próbálta elmagyarázni Lenin programját.

Az őszirózsás forradalom idején háború-ellenes beszédeket mondott a pályaudvarra hazaérkező katonáknak, belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, lakbér-sztrájkot szervezett, plakátokat szövegezett, majd az újpesti pártszervezet titkára lett, és abba a folyóiratba írt elméleti írásokat, amelynek anyagi fedezetét Sinkó szerelme és későbbi felesége, a szintén kommunista Rothbart Irma biztosította egy álházasság révén a gabonakereskedő apjától megszerzett hozományon keresztül. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a VI. kerületi és fővárosi munkástanács tagja, Kecskemét városparancsnoka, majd a vörös hadsereg katonája.

„Akkor nem gondolkodtam máson és nem gondoltam másra, mint arra, hogy az éhezőknek jól kell lakni, a betegeknek orvost kell kapniuk és nem lehet embereknek nedves pincékben lakni, míg más emberek palotákban laknak; arra nem gondoltam, hogy mindennek lehetősége csak belülről, az emberekben szüntethető meg”^[5] – írta 1920-ban, a kommunizmustól való elfordulásáról szóló, a tolsztoji erőszakmentesség mellett elköteleződő esszéjében.

Sinkónak ezek az önkritikus, önmarcangoló mondatai azonban éppen az 1919-es kísérletben való részvételének a vezérmotívumát fedik el: a kulturális és pedagógiai törekvéseit^[6], amelyeket már a Tanácsköztársaság idején is képviselt – például abban a kultúrpolitikai programban, amelynek az lett volna a célja, hogy „lélekben előkészítse a munkásságot arra az időre, mikor a kommunista társadalom az emberi osztálymentes szolidaritás kultúráját éli és élvezi”^[7]. Konkrétabban: „a proletariátus forradalmi cselekvéseinek rugójává az osztálygyülölet helyett a szeretetet kell tenni.”^[8] A tolsztojánus kereszténység alapeszméje, a „Minden hatalom, minden emberek ellen alkalmazott erőszak bűn”^[9] elve sem csupán utólag fogalmazódott meg benne.

A Tanácsköztársaságban való saját részvételével kapcsolatban is súlyos kételyei voltak, alapvetően azonban mégsem a személyes lelkiismeretfurdalás gyötörte: „én személyesen nem követtem el valamit, amiért szégyelnem kellene magam az emberek előtt” – írta egy 1920-as naplóbejegyzésében.^[10] Nem kisebb lelki teher volt azonban annak az eszmének az elutasítása, amiért Sinkó, ha a forradalmi erőszakot nem is, azt bármikor vállalta volna, hogy feláldozza érte az életét. Ahogyan a Tanácsköztársaságról szóló regénye, az Optimisták Sinkót megszemélyesítő karaktere mondta Czinner Erzsinek, vagyis Rothbart Irmának:

„Csak azért szabad örülni az életnek, mert dolgozni lehet, mert van, amiért érdemes oda is adni az életet.”^[11]

A Tanácsköztársaság védelmében – amikor a pillanat számára is átélhetővé tette, hogy „az akkori jelenben egy szocialista Magyarország és egy fehérterror Magyarországa között döntjük el a harcot”^[12] – végül többször is fegyvert fogott. Elsősorban ugyanis a büntető állami erőszakot utasította el, mert Tolsztoj után maga is úgy gondolta, hogy „egy nyilvános akasztás ezerszer nagyobb pusztítást végez az emberek erkölcsi öntudatában, mint egyetlen indulatától vagy nyomortól bűnbekergetetett ember legnagyobb bűntette.”^[13]

Nem tudott azonosulni a bolsevizmusnak azzal a „metafizikai föltevésével”, hogy – Lukács György szavaival – „a rosszból jó származhatik”, hogy lehet „a jót rossz eszközökkel, a szabadságot az elnyomatás útján elérni”^[14]. Ha vallotta is, hogy „embert ölni bűn, de ez ellen a társadalom ellen való harcban tudatos tragikus bűnvállalás: a testvérekért tudatosan feláldozni az egyéni erkölcsi tisztaságot”^[15], hogy „ördögök leszünk, hogy megszabadítsuk a földet a pokoltól”^[16] – ennek gyakorlati konzekvenciáit saját magára nézve mégsem akarta, illetve mégsem tudta levonni.

Sinkó ugyanis nem csupán a kommunizmusban és a Tanácsköztársaságban hitt – vagy ahogyan a proletárdiktatúra kecskeméti városparancsonkaként, az ország egyik legkevésbé iparosodott részén írta: a szegénység uralmában. Hitt abban is, hogy „az emberek jobbak mint a cselekedeteik”^[17], hogy „mindenki, mi mindnyájan jobbak vagyunk belül, mint az életünk, melyet ma élünk”^[18].  

Ebből az alapállásból pedig adja magát, hogy „nincsen bűn, amely – egy másik aspektusból – nem vád is,” az ember pedig „több, mint minden elkövetett bűne”.^[19] Ha pedig így van: akkor igazolt-e büntetni a bűnöst, aki maga is áldozat, mégpedig éppen a megdönteni kívánt – az 1919 tavaszán megdöntöttnek hitt – társadalmi berendezkedésnek az áldozata?

Így aztán Sinkó, amellett, hogy Kecskemét városparancsnokaként szigorúan tiltotta az önbíráskodás bármilyen formáját, megtorlással fenyegette a „rablószerű rekvirálásokat”, tömegesen függesztette fel vagy semmisítette meg a forradalmi törvényszék korábbi ítéleteit és bocsátotta szabadon az embereket, továbbá igyekezett megakadályozni a Lenin-fiúk kegyetlenkedéseit^[20], olyan cselekmények – az államrend megdöntésére irányuló fegyveres erőszak – esetében is ellenezte az állami erőszakot, amelyeket a korszakban bárhol jó eséllyel halálbüntetéssel toroltak volna meg.

Kecskeméti városparancsnoksága idején zajlott azoknak a vádlottaknak a pere, akik egy meghiúsult fegyveres felkelésben vettek részt a kecskeméti tanácsuralom ellen. A vádlottak padján ült két idős nagygazda is. Sinkó azt kérdezte magától: „ha ez a két fehér öreg ember az apám és az édesanyám volna, meg tudnám-e ölni őket azért, mert ellenforradalmárok? Nem, egészen biztosan éreztem és egész határozottan folytatódott a felelet: akkor ezeket sem szabad énnekem megölnöm.”^[21]

Döntő szerepe volt abban, hogy a katonai forradalmi törvényszék végül nem csupán halálos ítéletet nem hozott, hanem a börtönbüntetéseket is felfüggesztette, és nem kívánt az elítéltektől egyebet, mint hogy „húsz egymást követő vasárnap délelőttön itt, a törvényszék nagy tárgyaló termében meg kell jelenniük, hogy az új rendről szóló felvilágosító előadásokat meghallgassák és akiknek a gazdasági terményekből esetleg feleslegük van, azt a város közellátása javára szolgáltassák be”.^[22]

Sinkónak már az is alig elviselhető lelkiismereti gyötrelmeket okozott, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltásával „egyszerre az elnyomottból, az üldözöttből, az eddig mindig csak az erőszak alatt szenvedőből az erőszakot gyakorló uralkodó osztály képviselője lett”^[23], a katonai parancsnoki tisztségével azonban végképp nem tudta összeegyeztetni azt az egyre erősebbé váló meggyőződését, hogy „minden emberélet szent és sérthetetlen”, és ezért „minden erőszakot, nem csak a kapitalizmusét, hanem azt is, melyet a legigézetesebb jövő érdekében alkalmaznak, meg kell tagadni”.^[24]

Ebben a meggyőződésben fontos szerepet játszott, hogy városparancsnokként sem tudta megakadályozni, hogy a Cserny-különítmény ártatlanul meggyilkolja Vén András csendőrőrmestert.^[25] Sinkó undorodott „az erőszaknak, a más ember élete semmibe vevésénék” attól az atmoszférájától, amit a Tanácsköztársaság erőszakszervezeténél tapasztalt, és úgy érezte: „az egész emberiség üdvözülése fabatkát sem ér, nem kell, ha egyetlen Vén András, egyetlen embernek a megöletése is az ára”.^[26]

Azzal az elhatározással ment vissza Budapestre, hogy megvallja volt elvtársainak: már nem  kommunista.

Arra azonban nem volt válasza, hogy krisztiánus meggyőződéséből mi következik a cselekvésre nézve: „azzal, hogy a megerőszakoltaknak azt mondom, hogy ne álljatok ellent, azzal, hogy azoknak, akikre fegyvert fognak azt mondom, ne bántsátok, de szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak – azzal is hozzájárulok az erőszakhoz, azzal is ölök”.^[27]

Így aztán, mikor – még azelőtt, hogy hitvallását megtehette volna – valaki a tanácsterembe rontott azzal a hírrel, hogy kitört az ellenforradalom és a Dunáról lövik a Tanácsköztársaság főhadiszállását, Sinkó félretette krisztiánus elköteleződését – „nem tudtam nem-segíteni azoknak az embereknek, akiket szerettem, mikor életveszedelemben voltak”^[28]  – és csatlakozott a Szovjetház fegyveres védőihez.

Amikor azonban az ellenforradalmi veszély elhárult, a forradalmi törvényszék pedig az ellenforradalmi felkelésben résztvevő fiatal ludovikás hallgatóknak az ügyében készült dönteni, Sinkó ismét az erőszak ellen szólalt fel. Meglátogatta a bebörtönzött fiatalokat, majd felkereste Korvin Ottót, a Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályának a vezetőjét, hogy amellett érveljen: ezekből a fiatal, megvezetett fiúkból lehetne „derék, gondolkodó embereket nevelni, de megbocsátással, felvilágosítással, szeretettel és nem erőszakkal”.^[29]

Ha a forradalmi törvényszék emberséges ítélete végül nem is Sinkó közbenjárásán múlt ^[30], a fiatalokat mindenesetre kizárólag „javító-nevelő” munkára ítélték, ennek „végrehajtását” pedig rá bízták, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy Marx, Engels és Szabó Ervin mellett Ady Endre, Tolsztoj és Dosztojevkszij műveiből – valamint a Korintusiakhoz írt II. levélből – olvasott fel nekik és beszélgetett róluk velük.

Néhány héttel később a Tanácsköztársaság megbukott. A fehérterror egyik legkegyetlenebb atrocitását, az orgoványi erdőben történt tömeggyilkosságot elkövető különítményt annak az egyik idős gazdának a fia vezette, akinek a védelmében Sinkó fellépett a szentkirályi perben. Őt viszont megkímélte két ludovikás katona, akik a szemináriumairól emlékeztek rá, és amint egyik búvóhelyéről a másikra igyekezett, felismerték az utcán: „lesütötték a szemüket, és zavartan tisztelegve, szótlanul mentek tovább”.^[31]

A bécsi emigráció első időszaka után Sinkó az erőszakmentesség jézusi-tolsztoji programját álszentségnek látta és maga mögött hagyta. Visszatért – jelentős részben antifasiszta elköteleződésből – a kommunisták táborába.

Amint azonban az Egy regény regénye címmel megjelent, a moszkvai emigrációjában írt naplóiból kiderül, hosszas vívódások után, végül a Szovjetunióval – és a sztálini diktatúrához hű nyugat-európai kommunistákkal – kapcsolatos illúzióival is le kellett számolnia. Amikor egy neves francia író özvegyén keresztül a francia kommunista párt ultimátumot adott neki, hogy ha nyilvánosan kiáll a sztálini tisztogatások mellett, akkor újra lesz hová írnia, és az Optimisták mielőbbi megjelenéséről (és ezáltal a megélhetéséről) is gondoskodnak, azt felelte:

„Sokszor voltam már rossz helyzetben, de soha eszembe se jutott, hogy valami mást is írhatnék, mint amit gondolok.”^[32]

A második világháborút feleségével együtt Jugoszláviában vészelték át. Az akkoriban, jórészt Drvaron írt – majd halála után, már a titói Jugoszláviában a nyomtatás után betiltott és bezúzott – naplói szerint gyötrő aggodalommal követték a politikai eseményeket, de csak követték azokat. Illetve menekültek előlük: alapvetően a saját életüket – és a kéziratokat – igyekeztek megmenteni. Rothbart Irma azért ápolóként és orvosként is segítette a kommunista partizánokat, Sinkó pedig befejezte a Tizennégy nap című regényét, ami az illegális kommunista mozgalom két mártírjának, Fürst Sándornak és Sallai Imrének a letartóztatása és kivégzése közötti napokról, és ezen keresztül az Optimisták alapkérdésének – szabad-e ölni az igazságért – a párjáról szól: szabad-e agyonveretnie magát az embernek az igazságért?^[33]

Az ellenállásba 1943-ban csatlakozik be abban a koncentrációs táborban, ahova a fasiszták internálták: részt vett a tábort őrző olasz katonák leszerelésében és a fegyverek partizánoknak való eljuttatásában, majd a partizánok kórházaiban végzett – az újra orvosként dolgozó felesége mellett – „kulturális-nevelő” munkát. A háború után pedig, Sinkó, aki „ahogy a csiga a házát” hordozta mindenütt magával annak a terhét, hogy nincsen hazája^[34], és aki 1940-ben azt írta – akkor éppen Szarajevóban – a naplójába, hogy „én idegenben fogok meghalni, és idegenben fognak eltemetni, akárhol is fogok meghalni, s akárhol is fognak eltemetni”^[35], a kiépülő Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságban tartós otthonra és hazára lelt.^[36]

Az új rezsimben nem csupán a „szocializmust” tisztelte. Neki, aki gyerekként arról ábrándozott, hogy a sváb gyerekek, „mint a többiekkel, velem is békésen együtt fognak játszani, s mint ahogy én csak gyerek akartam lenni, ők is csak gyerekek lesznek, és nem zsidók és nem keresztények, nem németek és nem magyarok”^[37], legalább ilyen fontos volt a jugoszláviai népek testvériségének eszméje is.^[38]

A felszabadulás után: elismert értelmiségi és irodalomtörténész, a népjóléti és tanügyi minisztérium munkatársa, a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagja, alapítója és 1967-ben bekövetkezett haláláig vezetője az újvidéki egyetem magyar tanszékének. Cikkeiben rendszeresen kritizálta a rákosista diktatúrát, és védte egyúttal a Tito-rezsimet a sztálinista propaganda vádjaitól – őszintén és helyesen, noha eközben maga is egy elnyomó rezsim apologétájává vált.^[39]

Egy olyan korban, ahol senki nem hisz már „egy olyan világ lehetőségében, melyben majd valami, ami eddig mindig volt, véget ér, aminek majd véget lehet vetni, hogy a kezdetét vehesse valami, ami addig még nem volt”^[40] – amikor a „kommunizmus” már régen nem ezt jelenti, mint Sinkónak, hanem népirtó, elnyomó rezsimeket vagy másrészről olcsó földgázt, olcsó húst és lakótelepeket, ott pont ugyanolyan idegenek Sinkó dilemmái, mint amilyen idegennek ő érezte magát, jugoszláviai magyar zsidó disszidens kommunistaként a hol német, hol olasz, hol usztasa megszállás alá kerülő Drvaron.

Még akkor is, ha az, amit saját világlátásáról éppen ott és akkor – Drvarban, a második világháború éveiben – írt, pontosan illik a mai korszellemre is:

„Hölderlint lapozgatom mostanában. Az unokáink szabadabb, jobbak, boldogabbak lesznek – olvastam, és ráeszméltem: ezek mi vagyunk, mi 1940-ben. Én már nem írok ilyesmit. Azon, amit én írok, nem fog az, aki 2000-ben él, keserűen mosolyogni, mert én már nem hiszem, hogy 2000-ben jobb lesz, mint 1940-ben. Az én generációm a fejlődés naiv elképzeléseinek a sírbatételét a saját szemeivel látja. Mi marad?”

Sinkó a kérdésre így válaszolt: „Maga az élet, és ez nem kevés, ha olyan is, amilyen; az élet megmarad, és a harc, illúziók nélkül való, de élettől elválaszthatatlan, az élet gazdagságának tartozékát jelentő harc.”^[41]

És marad az a kérdés is, amit az árokba taszított és megalázott kisfiú, a szeme láttára kivégzett katonaszökevények és „valahány éhes, valahány börtön, valahány akasztófa minden áldozata”^[42] tett fel Sinkónak és tesz fel nekünk, mindannyiunknak: megtettél-e, megteszel-e mindent azokért, akiket ütnek?

Mert ez a kérdés viszont: örök.

(Címlapkép: Sinkó Ervin 1919-ben. Forrás: Megváltó viharban. Az 1918-1919-es magyar forradalmak irodalmából. Összeállította és szerkesztette: József Farkas. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979.)