Jeremy Corbyn, a brit Munkáspárt elnöke nemrég egy olyan médiapolitikai elképzelést vázolt fel, amelynek megvalósulásához jóval több – nem kis részben utópisztikusnak ható – feltételnek kéne teljesülnie, mint amennyi jelenleg adott: egy ellenzékben lévő brit párt elnöke a jelenleg Európában közterheket csak Írországban viselő Facebook adóját a közszolgálati média finanszírozására költené.
Mégis érdemes megvizsgálni Corbyn gondolatát, és végiggondolni egyrészről azt, hogy a techóriások bevételeinek becsatornázása a közszolgálati média büdzséjébe hogyan tud globálisan érvényes válaszokkal szolgálni korunk médiaviszonyainak egyik legfontosabb kérdésére. Ezzel egyidejűleg persze két lábbal a földön járva azt sem árt tudni, hogy mégis mi jó származna belőle az egyszerű állampolgárok számára. Na és pláne: mit üzen egy ilyen ötlet azoknak a forrásokban nem bővelkedő országokak, amelyek nem büszkélkedhetnek évszázados demokratikus hagyományokkal – neadjisten független közmédiával sem -, például nekünk, magyaroknak?
Corbyn digitális licenszdíj bevezetését javasolja, amelyet a felhasználók által fizetett tévé előfizetési díjjal ellentétben a piac jelentős részét valódi versenytárs nélkül uraló tech-cégek fizetnének, és lehetővé tenné, hogy a belőle finanszírozott BBC „jóval hatékonyabban keljen versenyre a multinacionális digitális óriásokkal”.
A javaslat olyan egyéb elemeket is tartalmaz, mint például más nonprofit, oknyomzó-tényfeltáró újságírással foglalkozó műhelyek támogatása, vagy éppen a nagy visszhangot kiváltó egyenlőtlenségi jelentés a BBC szervezeti állományáról. Ez utóbbiakkal ez a cikk nem foglalkozik, csupán az új finanszírozási forma gondolatával.
Az előfizetési díj régi intézménye az európai médiapolitikának, amely elviekben az egyes országok közszolgálati médiumainak fenntartható és független működését hivatott garantálni: egy olyan adónem, amelynek az a szerepe, hogy a közszolgálati médiának ne úgy kelljen táncolnia, ahogyan a központi költségvetés, illetve a parlamenti többség fütyül. Európa teljesen vegyes képet mutat abban a tekintetben, hogy az egyes országok közmédiumai milyen arányban részesülnek eseti költségvetési támogatásból, hirdetési bevételekből, valamint előfizetési díjakból. Ami a kontinensen tapasztalható aktuális állapotokat illeti: bár hiba lenne egyenes úton azt a következtetést levonni, hogy ahol többet költenek közszolgálati médiára, ott minőségibb és szabadabb is a közmédia a intézménye, valamilyen együttjárást azért tükröz az idehaza a korábban hatályos médiatörvény által 2002-es eltörléséig „üzemben tartási díjként” emlegetett adónem mértéke, és a köztévék és -rádiók függetlensége és professzionalizmusa. A skála a már-már horribilis összeget behajtó Svájctól az előfizetési díjtól teljesen „megszabadított” Magyarországig és Ciprusig terjed:
Sok van a Facebook rovásán
A Facebook és a globális hírmédia történetének és állapotának alakulását szemlélve bizonyosan nem véletlen, hogy Corbyn éppen 2018 nyarán pedzegeti az ominózus ötletet. Most érkezett el ugyanis az a pillanat, amikorra Zuckerberg gépezete éppen eléggé magára haragította világszerte úgy az egyszerű felhasználókat, mint a hatalommal rendelkező döntéshozókat ahhoz, hogy utóbbiak megfelelő alkupozícióba kerüljenek egy ilyen kaliberű változás kikényszerítéséhez. Egyrészt a Facebook – mint a digitális cégek jelentős hányada – a közteherviselés alóli rentinens kibúvónak számít régóta: bevételeit Európában mindeddig csak Írországban mutatta ki, így az ottani, adókedvezményekkel kellemessé tett klímában tudta le adózási kötelezettségét. A techóriás számára azonban úgy tűnik, az évtizedes sunnyogás után elérkezett a megalkuvás ideje, miután maguk jelentették be: véget vetnek eddigi adózási tevékenységüknek, és a 2019-től már ott fognak adót fizetni, ahol bevételt termelnek.
Az anyagiakon túl azonban más számonkérnivaló is akad a Facebookon, ezek pedig javarészt olyan dolgok, amelyek részben kiválthatók vagy kompenzálhatók a közszolgálati médiumok finanszírozásával. A közösségi oldal „bűnlajstroma” az elmúlt évek alatt hosszúra nyúlt, ezzel a jelenséggel mi is részletesen foglalkoztunk: a nagypolitika meghekkelésétől az álhírek terjedésének elősegítésén és a felhasználók mentálhigiénés állapotának rontásán át a hírmédia bevételeinek elszipkázásáig sok minden van már a Facebook rovásán. Ha Zuckerbergék valóban úgy látják, hogy a saját túlélésük érdekében eljött a kompromisszumok ideje, rögtön itt van számos olyan általuk okozott probléma, amelyeket egytől egyig képesek ellensúlyozni a professzionális közszolgálati tartalmak, a techóriás pedig ezek „szponzorálásával” visszaadhatja a vámon azt, ami elvett a réven.
Mit kezdjünk ezzel mi, magyarok?
Ami Magyarországot illeti, hazánk sem kivétel azon országok közül, amelyeknek sokkal tartozik a Facebook: a Google társaságában ott van a legnagyobb adósokat tartalmazó NAV-listán, mégpedig a 7,5 százalékos reklámadó, illetve annak elkerülése miatt. Szakértők szerint a cég kifejezetten jól járna azzal, ha magyarországi irodát nyitna, és nálunk adózna, hiszen a 9 százalékos társasági adó igazán „versenyképes”, a legalacsonyabb Európában, miközben az ír 12,5 százalék. A Qubit számításai szerint
a 2016-os év után a Google és a Facebook összesen 2,55 milliárdnyi reklámadóval tartozik Magyarországnak, és ha ehhez a jövőben hozzáadódik az esetlegesen fizetendő társasági adó, könnyű belátni, hogy az általuk itt hagyott összegek nagyon fontos bevételt képezhetnének a közszolgálati média számára.
Persze a mai Magyarországon egyáltalán nem ez a közmédia függetlenségének és professzinalizmusának kulcsa. Az USA esetében sok szó esik arról, a Facebook működési mechanizmusai nemhogy kiegyenlítenék a politikai mező erőforráskülönbségeit és demokratizálnák a médiát, de éppenséggel rontanak a helyzeten, a magyar politikai térben végzett közösségi-média kutatások is hasonló eredményekre jutottak. Ilyen szempontból tehát a magyar választóknak is van mit számon kérniük a Facebookon.
Mindenekelőtt azonban le kell szögezni, hogy
a magyar közszolgálati média adminisztratív „felszabadítása” csak politikai eszközökkel lehetséges, innentől kezdve pedig nyilvánvalóan elégtelen az azon való lamentálás, hogy mi lenne, ha a Facebook bevételeinek egy része külön forrást jelentene az adófizetők tévéjének és rádiójának.
Hiszen amíg a költségvetésről – így a közszolgálati konglomerátum büdzséjéről – csak formálisan dönt a parlament, valójában pedig a kormánypártból központilag irányított korrupció és propaganda szabnak irányt a közmédia működésének, addig teljesen mindegy, hogy mekkora mértékben részesedne az MTVA a Facebook bevételeiből. Jelen körülmények között valószínűleg pusztán annyi történne, hogy a kötelezően a közmédiára fordítandó adóbevételt megköszönnék Zuckerbergéknek, az állami médiától pedig az így felszabaduló forrásokat a Fidesz-média más szegmenseibe csoportosítanák át, például hirdetések formájában.
Palackposta a jövő szabad közmédiájának
A corbyni elgondolás ugyanakkor elsősorban nem a jelen, hanem sokkal inkább a múlt és a jövő szempontjából bír üzenettel a magyarok számára. Azt természetesen nem tudjuk, hogy mikor lesz újra legalább formális-adminisztratív értelemben az államtól független közszolgálati médiánk. Ugyanakkor ha el szeretnénk érni azt, hogy a közmédia jövőbeli konszolidációja ne ugyanabba a kilátástalan költségvetési huzavonába vezessen vissza minket, amelynek köszönhetően az intézmény a Fidesz médiatörvénye előtt sem tudott megfelelni a közszolgálatiság követelményeinek, érdemes mérlegelni, hogy milyen előnyökkel járhat a techóriások pénzének bekötése a közmédia finanszírozási szisztémájába.
Szabad ugyanis még lehet a közmédia, olcsó viszont sosem lesz a minőségi tartalom előállítás, valahonnan tehát elő kell majd teremteni hozzá a szükséges forrásokat.
Ha azonban a közmédia már nem pusztán egyetlen politikai erő kézivezérelt, propagandára és piactorzításra, térfoglalásra használt eszköze lesz, és egy igazi parlamentként működő parlament elzárja a pénzcsapot, újra meg fog indulni a harc minden egyes közszolgálati médiaszolgáltatásra fordítható forintért.
Az egyre távolabbi múltban volt már ilyen helyzetben a magyar közmédia, sőt valójában ilyen körülmények között „született”. Az egykori vasfüggönyön inneni köztévék és -rádiók eleve lépéshátrányban kezdték működésüket nyugati megfelelőikhez képest: ezt a térséget az átmenet idején sújtó általános gazdasági válság, az előfizetők akkoriban még igen alacsony száma és a hirdetési piac szűkössége okozta. Az ezt követően induló kereskedelmi televíziók működése és az élesedő piaci verseny rendkívül nehéz anyagi helyzetbe sodorta a több helyütt eleve veszteségesen újraalapított, az államtól jogilag éppen csak különváló közszolgálati televíziókat.
Az örökös alulfinanszírozottság pedig határozatlan időre hozzáláncolta a – hol nagyobb részben, hol kizárólagosan – adóbevételekből fenntartott közmédiumokat az aktuálisan hivatalban lévő kormányok szándékaihoz. Ez így ment mindaddig, ameddig az első Fidesz-kétharmad a financiális függést törvényalkotás útján adminisztratív függéssé nem változtatta, az anyagi mézesmadzag húzogatása a közmédia előtt pedig nem állt többé a hatalom érdekében, sőt annak ellenkezője, a tisztességtelen piaci előnyt megteremtő túlfinanszírozás vált tendenciává.
Bár ma már talán kevesen emlékeznek rá, a magyar közszolgálati médiának korábban volt olyan bevételi forrása, amely a fentebb már említett üzemben tartási díjnak felelt meg. Ez sokkal inkább volt jelképes, az adófizető „tulajdonosi” szerepét szimbolizáló adónem, mint valódi, a napi működést érdemben segítő pénzösszeg, mégis az üzemben tartási díj magyarországi története szolgáltatja legfontosabb tanulságot ahhoz, hogy megértsük a corbyni javaslat hazai relevanciáját. Ez volt az az adó, amelyet az első, 1996-os médiatörvény értelmében 1997 és 2002 között mindenkinek fizetni kellett. Aztán jött Medgyessy-kormány, amely választási ígéretéhez híven végleg „átvállalta” az egyéni adófizetőktől ezt a költséget (a vendéglátóipari egységek 2007 és 2010 között nem mentesültek a díj befizetése alól).
Az MSZP akkori lépése a választók felé nemigen hordozott más üzenetet azon kívül, hogy ezzel valamennyi pénzt a zsebükben hagynak, tudatos médiapolitikai döntésnek pedig aligha tűnhetett. Nem szabad ugyanakkor elbagatellizálni ezt az összeget még akkor sem, ha az inflációval növekvő üzemben tartási díj kivezetésekor körülbelül 1000 forintnak felelt meg: ez igenis sokak számára megterhelő kiadást jelentett, kiváltképpen 2002-es bérek és árak mellett. Emellett pedig az is nagyon fontos szempont volt, hogy az akkor 20 milliárd forintból működő Magyar Televíziót ennyivel is közelebb húzta magához, és nyomás alá helyezte a szocialista kormány.
Összességében pontos kórképet ad a Medgyessy-kormány változtatása a rendszerváltás utáni médiapolitikáról, tágabb értelemben pedig a magyar társadalom és nyilvánosság helyzetéről, mégpedig két okból. Az egyik az, hogy mindennél jobban megmutatja: egy, a közmédia függetlenségét garantálni, de legalábbis erősíteni hivatott adónemtől bármikor könnyedén megszabadul a hatalom. A másik pedig, és ez a legnagyobb probléma, hogy
Magyarországon – például Németországgal ellentétben – a bérek és az életszínvonal soha nem tette lehetővé, hogy az üzemben tartási díjat olyan összegben állapítsák meg, hogy az képes legyen a közszolgálati műsorszolgáltatás kiadásaihoz jelentős mértékben hozzájárulni.
Éppen a fenti okok miatt lenne érdemes Corbyn javaslatának a techcégek bevételeinek hozzájárulásáról szóló gondolatát megőrizni azokra az időkre, amikor a közmédia visszanyerte közmédiajellegét.
