Kommunista családba születtél, majd a Kádár-rendszerben, fiatal felnőttként – erős bázisdemokratikus hangsúlyokkal –, baloldali liberálissá váltál; a tőkés gazdasággal való viszonyod ekkor talán nem volt egészen tisztázott. Aztán a rendszerváltás során folyamatosan balra tolódtál, baloldali szociáldemokrata érveket fogalmaztál meg, a globalizációkritikai mozgalmak megjelenésétől kezdve pedig már részben antikapitalista baloldali elemzéseket közöltél. Ma hová helyeznéd el magad?

Azért valamennyire baloldali liberálisként is tisztázott volt a tőkés gazdasághoz való viszonyom: mint többen is pályatársaim közül, a ’80-as évek közepe táján magam sem rajongtam feltétel nélkül a tőkés gazdaság iránt, a részleges munkás-önigazgatás híve voltam. És abban is a gazdasági demokrácia híveként mutatkoztam, hogy az önigazgatást imitáló, de felülről létrehozott vállalati tanácsok létrehozásának idején például a szamizdat Beszélő hasábjain a munkásokat valóban mozgósító ún. vállalati reformbizottságok alulról felfelé építkező létrehozását szorgalmaztam.

Jelenlegi identitásomat és szerepemet tekintve, a baloldali antikapitalizmus és a baloldali szociáldemokrácia között húzódó keskeny sávban helyezem el magam. Nem szeretem kapitalizmust, de két dologban nem hiszek: egyrészt abban, hogy ezt a rendszert a hatalom megragadásával felülről meg lehet és meg szabad dönteni. Mert abból, a történelmi példák alapján, megint csak diktatúra lenne – persze nem proletár. Bizalmam csakis az alulról szerveződő mozgalmakban van, amelyek a kapitalizmus méhéből megszülető pozitív csirákból építkezhetnek. Ilyen csíráknak tekintem az informatikát, a hálózatosodást, a testre szabott tömegtermelést, a szövetkezeti mozgalmakat és a tudástőke legalábbis részleges felértékelődését.

Persze, ha nincs baloldali mozgalom, ezek éppen hogy az elnyomás eszközei is lehetnek. Mint ahogy jelenleg nagyjából azok is.

A másik, amiben nem hiszek, hogy tisztán szocialista viszonyok létrehozhatók egyedül, a külvilágtól elszigetelten, egy olyan kis, félperifériás, gazdaságilag nyitott országban, mint amilyen Magyarország. Ez megint csak diktatúra lenne, lehetne. A pozitív változásoknak, Marx nyomán, a világkapitalizmus centrumából kell kiindulniuk és onnan továbbgyűrűzve, globálissá terebélyesedniük.

Mindazonáltal addig sem lehetünk tétlenek, amíg ez a folyamat erőre kap:

a hazánkban élő embereknek már rövid távon élhető alternatívát kell kínálni.

Ezt az alternatívát egyedül a baloldali szociáldemokrácia képes előállítani, ennyiben ezért baloldali szociáldemokrata vagyok.

Ez azt jelenti, hogy vissza kell térni a jóléti állam eszményéhez. És mivel most elindult egy gazdasági fellendülési folyamat a világban és Magyarországon, ennek talán lenne is gazdasági fedezete. De ebben ugyanakkor kissé bizonytalan vagyok: bár az utóbbi években Magyarországon az abszolút szegénység csökkent, és némileg a munkásság reáljövedelmei is növekedtek, a növekedés eddigi fő haszonélvezői mégis elsősorban az uralkodó politikai elit, a nagyburzsoázia és a felső középrétegek voltak.

Ami az antikapitalista és baloldali szociáldemokrata énem közötti kapcsot jelenti, azt már említettem: a hit a kapitalizmuson belül konstruálódó szocialisztikus csírákban, amelyek éppúgy lehetnek fontos elemei, alapjai mind egy „jóléti kapitalista” mind egy szocialista modellnek is. Hogy melyikben fognak virágot bontani, abban majd a globális civil társadalmi mozgalmak irányultsága lesz a döntő.

Szoktál antropológiai konstansról beszélni, s ez összefüggésben van azzal kapcsolatos szkepsziseddel, hogy egy „vegytiszta” szocialisztikus modell lehetséges-e? Úgy gondolod, a kapitalizmus bizonyos mértékig csak visszatükrözi az „antropológiai konstans” kompetitív és hierarchikus vonásait s felerősíti ezeket?

Antropológiai konstans helyett inkább emberi természetről beszélnék, mert ezen keresztül jobban kifejezhető a jelenség ellentmondásos természete. Eric Fromm nyomán, az ember kettős lény: az állati és az angyali, valamint a testi és a lelki lét határán helyezkedik el, egyik világban sincs teljesen otthon, ebből következően eredendően magányos. Magányából azonban folyamatosan ki akar törni, mely kitörés, természetéből adódóan, két ellentétes irányba mutathat: lehet progresszív, amikor a szeretet erejével közelít a közösség és önmaga kiteljesítése felé, és lehet regresszív, amikor a gyűlölet irányítása alatt a közösség és önmaga ellen fordul.

Hasonló gondolatot fogalmaz meg Kis János, amikor azt mondja, hogy az ember korlátozottan altruista lény: összetett jelenség, önzésből és szolidaritásból konstruálódik. Az egyelvű társadalmak így nem kedveznek az egyének kibontakoztatásának, ezért tartósan nem is maradhatnak fenn.

A tisztán haszonelvre, önzésre és versenyre épülő társadalmak éppúgy életképtelenek, mint az olyan típusú szocialisztikus modellek, amelyek erőszakkal elnyomják az egyéni érdekeket és kezdeményezést, és tökéletesen ki akarják iktatni az emberek és csoportjaik közötti versengést.

Szoktam ironikusan mondani, hogy vonzalmam a „vegyeskereskedés” jellegű társadalmaké, amelyeket több elv és érték folyamatos versenye dinamizál – a magam elképzelt szocializmusa ilyen társadalom.

A létezett szocializmus egyik legfontosabb ideológiai értéke a kollektivitás volt, miközben a hatalom nem sok teret hagyott az alulról szerveződő közösségeknek. Felülről akarta létrehozni a saját ízlésének megfelelő közösségeket – amelyekben mindazonáltal beindultak spontán csoportdinamikai folyamatok: sok művi úton létrehozott csoport formálódott valódi közösségé, például számos szocialista brigád valóban így kezdett működni. Ha nem is született meg a rendszer ideológusai által vágyott „szocialista ember”, azért ha valaki bajba került, többnyire segítő kezek nyúltak ki felé.

Ez a folyamat azonban a gazdasági válság sújtotta ’80-as években megtorpant, és az akkortájt teret hódító második gazdaság már inkább a versengő ember világa volt.

A rendszerváltás során azután a még meglévő közösségcsírák is felbomlottak, a társadalom atomjaira szakadt – mindenki mindenki farkasává lett.

Jogos a kérdés: valóban, az újkapitalizmus az emberi természet kompetitív jegyeit erősítette és erősíti fel. Nemcsak nálunk, de szerte a világban, bár a demokratikus hagyományok gyengesége következtében nálunk a verseny élesebb és a szolidaritás gyengébb. A 2010 után kiépülő autoriter, magyar kapitalizmus azután az antropológiai konstans hierarchikus elemeit is felerősíti, mivel ebben a világban a talpon maradás egyik legfontosabb feltételévé a különböző szintű feletteseknek való megfelelés és behódolás vált.

A 2010 utáni autoriter rendszert említetted. Ez nem csak magyar jelenség immár. Hogy látod, a polgári demokráciák tulajdonképpen összeomlóban vannak? Ha igen, mi az az új rendszer, amit látunk, a kapitalizmus egy új államrendszert, sőt talán új társadalmi rendszert termel ki magának?

A polgári demokráciák, úgy általában, nincsenek összeomlóban, de súlyos válságukat élik. A kapitalizmus hetvenes évektől kezdődő, a neoliberalizmus által fémjelezett laissez faire szakasza szükségképpen vezet el a 2008-as világgazdasági válsághoz, amely a politikai életben megágyaz az autoriter tendenciák megjelenésének, majd megerősödésének: a válság megrendíti a középrétegek helyzetét, nem beszélve az ekkorra tetőződő biopolitika identitásokat elbizonytalanító hatásáról – és az így előálló helyzetben az emberek tömegesen kezdenek el vágyakozni a biztonságos megkapaszkodás ígéretével fellépő erős apafigurák, „aparendszerek” iránt.

A nemzetállamokhoz kötődő, többpártrendszerű parlamenti demokrácia válsága azonban nem a közelmúltban alakult ki.

A válság a hetvenes évektől kezdődött, amikortól a neoliberális globalizáció következtében a globális tőke egyre inkább a nemzetállamok fölé nőtt, korlátozva ezzel helyi kormányok és politikai pártok mozgásterét. Ezt, vagyis az alternatívák beszűkülését fejezte ki a különböző ideológiákkal fellépő pártok konkrét programjainak közeledése, ezen belül pedig a szociáldemokrácia neoliberalizmusban való feloldódása is.

Igen, nagyrészt az utóbbival magyarázható a polgári demokráciák válságának mostani jellege: a 2008-ban kitört világgazdasági válságra a magukat baloldaliként definiáló politikai erőknek nem volt releváns válaszuk és megoldásuk, ezért a biztonságérzetükben megingott emberek egyre inkább az ellenségképekkel operáló, autoriter szélsőjobboldal felé kezdtek orientálódni, és, mint ahogy gondolatmenetem elején mondtam, ez a folyamat jelenleg is tart.

Vagyis, míg korábban a globális tőke, mostanra a szélsőjobboldal veszélyezteti elsősorban a polgári demokráciát.

A válságjelenségeknek lehetséges egy tisztán strukturalista magyarázata is: kutatásaim szerint, az autoriter tendenciák előretörése nem más, mint az általános refeudalizáció kísérőjelensége, ami valójában a kapitalista rendszer regressziója egy korábbi társadalmi formáció irányába. Mely regresszió annak következménye, hogy a rendszert érő erős kihívásra a rendszer nem képes pozitív, előremutató választ, válaszokat adni, ezért elindul visszafelé.

Más megközelítésben: az erős külső kihívás – a világgazdasági válság és a világrendszer multipoláris irányba való elmozdulása – hatására, pontosabban az ellene való védekezésként, a struktúra összerántja magát, összezár, kézi vezérlésre áll át.

Mindazonáltal, a rendszer továbbra is kapitalista marad, ami végbemegy – és nem először a történelemben – az az, hogy laissez faire korszakát egy autoriter korszak váltja fel. Kurzusváltás történik, de rendszerváltás nem. És ha a globális tőke hosszabb távon mégis csak tovább erősödik, ami valószínű, és ezzel párhuzamosan, ennek hatására nem kerül sor szocialista fordulatra, ez a libikóka ismét csak lendületet vehet – most ellentétes irányba.

Beszéljünk kicsit arról, mit jelentenek ezek az eltolódások az egyének szintjén. Te pszichológusnak készültél, majd sokat foglalkoztál az utóbbi 10-15 évben a mai hiper-kompetitív kapitalizmus személyiségtorzító hatásaival. Hogyan függ ez össze a politikai perspektívákkal? Élesen fogalmazva: képesek vagyunk-e még egyáltalán szolidarisztikus viszonyulásra?

Nagyon nehéz családi körülmények között nőttem fel, tragédia is történt a családban. Hogy létezhessek és feldolgozhassam a történteket, már kisgyerekként át kellett tudnom látni a körülöttem lévő érzelmi és az azokkal összefüggő hatalmi viszonyokat. Pszichológiai érdeklődésem innen eredeztethető. Csak azért nem mentem érettségi után pszichológia szakra, mert engem úgy tájékoztattak, hogy abban az évben ilyen szak nem indul az egyetemen. De érdekelt a történelem és matematika is, ezért aztán a Közgáz elméleti szakára jelentkeztem.

A lelki jelenségek iránti érdeklődésem azonban megmaradt, sőt, a Közgázon folytatott tanulmányaimmal nyertem egy plusz tudást: az arra való képességet, hogy kapcsolatot tudjak látni a társadalom strukturális folyamatai és az egyének és csoportjaik motivációi, attitűdjei és érzelmei, érzelmi viszonyai között. Autodidakta pszichológiai képzésemről elsősorban Erős Feri barátom gondoskodott.

A hiper-kompetitív kapitalizmus személyiségtorzító hatásai valóban összefüggenek a politikai perspektívákkal, pontosabban a politikai-társadalmi perspektívák hiányával. Ez a kapcsolat kölcsönkapcsolat: miközben technikailag már adottak egy újszocialista alternatíva feltételei, a tőke agymosó gépezetei mentálisan annyira megfertőzték már az embereket, hogy azok mai állapotukban egyrészt nem képesek felismerni ezt az alternatívát, másrészt egy újszocialista struktúrát működtetni sem igen tudnának.

És a visszacsatolás: az emberek nem csak lelki, de társadalomszerkezeti okok miatt sem mutatnak egyelőre affinitást egy újszocialista alternatíva iránt: a globális tőkemozgások mindezidáig még nem kényszerítették ki a Rosa Luxemburg által prognosztizált állapotot, nevezetesen azt, hogy egyfelől a tőkejövedelmek, másfelől a munkajövedelmek kiegyenlítődjenek a világban.

Márpedig az utóbbi lenne az alapfeltétele az újszocialista alternatívában érdekelt globális munkásosztály kialakulásának. Ez még hosszú ideig várat magára. Nagy kérdés ugyanakkor, hogy ökológiai szempontból az emberiség megéri-e ezt az állapotot. Vagy mást mondok: nem lesznek-e addig pusztító háborúk?

Mindazonáltal az emberi természet sajátszerűségéből adódóan, még mindig képesek vagyunk szolidaritásra, és az az egyén, aki már egyáltalán nem, az elsősorban önmagát roncsolja.

És amiben már rövid távon bízhatunk, az az, hogy a jelenleg gátolt társas és szolidarisztikus igényeink előbb utóbb ellenállhatatlanul utat törnek maguknak – még ha nem is rögtön a kapitalizmus leváltásában fog ez megnyilvánulni.

Beszéljünk kicsit a te személyes kapcsolataidról. A liberális reformközgazdász-csoport számos tagjával személyes/baráti viszonyban voltál, ha jól tudjuk (Mihályi Péter, Csillag István). Milyen érzés volt a kilencvenes években, amikor ezek az emberek részt vettek a privatizáció és a sokkterápia végrehajtásában mint gazdaságpolitikusok vagy mint rendszerideológusok? Hogyan lehetett ezt feldolgozni? És a bukásukat 2010-ben? Matolcsy Györgyöt is jól ismerted.

1970 és 1989 között dolgoztam a Pénzügykutatóban, a legszorosabb szakmai és baráti viszonyok között. Akkor jöttem el, amikor a ’80-as évek végén az intézet, majd rt. munkatársai közül egyre többen kezdtek el bekapcsolódni a spontán privatizáció folyamatába. Nemcsak mint ideológusok, hanem mint konkrét bonyolítók is. Többen ezzel alapozták meg későbbi anyagi egzisztenciájukat. Én kritikával illettem ezt az egészet, aminek következtében rövid úton távoznom kellett.

Mindazonáltal ezt követőn is többekkel laza szakmai-baráti kapcsolatot tartottam fenn, hiszen érdeklődésünk, de emlékeink is közösek voltak. A kapcsolataim velük, mégpedig végérvényesen, 2010 után szakadtak meg, amikor is „Fideszék” minden munkahelyemről eltávolítottak. Innentől kezdve ugyanis volt kollegáim nem akartak rólam tudni. Nem mintha ők Fidesz-pártiak lettek volna, hanem azért, mert kiestem a korábbi társadalmi státusomból, és innentől kezdve többé már nem voltam érdekes számukra. Feldolgoztam.

Miként a Matolcsyval való szakítást is, ami talán az egyik legnagyobb veszteség volt, mivel a rendszerváltást követő első két évtizedben igen kreatív, innovatív beszélgetőpartnerem volt.

De az elmúlt évtizedekben megszakadtak más fontos kapcsolataim is: a volt demokratikus ellenzékbeli barátaimmal. Ők azért haragudtak meg rám, mert szóvá tettem, és meg is írtam róluk, hogy a rendszerváltás időszakában a késő-kádári technokrácia nyomására feladták korábbi baloldali értékeiket, sőt, úgy fogalmaztam: demokratából liberálissá lettek. Ők azzal büntettek és büntetnek, hogy írásaimról egyszerűen nem vesznek tudomást. Nemlétezőnek nyilvánítottak – pedig a ’80-as évek elején komoly egzisztenciális fenyegetettséget éltem át a mellettük való nyílt kiállásomért. Ironikusan fogalmazva: lehet, hogy ezt sem tudták megbocsátani. De mára már ezt is megemésztettem, sőt, többükre, mint ifjúkorom fontos szereplőire, szeretettel tudok visszagondolni.

A magyarországi radikális baloldal egyik fontos teoretikusa vagy lassan három évtizede. Mit gondolsz erről a közegről emberileg? Beszéltél arról nyilvánosan is, hogy sokszor az – elvileg – humanista baloldalon gondok vannak a humanitással. Mit gondolsz, vajon ennek „konjunkturális” okai vannak csak – ti. a baloldal marginalizáltsága –, vagy esetleg mélyebbek? Sokunk számára a te „szalonod” az egyik ritka példa arra a baloldalon, ahol különböző hátterű emberek „átszólnak” egymáshoz emberi hangon.

Először is, nem tartom magam radikális baloldalinak, csak egyszerűen baloldalinak, aki az adott körülmények között rendszerkritikai magatartást kell, hogy tanúsítson. Annyira elviselhetetlenek a fennálló újkapitalista viszonyok.

A radikális jelző egyébként számomra valami forradalmi hevületet asszociál, és be kell, hogy valljam, a forradalomban, általában a forradalmakban, abban az értelemben nem hiszek, hogy léteznek, létezhetnek a társadalmak életében olyan cezúraszerű, többnyire az erőszak eszközeivel végrehajtott fordulatok, amelyek többet jelentenek, jelenthetnének egy egyszerű hatalomváltásnál.

Mint arra már utaltam, reményeimet sokkal inkább az újkapitalizmus méhében lassan, evolutív módon felhalmozódó, pozitív csírák összeállásába és megszületésébe vetem. Úgy gondolom, ez sok mindenkitől megkülönböztet a rendszerkritikai baloldalon.

Ez a baloldal, néhány ember kivételével, számomra élhetetlen közeg. Az empátia, az emberi szolidaritás teljes hiánya jellemzi – de hát ezt már több mint tíz éve szóvá tettem. Viszonyai kapitalisták, az emberi kapcsolatokat az éles versengés és a „használom-eldobom” elv mozgatja. Ehhez kapcsolódik az a régi meglátásom, hogy a baloldal egyik súlyos tehertétele, hogy a közösségiséget hirdető szocializmus eszménye sok olyan embert bevonz, akik számára a mozgalom és a közösségiség ideájával való azonosulás csupán kompenzálás. Annak kompenzálása, hogy személyes életükben képtelenek valódi közösségeket létrehozni, azokban mozogni, sőt, olyan is van, akit kifejezetten zavarnak az ilyen közegek. Kívül keresik azt, ami belül hiányzik.

Ez a baloldal történelmi öröksége – már Dosztojevszkij is felfigyelt rá –, de valóban, a baloldal jelenlegi dekonjunkturális helyzete még rá is erősít a jelenségre. Nemcsak Magyarországon, de szerte a világban.

Szoktam ironizálni azon, hogy majd onnan lehet tudni, hogy a baloldal számára kedvező alternatívák rajzolódnak ki a horizonton, hogy mozgalmaiban megjelennek a „normális”, vagyis a hétköznapi együttérzésre, szolidaritásra is képes emberek.

A házi szalonom több mint 25 éves, és a volt demokratikus ellenzék által működtetett, magánlakásokban tartott, hétfői repülő egyetem inspirációjára hoztam létre. Azzal a lényegi különbséggel, hogy szemben az utóbbival, nálunk a hangsúly nem az előadások meghallgatásán, hanem az azt követő többórás beszélgetésen van. Ha tudományosan akarnám jellemezni, a szalon nem más, mint a habermasi „okoskodó magánembereknek” egy közönsége. A közszféra és a magánszféra közötti térben helyezkedik el, és benne lehet kritikát gyakorolni.

Szemben a Habermas által leírt, az előbbi kettő összefonódása révén létrejött, refeudalizált udvarral, amely előtt lehet szerepelni. Vagyis ami nem más, mint a konferenciák világa. Ahol nem valódi disputa, csupán annak prezentációja zajlik.

A szalon vendégei, résztvevői a baloldal legkülönbözőbb színű árnyalatához tartozó emberek, de volt már meghívottunk liberális és konzervatív értelmiségi is. A lényeg az egymás iránti kölcsönös figyelem és tolerancia. És hogy senki sem akar a tévedhetetlen szerepében feltűnni, vagyis itt presztízsveszteség nélkül be lehet vallani, ha nem nekem, hanem a másiknak van igaza. És persze fontos emberi közeg is vagyunk egymás számára, számos barátság született már a szalonos ismeretségből.

A „társadalmi osztály” kérdése fontos szerepet játszik munkáidban. Egy helyütt azt állítottad: „A magyarországi újkapitalizmus viszonyainak elemzésénél el kell vetnünk az osztályelemzést”. Miért definíciós kritérium a belső kohézió-osztálytudat az osztályhoz? Funkcionális értelemben – az értéktermelésben, az irányítási hierarchiában betöltött pozíció szempontjából – a magyar proletáriátus elég világosan létezik.

A kérdés második felével kezdem. A magyar proletáriátus, a magyar munkásság természetesen létezik. A magam részéről munkásnak tekintek mindenkit, aki munkaereje áruba bocsátásából él, és sem szellemi, sem irányítástechnikai értelemben nem tölt be vezető pozíciót. Így tehát munkás a bolti eladó és a beosztott informatikai mérnök is. A példából is látszik, hogy a munkásság helyzete igen differenciált, sőt, belső érdekellentétek is tagolják.

Vannak azonban közös érdekeik.

Egyrészt, ilyen a munkásság szabad szervezkedésének biztosítása. Másrészt, közös érdekük olyan gazdaságpolitika léte, amely a külső és belső a gazdasági egyensúlyt nem a fizetőképes kereslet, ezen belül a munkabérek leszorításával kívánja fenntartani, létrehozni. Differenciált, sőt atomizált helyzete és a tőkeérdekek leplezett – a mindenkori kormányok és politikai pártok álruháját öltő – volta miatt azonban a munkásság nem szerveződik osztállyá.

Miért feltétele a megszerveződés a munkásosztály létének?

Itt Marxból indulok ki. Marxnak három tétele is volt az osztályról, bár kiforrott osztályelméletet nem volt ideje kidolgozni. Az egyik a magánvaló és magáértvaló osztály megkülönböztetése: a magánvaló osztály még nem tud önmagáról, a magáértvaló osztály viszont már öntudatára ébredt. A másik tétel ahhoz az elméletéhez kapcsolódik, amely szerint a történelem osztályharcok története, a társadalmi fejlődés motorja, hajtóereje az osztályharc, sőt, maguk az osztályok is eme harc nyomán formálódnak ki.

Nos, ha most csak a magyar történelmet nézzük, azt látjuk, hogy legalábbis az elmúlt száz évben a végbemenő rendszerváltások és kurzusváltások nem a felül és alul lévő osztályok összecsapásának eredőjeként, hanem a felül lévők, a hatalom különböző csoportjai, frakciói közötti belső (bár időnként az utcára is kivitt) összeütközések eredményeként következtek be.

E csoportok, frakciók közül azok nyertek, amelyek erős külső hatalmi központok támogatását élvezték – sőt, gyakorta magát a hatalmi elit megosztottságát is eme külső hatalmak inspirációi, beavatkozásai hozták létre.

Ha viszont ez így van, vagyis a felül lévők és alul lévők harca legfeljebb csak keretezi a felül lévők belső küzdelmeit, akkor sem uralkodó osztály, sem munkásosztály nem tud kiformálódni.

Akkor helyesebb uralkodó elitekről és atomizált társadalomról, ezen belül darabjaira töredezett munkásságról beszélni.

Ehhez rímel Marx harmadik, a Kommunista Kiáltványban kifejtett tézise is, amely szerint a munkásság osztállyá szerveződése majd csak a kapitalizmus fejlődésének előrehaladott szakaszában fog végbemenni. Mint arra beszélgetésünk elején Rosa Luxemburgot idézve utaltam, Marx után több mint 150 évvel magam is így látom:

a munkásosztály globálisan fog megszületni, mégpedig akkor, amikor világszinten végbemegy a munkások életfeltételeinek jelentős közeledése.

Mindezzel nem cáfolni, sőt inkább aláhúzni kívánom a kizsákmányolás létét, tényét: az osztályvédelemben nem részesülő egyéni munkás kiszolgáltatottsága, kizsákmányoltsága az egekig ér – ebben a helyzetben gyakorlatilag nincs korlátja a munkás által megtermelt értéktöbblet tőkések általi elsajátításának. Ezért lehet az, hogy az újkapitalizmusban a munkásság széles rétegei valójában nem juthatnak hozzá a munkaerejük újratermeléséhez szükséges javakhoz. Jelentős rétegeket pedig már kizsákmányolni sem akar senki. Ők egyszerűen feleslegesek.

Ezeket az osztályfogalmakat használva, mit látunk 2010 óta? Az új állami elit és államfüggő oligarchia, a „nemzeti burzsoázia”, osztálynak tekinthető?

Kutatásaim szerint, a monopolkapitalizmus kialakulása óta, amikortól is olyan nagyságrendű gazdasági hatalomkoncentráció megy végbe, hogy ennek nyertese, a nagyburzsoázia képes elbújni a mindenkori kormányok és politikai pártok mögé, és azokon keresztül érvényesíteni érdekeit, a hatalmi szerkezet leírásakor pontosabb uralkodó osztály helyett osztályvonásokkal rendelkező hatalmi rendekről beszélni.

A nagyburzsoázia, a kormányok és a politikai pártok összefonódásából olyan konglomerátum jön létre, amelynek tagjait közös ethosz, értékrendszer és magatartásminta jellemzi, és szoros, főként informális kapcsolati háló köti össze.

Az ilyen képződmények pedig, weberi értelemben, rendet alkotnak. Ugyanakkor eme rendek mind weberi, mind marxi értelemben osztályvonásokkal is bírnak. Weberi értelemben azért, mert a nagyburzsoázia piacon való – legalábbis részleges – megmérődésével hosszú távon maga a hatalmi rend egésze is megmérődik: megerősítést nyerhet a piacon, vagy éppen elbukhat ott. Márpedig, mint tudjuk, Weber szerint, az osztályhelyzetek olyan társadalmi pozíciók, amelyek a piac közvetítésével jönnek létre. Marxi értelemben, a hatalmi rendek osztályvonásai onnan erednek, hogy e rend valójában kollektív tulajdonosa az általa birtokolt javaknak – tehát kollektív kizsákmányoló.

A hatalmi rendek csúcsán általában a nagyburzsoázia áll, alfrakcióit pedig a mindenkori kormányok, kormánypárti politikai pártok, a hozzájuk lojális technokrácia, az őket kiszolgáló média és a hozzájuk hű értelmiség alkotják.

Ehhez hasonló hatalmi képződmény az újkapitalizmushoz érkezvén globális szinten is létrejön, összeszerveződik, ezt nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúrának nevezem. A „szuperstruktúra” domináns frakciója a globális nagyburzsoáziából és jelenleg (még) az Egyesült Államok politikai és katonai elitjéből áll. Alfrakcióit a nemzetközi pénzügyi és hitelminősítő szervezetek, a globális média, a centrumországok politikai és kormányzati elitjei, valamint a globális értelmiség alkotják.

Rátérve a magyar hatalmi struktúrára: a politikai rendszerváltást követőn, részben már azt megelőzően, a késő kádári technokrácia (pl. Bokros Lajos, Békesi László), majd a techno-burzsoázia (Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon) közreműködésével, az 1990-es évek közepétől létrejön egy középerős nagyburzsoázia, amely a multinacionális vállalatok vezető erőiből és a nemzeti burzsoáziából rekrutálódik.

2010-ig ők alkotják a hatalmi rend domináns erejét, alfrakciói a mindenkori kormányok, a kormánypárti politikai pártok, kiemelten a késő-kádári technokrácia, valamint a hozzájuk hű médiumok és értelmiség. Mint azt már említettem, ez a felállás szorosan összefügg az aktuális globális hatalmi viszonyokkal, nevezetesen a világ 1980-as évek végétől bekövetkező hatalmi egypólusosságával: az Egyesült Államok vezette globális főhatalom, vagyis a „szuperstruktúra” elsődlegesen a nagyburzsoáziát, ezen belül is elsősorban a globális nagytőkéseket és kiszolgálóikat támogatja – amelyek tulajdonképpen a „szuperstruktúra” részei.

2010 után a hatalmi renden belüli dominanciaviszonyok megváltoznak.

Az ekkor hatalomra került Fidesz-KDNP kormány, élén Orbán Viktorral, és szövetségben egy ekkorra megerősödő nemzeti-konzervatív technokráciával (Matolcsy vezetése mellett) kísérletet tesz a nagyburzsoázia megzabolázására. Mivel nem uralhat minden nagyburzsoát, ezért féken tartásuk céljából versenyezteti, és kijátssza őket egymás ellen. Emellett viharos gyorsasággal vele lojális kliensburzsoáziát hoz létre – ezzel a törekvésével magyarázható elsősorban a jogállami keretek felrúgása, mivel a kliensek gyors létrehozásához a vagyonok erőszakos másodlagos újraelosztására van szükség. Mint egyik tanulmányomban fogalmazok: míg a késő-kádári technokrácia „osztogatott”, addig a mai hatalmi elit „fosztogat”.

A közbeszédben elterjedt nézettel szemben, a Fidesz vezette kormány nem csupán a nemzeti tőke kormánya.

A GDP húzásában vezérszerepet játszó nagy, exportáló multinacionális cégek, pontosabban azok vezető erői is a kliensburzsoázia részei: az utóbbi években egy szelektív osztogatás keretében, nevezetesen a stratégiai megállapodások rendszerének közvetítésével, több milliárdos állami támogatásokban és adókedvezményekben részesültek. Több jel szerint, a német nagytőke a Fidesz kormány lelkes támogatója. És nem csak a pénzügyi kedvezmények, hanem a laza magyar munkavédelmi szabályozás miatt is.

Összefoglalva: a hatalmi rend domináns csoportját a Fidesz-KDNP hatalmi konglomerátuma, és azzal szimbiózisban a hozzájuk hűséges kliensburzsoák és a nemzeti konzervatív technokrácia alkotják. Közös érdekeik mellett küzdelem is folyik közöttük, lásd Simicska Lajos nagytőkés lázadását Orbán Viktor és annak vonala ellen. De lásd eme nagytőkés mostani meghunyászkodását is! A hatalmi rend alfrakciója a kisebbségben lévő nem-kliens nagyburzsoáziából, a kormánypárti médiákból és a fennálló hatalomhoz lojális értelmiségből tevődik össze.

Ki kell emelnünk, hogy eme hatalmi rend rendies vonásai erősebbek, osztályvonásai pedig gyengébbek, mint elődeié volt: a kliensburzsoázia elődeinél is kevésbé a piacon, mint sokkal inkább a politikai hatalom eszközeivel jön létre, sőt, piaci oldalról nemcsak keletkezése, hanem visszajelzése is gyengébb. Ez adja rövid távú erejét, ugyanakkor lehet forrása hosszabb távú elgyengülésének is.

Miként a 2010 előtti hatalmi szerkezet, ez a mostani hatalmi rend is külső megerősítést nyer, sőt, stabilitását nagymértékben köszönheti külső erőknek is.

Nagyjából ezen időszaktól datálható ugyanis, mint azt már jeleztem, a globális rend egypólusosságának oldódása, Oroszország hatalmi ambícióinak megerősödése és a keleti autokráciák felemelkedése – a világhatalmi helyzet változása multipoláris irányba. Ami egyet jelent azzal, hogy a „szuperstuktúrán” belül új törésvonalak jelennek meg, új, módosult szövetségi rendszerekkel.

A német nagytőke a jelenlegi magyarországi hatalmi rend egyik oldalán, az orosz politikai és gazdasági elit, valamint a keleti autokráciák a másikon. Ezek a jelenlegi hatalmi rend külső-belső szövetségesei – rájuk támaszkodva, közöttük ingázva Orbánék eddig sikeresen lavíroztak a globális erőpólusok között. Kérdés, ez meddig mehet így. Más oldalról: ezen erőcsoportok küzdelmének kimenetele hazánk jövőjét is meghatározza majd.

Hogyan látod akkor Magyarország jövőjét? Hogyan érzed magad itt, mit tennél, ha 18, 30 vagy 40 éves lennél?

Magyarország perspektíváit, mint olyan országét, mely gazdaságilag különösen nyitott, és annyira és olyan módon integrált a világgazdaságba, hogy az már függőségként jelenik meg, elsősorban a geopolitikai és világgazdasági viszonyok alakulása fogja meghatározni.

Utóbbiak lényege az autoriter és szélsőjobboldali tendenciák erősödése szerte a világban, mely nem más, mint torz válaszkísérlet a kapitalizmusnak a hetvenes években elindult neoliberális hulláma által keltett társadalmi feszültségekre.

Ezzel párhuzamosan, a világrend az egypólusosság állapotából a multipolaritás irányába mozdul el. Ez azzal jár, hogy Magyarország jelenlegi autoriter hatalmi struktúrája és annak szélsőjobboldali irányultsága folyamatos külső megerősítést kap és fog kapni. Ezt erősíti egyfelől az, hogy az immár harmadik folyamatos ciklusába lépő Orbán-kurzus hatalmi aktorai tovább folytathatják a társadalom saját képükre formálását – egészen a legapróbb sejtekig.

Másfelől, ezzel összefüggésben, az, hogy a belső ellenzék, ezen belül a baloldal rendkívül gyenge és megosztott. Utóbbi okai elsősorban strukturálisak:

a világ globalizálódásának jelenlegi szintjén a baloldal már nem lehet nemzeti, de még nem lehet nemzetközi sem.

Valódi, a rendszer alapelemeit érintő baloldali fordulatot nemzeti szinten már csak diktatúrával és a határok lezárásával lehetne megvalósítani, különösen egy olyan, az előbb jellemzett adottságokkal rendelkező országban, mint hazánk. Ez viszont fából vaskarika lenne.

De egy enyhébb, baloldali szociáldemokrata fordulatnak is gyengék jelenleg az esélyei: mivel Magyarország a diktatúra felé halad, nehézségi erejével a libikóka másik oldalán a szabadság mindenek felettiségét hirdető liberalizmust, a liberális politikai erőket és mozgalmakat „dobja fel”. Tehát nem a baloldalt – lett légyen bármilyen árnyalatú is annak irányultsága.

Nemzetközi pedig a baloldal még azért nem lehet igazán, mert potenciális bázisa, a globális munkásság egyelőre annyira megosztott, hogy mindezidáig nem szerveződhetett osztállyá, és bár úton van e felé, ez az út még hosszú lesz. Emlékezzünk vissza, ez volt a globalizációkritikai mozgalmak megtorpanásának, majd hanyatlásának is az egyik legfontosabb oka.

Mindazonáltal, hosszabb távon a globális tőke tovább fogja erodálni a nemzeti határokat, és előbb utóbb áttöri a most kiépülőben lévő autoriter struktúrákat is. De hogy mikor, az egyelőre nem látható.

Az adott körülmények között kettős feladatot látok magam és a hozzám hasonló baloldaliak előtt.

Egyrészt, minden körülmények között ki kell állni a szegények, elesettek és kiszolgáltatottak mellett, elutasítva a minél rosszabb, annál jobb ideológiáját. Erre mondtam azt, hogy rövid távon baloldali szociáldemokrata vagyok.

Másrészt őrizni és átadni az átfogó rendszerkritikai attitűdöt és a hozzá kapcsolódó értékeket valamint célokat. Ezek közül a leglényegesebb a mindent maga alá gyűrő tőkelogika alóli (majdnem teljes) felszabadulás – ami egyet jelent az elidegenedés (majdnem teljes) felszámolásával. Ha fiatal lennék, akkor is valószínűleg ezeket a célokat tűzném magam elé. És a dolgok jelenlegi állása mellett lennének is társaim.