Az amerikai szocialista Jacobin portálon jelent meg 2017 márciusa idusán egy beszélgetés szerkesztett változata, melyben Vivek Chibber, a New York Egyetem szociológus professzora közérthetően magyarázza el, miért fókuszálnak a szocialisták a munkásosztályra.
Vivek Chibber részt vett korábban a Bernie Sanders kampánya alatt a Jacobin gondozásában megjelent oktatási célú kézikönyv, „A szocializmus ABC-je” szerkesztésében, melynek célközönsége a számtalan, igazságosabb világra vágyó, de a szocialista ideológiát nem, vagy csak kevéssé ismerő érdeklődő volt.
Chibber állítása szerint a szocialisták két dolog okán szentelnek kiemelt figyelmet a munkásosztálynak: a diagnózis és a prognózis miatt – szerepe mindkettő esetében kulcsfontosságú. Diagnózis alatt értve annak a vizsgálatát, hogy mi a rossz a fennálló társadalmi rendben, és ennek mi az oka, a prognózis pedig azt írja elő, mely berendezkedés a kívánatos, és hogyan lehet azt elérni.
Diagnózisa azon alapul, hogy az embernek vannak bizonyos szükségletei, melyek ki kell, hogy elégüljenek ahhoz, hogy boldogan és számára megfelelő minőségű társas és társadalmi viszonyok között tudjon élni. Chibber két csoportra osztja ezen szükségleteket.
Az első a materiális jellegűeké. Az ember nem tud méltó életet élni, ha naphosszat azon kell aggódnia, hogy mit fog enni. Nem megfelelő az élete, ha nem egészséges – és nem fér hozzá az egészségét biztosító javakhoz – bizonytalan a lakhatása, és nincs meg az anyagi háttere, mely biztosíthatná számára a lehetőséget, hogy magasabb rendűnek tartott dolgok felé törekedhessen: a kreativitás, szerelem, barátság, stb. megélésére. Ezeket nehezebb elérni és fenntartani az alapvető anyagi javak nélkül, így hát először hozzáférést kell biztosítani azokhoz.
Másodsorban az embernek szüksége van autonómiára, hogy elnyomástól szabadon tudjon élni. Ha valaki uralkodik mások felett, a hatalmi viszonyban mindig fennáll az alávetettek kárára elkövetett túlkapások lehetősége. Ilyen helyzetben az, aki alul van, nem saját prioritásai alapján éli az életét, hanem a hatalomgyakorló akaratának alávetve, vagyis meg van fosztva cselekvési szabadságától.
A modern társadalomban a nép hiányt szenved alapvető anyagi javakból, és nincs biztosítva az autonómiája, elnyomásban él.
A szocialisták szerint a kapitalista rendszer szisztematikusan megfosztja a benne élőket úgy a számukra szükséges anyagi javaktól, mint az őket megillető autonómiától. Ennek oka, hogy a kapitalizmusban az alapvető cél a profit maximalizálása – a rendszer a profitot az ember elé helyezi.
Ez pedig ellehetetleníti az emberek autonómiáját és hozzáférésüket az alapvető javakhoz, mivel a kapitalista rendszerben élők nagy részének dolgoznia kell a megélhetéséért. A munkáltató elsődleges szempontja pedig nem a dolgozók érdekeinek kiszolgálása, hanem a munkájukkal megtermelhető profit maximalizálása – hisz a versengésen alapuló piacon tönkre fog menni a cég, ha nem így tesz. Ha azonban hatékonyan tud működni, akkor a profitot annak további növelésébe tudja fektetni, így ki tudja szorítani riválisait.
Ez az alapvető probléma a versenykényszerrel: a tőkés – a profit maximalizálása, vagyis túlélése érdekében – folyamatosan a költségek leszorításán kell hogy fáradozzon, ez pedig rajta kívül mindenki számára káros.
A profit maximalizálásának feltétele ugyanis a költségek minimalizálása, a cégek egyik legnagyobb költsége pedig munkásaik bére – ami a dolgozók tömegeinek az alapvető bevételi forrása. A tőkés nem annyit fog fizetni munkásainak amennyire szükségük van, hanem a lehető legkevesebbet, amennyiért még bemennek az emberek a munkahelyükre – ez pedig a piaci viszonyok alapján folyamatosan változik, konjunktúrában több, recesszió idején kevesebb.
Emellett amíg a munkások a munkahelyükön más érdekeit kiszolgálva dolgoznak, behódolnak munkaadójuknak – feladják javára az autonómiájukat.
Chibber szerint a munkaszerződés valójában így szól:
„Eljövök dolgozni hozzád. Te adsz nekem némi pénzt, cserébe hatalmad van fölöttem, míg tart a munkaidő. Hogy mit teszek az időmmel, hol állok, hova megyek, kihez beszélek, mennyi mosdószünetem van, hova nézek, milyen gyorsan dolgozom – ez mind nem az én döntésem, hanem tiéd, azaz munkaadómé.”
A legtöbb ember ébren töltött ideje kétharmadában-háromnegyedében dolgozik, vagy munkához köthető tevékenységet végez – magyarán ébrenlétének ekkora részében feladja autonómiáját olyasvalaki javára, akinek érdekei ellenkeznek az övéivel. Ráadásul a munkás nem csupán munkahelyén van megfosztva autonómiájától, hanem sokszor azon kívül is, hisz a hatalom birtokosai a tőke támogatásával kerülnek pozícióikba, és ugyancsak a tőke támogatásával tudják azokat megtartani – ebből kifolyólag a tőke érdekeit fogják szolgálni a népé helyett.
Vagyis a társadalmi igazságtalanság a kapitalista rendszerbe van kódolva: működési elvéből fakad, hogy a dolgozók tömegeinek hozzáférése az alapvető anyagi javakhoz bizonytalan, és a társadalom túlnyomó többsége meg van fosztva autonómiájától.
A kapitalizmus születése óta egy igazságosabb társadalom létrehozásához szükséges alapvető anyagi javak és autonómia biztosításáért harcolnak az elnyomottak tömegei. A probléma az, hogy minden egyes alkalommal, amikor többet próbáltak kérni, a tőkésosztály ellenállásába ütköztek – ha a munkahelyen küzdenek magasabb bérekért, több kontrollért, vagy a befektetéseket érintő döntésekbe szeretnének beleszólást, a munkaadó ellenállásába ütköznek. Ha pedig a munkahelyen kívül követelik ezeket, akkor a munkáltató erősebb társadalmi pozíciójának kihasználásával nyomja el őket.
Az alapvető probléma az, hogy a kapitalizmusban egyenlőtlen a hatalom eloszlása. Hatalmuknál fogva lobbierejükkel és a politikusok megvásárlásával a munkáltatók diktálják a szabályokat nem csupán a munkahelyeken, de a teljes társadalomban. Ez pedig abból fakad, hogy a jelenlegi rendszerben ők befolyásolják a befektetéseket, a tőke áramlását, kontrollálják a társadalomban a javak termelését és az emberek bevételeit, végső soron ők rendelkeznek a termelőeszközök felett.
A kapitalista társadalomban az emberek túlnyomó többségét megfosztják az alapvető javaktól, amelyekre szükség lenne egy igazságosabb társadalomhoz – és valahányszor hozzáférést kérnek, elutasítják őket a tőkésosztálytól befolyásolt állami hatóságok.
Ennél a pontnál jutunk el a prognózisig – mi a teendő?
Ahhoz hogy a társadalom túlnyomó többségét adó elnyomottak és kizsákmányoltak jobban éljenek, biztosítani kell egy igazságosabb társadalom feltételeit. A termelőeszközöket és az anyagi javakat birtokló tőkésosztály és az őket szolgáló polgári állam nem fogja ezeket emberbarátságból és jóérzésből önként megadni – tehát ki kell belőlük kényszeríteni.
Chibber szerint erre nem más lesz képes, mint a munkásosztály, amelynek ebben rejlik stratégiai és gyakorlati fontossága.
A munkásosztály legyen bármily elnyomott, megosztott, kizsákmányolt, a kapitalizmus aranytojást tojó tyúkja marad. Hisz a tőkés részéről nincs profit, ha a munkás nem megy be dolgozni. Bár a tőkésnek hatalma van a munkások felett, csak addig profitálhat munkájukból, míg azok engedelmeskednek és elfogadják a szabályokat – magyarán a munkások, és kizárólag ők vannak abban a kulcsfontosságú társadalmi pozícióban, amelyből a rendszert térdre lehet kényszeríteni.
Nem csupán a képessége van meg a munkásosztálynak a rendszer megdöntésére, de érdeke azt diktálja, használja is ki ezt a képességet. Ők a társadalom többsége, és ők érzik leginkább a bőrükön a diagnózisban bemutatott igazságtalanságokat, így természetszerű érdekük hogy egyesülve szálljanak harcba a tőke uralma ellen, egy igazságosabb társadalomért.
Chibber szerint az elmúlt huszonöt évben a progresszív gondolkodók és a radikális baloldaliak a társadalom peremére fókuszáltak, azonban ezt a szemléletet meg kell haladni. Nem mintha a társadalom peremén élők ne lennének fontosak, azonban meg kell értenünk: ha hatékony politikát akarunk folytatni, túl kell lépnünk azon, hogy folyamatosan a marginalizáltakkal foglalkozunk. Erre épp azért van szükség, hogy fel lehessen számolni az elnyomást és kizsákmányolást, ami az ő helyzetüknek is okozója.
Azért fontos a munkásosztályra koncentrálni, mert nem marginális csoport. Épp ellenkezőleg: a társadalom központi eleme (már a tőke után), ebből kifolyólag a politikai viták hangsúlyának el kell tolódnia. Míg Chibber meglátása szerint ma a baloldali közösségek egyik legfontosabb témája a marginalizált csoportok helyzete és a velük való foglalkozás – ami fontos abból a szempontból, hogy foglalkoznunk kell az elnyomás minden formájával – központi témájukká kell tenni a társadalom legnépesebb és legnagyobb potenciális erővel bíró csoportját, a munkásosztályt.
A baloldali politikának a munkásosztályra kell fókuszálnia, köreikben kell kiépítenie bázisát és rajtuk keresztül kell megerősödnie, hisz ők a modern társadalom magja és alapja.
Chibber úgy látja, a baloldal ma gyengébb, mint születése óta valaha. Azért foglalkozik marginális csoportokkal, mert maga is azzá vált. Feladata jelenleg az, hogy kitörjön a peremről és megtalálja útját a társadalom középpontjába – hogy képes legyen magához ragadni a hatalmat. Hisz míg nem jut hatalomra a baloldal, nem leszünk képesek olyan társadalmat építeni, melyről minden jóérzésű ember álmodik. Ezért fókuszálnak a szocialisták a munkásosztályra.
A cikk Vivek Chibber és Jason Farbman beszélgetésének Jacobinon megjelent, szerkesztett változata alapján készült, jobbára annak állításait ismerteti.
