Az elmúlt években az abortusz nemzetközi szinten is a politikai-ideológiai csatározások homlokterébe került. Brazília, Argentína, Írország és Lengyelország csak néhány példa azokra a helyekre, komoly tömegmegmozdulásokkal járó események zajlottak, különböző mozgalmak alakultak, majd ennek hatására a szabályozás a szigorítás vagy a könnyítés irányába mozdult el.
Logikus, hogy a magát egyre inkább nemzetközi ideológiai törésvonalak mentén elhelyezni kívánó magyar kormány a családok évének kinevezett 2018-at nem csak a hidak fellobogózásával, de a család vélt vagy valós ellenségeinek, egyelőre inkább retorikai ostorozásával tervezi megülni. Sajnálatos, hogy ezt a nők, ráadásul jellemzően a leginkább kiszolgáltatott nők kárára teszi.
Újszerűség nincsen a dologban, a magzati élet védelmének beemelése az alaptörvénybe, a kormányzati támogatásokért cserébe kórházaktól elvárt abortuszmentes működés, vagy éppen a fülkefeforradalom utáni első évben már eljátszott „hadd éljek” kampány hasonló utat járt be, mint amerre a jelenlegi történet is tart: a kormányzat felveti a kérdést, deklarálja elvi, abortuszellenes álláspontját, majd lényegi változás nem történik a szabályozásban. Erre utal legalábbis az EMMI sajtóosztályának válasza az ügyet kirobbantó ATV felé, miszerint érdemi változás a szabályozásban nem várható. A jelenlegi változás várható súlytalanságának ellenére mégis érdemes átgondolni az abortusz kérdését.
Ugyanis a jelenlegi gyakorlat sem mentes a visszásságoktól. Hazánkban ugyan csökken az abortuszok száma, azonban egyre inkább a fiatal, 15-19 év közötti korosztály veszi igénybe ezt a megoldást. Ez nem meglepő, hiszen a rendszeres ifjúságkutatás 2016-os adataiból (261. oldal) tudjuk, hogy a magyar fiatalok nagyjából 16-17 év között kezdenek el szexuális életet élni, elsöprő többségük pedig ekkor még értelemszerűen nem rendelkezik saját egzisztenciával, a szülők pedig, legalábbis 2016-os adatok szerint, csak nagyon kis mértékben támogatják gyermekeik biztonságos nemi életét. Az állam hasonlóan inaktív:
hiába, hogy a magzati élet védelméről szóló törvény szerint támogatni kell a rászorulók hozzáférését a fogamzásgátló eszközökhöz, a gyakorlatban ez nem történik meg.
Az anyagiak mellett ráadásul az emberi tényezők sem teszik könnyebbé a helyzetet: a fogamzásgátló tabletta felíratása, de sok esetben akár az óvszervásárlás is gyakran megalázó, kioktató helyzetté válik láthatóan fiatal vásárlók esetében, amit az amerikai filmekből jól ismert, iskolai mellékhelyiségekben elhelyezett óvszerautomaták könnyen kiküszöbölhetnének, ám mikor ez – ráadásul alulról jövő kezdeményezésként – felmerült, heves ellenállást váltott ki a közvéleményben.
A válsághelyzet elkerülését tovább nehezíti, hogy a köznyelvben már nem feltétlenül helyesen „72 órásnak” nevezett esemény utáni tabletta, az EU tagországok elsöprő többségével ellentétben, itthon még mindig csak receptre kapható, pedig a gyógyszerhez való gyors hozzájutás kulcsfontosságú annak hatásosságához. Az már csak hab a tortán, hogy a tabletta ára diákpénztárcával meglehetősen borsos: 4-8 ezer forint között mozog.
Ha mindezek után megtörténik a baj, a jelenlegi gyakorlat szerint a teherbe esett nő a terhesség 12. hetéig igényelheti a művi terhességmegszakítást, amennyiben a magzat súlyos fogyatékosságtól szenved, a terhesség bűncselekmény következménye, a nő egészsége veszélyben forog, vagy pedig súlyos válsághelyzetet él át. Ez utóbbi az, ami kinyitja a kaput a legális abortusz előtt, hiszen a válsághelyzet indokát nem szabad vizsgálni, így aki párkapcsolata, anyagi helyzete, vagy egyéb okok miatt nem kíván gyermeket vállalni, az kérheti a beavatkozást.
A szabályozás pontos részleteit a TASZ, vagy a Patent Egyesület oldalán lehet megtalálni.
A beavatkozás előtt kötelező részt venni két konzultációs alkalmon. Ez az igazán problematikus elem, a Patent Egyesület által készített kutatás, melynek keretében több abortuszon átesett nővel készítettek interjút, rámutat: ezek gyakran megalázó, embertelen helyzeteket szülnek, ahol az érintetteket sok esetben inkább lebeszélni akarják a beavatkozásról, mint objektívan tájékoztatni. Nem ritka, hogy a termet boldog családokról, gyermekét ölelő anyákról készült képek díszítik.
Ez az a pont, ahol bármilyen szigorítás, vagy éppen a Dúró Dóra által felvetett megoldás – miszerint a beavatkozás előtt kötelező lenne meghallgatni a magzat szívhangját – rámutat a rendszer kegyetlenségére:
adva van egy válsághelyzetbe került ember, akinek sem a közvetlen környezete, sem az állam nem segített, hogy megelőzze a válsághelyzetet, akit gyakran a partnere beszél rá a védekezés nélküli együttlétre, akinek különböző adminisztratív és anyagi okok miatt a sürgősségi megoldás is nehezen elérhető, majd az egész folyamat végén egy olyan logika érvényesül, mintha a helyzet kialakulásáért elsősorban ő lenne a felelős, a döntés következményeinek lelki (és sok esetben anyagi) súlyát pedig kizárólag neki kéne viselnie.
Az egyént hibáztatjuk egy olyan helyzetért, amiért az egyén környezete, az állam és végsősoron mi, a politikai közösség tagjai is felelősséggel tartozunk.
Ráadásul a visszalépés, amire a konzultáció keretében olyan gyakran rá akarják beszélni az érintetteket, gyakran nem valós alternatíva. A fiatalon gyereket vállaló nők különösen kiszolgáltatottá válnak, kieshetnek az oktatási rendszerből, elveszíthetik az esetleges meglévő anyagi biztonságukat, és sok esetben kivívják a társadalom megvetését. Ráadásul a családtámogatási rendszer erősen azokat „jutalmazza” felül, akik már kialakult egzisztencia mellett vállalnak gyereket.
Ezt különösen fontos észben tartani, hiszen az elmúlt években nemzetközi szinten is forró témává vált az abortusz. Gondoljunk csak a brazil helyzetre, ahol a jobboldal a már most is meglehetősen szigorú szabályozás további szigorítása mellett érvel, vagy éppen az argentin mozgalomra, amely idén nyáron kis híján elérte a legalizációt. Európa sem csendesebb: tavasszal az ír választók nagy többséggel döntöttek a tiltás feloldása mellett, míg a lengyel szigorítási tervek évek óta tömegtüntetéseket vonnak magukkal. Terítékre kerültek az igen ellentmondásos, információnyújtást büntető német szabályozásból fakadó visszásságok és persze az is, hogy az olyan radikális jobboldali alakulatok, mint a német AfD, vagy a svéd Svéd Demokraták a maguk politikai környezetéhez mérten ugyan, de a korábbinál szigorúbb szabályozás mellett érvelnek. Vigyázzunk, hogy ne a nők legyenek a menekültválság hátán felkapaszkodó európai szélsőjobb első áldozatai.
