„a szocialista társadalom tehát abból az anyagból valósul meg, amit a kapitalista társadalom ad, és ha az utóbbi szakadékba esik, csírájában hal az előbbi is.”
Constantin Dobrogeanu-Gherea^[1] (1921)

„Előbb elhitték, hogy a világ egyik napról a másikra elpusztul, mint azt, hogy megváltozik. Beszédes néni egy fizetett szociológus meggyőződésével vallotta, hogy uraknak mindig kell lenni, de azon a tavaszon, amikor a Halley-üstökös megjelent, nem vetett babot, mert őszre úgyis vége lesz mindennek.”
Illyés Gyula: Puszták népe (1936)

„Könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét”
Mark Fisher: Capitalist Realism (2009)

Nagyon nehezemre esik vitába szállni Kapelner Zsolt amúgy is kiváló eszmefuttatásainak legfrissebb, és egyik legélesebb darabjával. Nehezemre esik, mert alapvetően mind elméleti állításaival, mind a – nagyon is empirikus – fenyegetések természetrajzával egyetértek. Osztozom afölötti félelmében, hogy a kortárs baloldal betagozódik az egyre brutálisabbá váló posztfasiszta fősodorba, ahogyan vele együtt irtózom a fejét itt-ott felütő kvázi-sztálinista anti-moralizmustól is, mely az ideológiakritika eszköztárát használva, az uralkodó társadalmi rend fenntartását szolgáló diskurzusminták leleplezésével párhuzamosan – mintegy az újszülöttet a fürdővízzel kiöntve – a moralitás teljes tagadását kultiválja.

Hogy ezen alapvető egyetértés ellenére mégis vitába szállok, azt főként a beszélgetés továbbvitelének szándéka motiválja, illetve az a tény, hogy néhány jelentős ponton nem kellőképpen kifejtettnek érzem Kapelner Zsolt érvelésének előfeltételezéseit, és a vita eszközével próbálnám kideríteni, vajon ezekben a premisszákban is egyetértünk-e, és hogy mindebből mi is következik a baloldali politikai gyakorlat számára.

Jogállam-fetisizmus?

Kapelner legfontosabb állítása, hogy a kortárs baloldal feladja az egyetemes emancipáció eszméjét, amikor a társadalmi többség megalkotásának vágya által vezérelve, az államra mint semleges politikai eszközre tekint. Helyette a fennálló posztfasiszta renden belül próbál lokális engedményeket kikönyörögni, és ezáltal szükségszerűen ennek a rendnek, bár reformista, de hűséges szolgálójává válik. Őfelsége hűséges ellenzéke – röviden így foglalható össze az az irány, amely felé Kapelner szerint a kortárs baloldal rohamléptekkel tart.

„A baloldal kapitulációja a reakciós politikai fősodor előtt minden ötven évben egyszer megtörténik, és mindig katasztrófával jár” – írja.

És valóban, a cikkben leírt diagnózis könnyen eszünkbe juttathatja például a 19. század végének, 20. század elejének kelet-európai szociáldemokratáit, akik közül sokan szinte egész munkásságukat arra tették fel, hogy a kapitalizmus kiépítését segítsék – hiszen, ahogyan akkor gondolták, a kapitalizmus szükséges előfeltétele a szocializmusnak, és a bolsevikokkal ellentétben meg voltak győződve róla, hogy a feudalizmus és szocializmus közötti közbülső lépést nem lehet csak úgy átugrani.

A helyi gazdasági és társadalmi viszonyok és az általános elméleti premisszák összeegyeztetésének politikai kísérlete volt ez, amely – visszanézve, például, a két világháború közötti magyar vagy román szociáldemokraták munkásságára – nehezen lenne „sikeresnek” nevezhető. Küzdöttek a „reakció” leglátványosabb formái ellen, de ezt a küzdelmet is részben a kapitalizmus maradéktalan kiépülésének támogatása motiválta.

„A két meggyőződésű emberek” – ezzel a kifejezéssel írja le száz év különbséggel Ady és TGM a „mindenkori magyar radikálisok tragédiáját”:

„Követeljük a legteljesebb demokráciát, ordítjuk az általános, titkos és egyenlő választás-jog elvét becsületesen, mártírosan, holott századokkal nálunk előbb járó kultúrtársadalmak eredményei már elvették titokban minden gusztusunkat” – írja Ady 1911-ben.

„[N]em hiszünk a polgári demokráciában, közben védjük – haláltusája közben is – a polgári demokráciát, holott persze nem róla álmodunk, hanem egészen másról” – állapítja meg TGM 2017-ben.

Nem tartom kizártnak, hogy Kapelner Zsoltnak igaza van, és a kortárs euro-amerikai baloldal egy jelentős része merő együgyűségből csúszik bele az államfetisizmus hibájába, nem ismeri fel, hogy az állam valóban nem egy semleges és autonóm entitás, amelyet „elfoglalva” emancipációs célok szolgálatába lehet állítani.

De nem lehetséges, hogy csupán a két meggyőződésű embertípus új, 21. századi konfigurációjáról van szó?

A kort, amelyben élünk a kapitalizmus és a demokrácia egyre nyíltabb, egyre látványosabb ellentéte jellemzi. Noha bizonyos történelmi korokban és bizonyos földrajzi keretek között a tőkelogika és a polgári demokrácia viszonya nem volt ennyire feszült,  manapság kétségtelenül nem ebben a korban élünk.

Manapság sokan – „haláltusája közben is” – védelmezzük a polgári demokráciát és jogállamot, mert úgy hisszük, hogy az emberi méltóság és önrendelkezés legalább olyan procedurális minimumait garantálják, amelyek tőkelogika általi feldarálása után egy objektíve rosszabb korszakba érkeznénk.

Ez alapvetően egy utóvéd harc egy olyan politikai formáért, amelynél kiterjedtebb, mélyebb, szubsztanciálisabb demokráciát is el tudunk képzelni, sőt ezt kívánatosabbnak is tartjuk annál, amihez szerencsénk van. Tudjuk, hogy a polgári demokrácia és a jogállam sem egy semleges eszköz, ismerjük kialakulásának történelmi feltételeit, mégis védelmezzük, mert az alternatívát a „minél rosszabb, annál jobb” logika jelentené, vagyis egy empirikusan alá nem támasztható feltételezés, miszerint minél gyorsabban és minél teljesebben omlik össze a jelenlegi rend, annál gyorsabban és könnyebben építhető fel egy nekünk tetsző új rend.

A probléma csak az, hogy semmi sem garantálja, hogy az összeomlás után egy jobb rend épülne ki, nem pedig „új barbárság”.

Emellett pedig ott van az a másik húsbavágó kérdés, hogy vajon a „minél rosszabb” időszaka mennyi áldozattal jár, és mennyire minimalizálhatók ezek az áldozatok a polgári demokrácia procedurális minimumai által. Az egy valódi morális dilemma, hogy vajon mennyit nyerünk a réven, és mennyit veszítünk a vámon. A választ nem tudom.

Mindenesetre ettől még felmerül a kérdés, hogy amit Kapelner államfetisizmusnak nevez, és vele egy káros, tudattalan reflexet jelöl, vajon nem jogállam- és demokráciafetisizmus-e?

Az államhatalom szerepének eltúlzása helyett nem inkább a nemzetállamon belüli jogállam és demokrácia intézményi garanciáiba kapaszkodunk-e a szüntelen talajvesztés állapotában?

Ez nem derül ki Kapelner leírásából, márpedig ez egy olyan kérdés, amit tisztáznunk kell. Ha ezt nem tudjuk, akkor azt sem tudjuk, hogy vajon az államhatalom fetisizálása (szerintem: a polgári demokrácia fetisizálása) valóban „az elnyomásnak és kiszolgáltatottságnak való ellenállás állam alatti és állam feletti formái”-nak gátja-e. Márpedig Kapelner ezt állítja, és nyilván lehet igaza, de jelen gondolatmenetében ez az állítás a levegőben lóg, empirikusan nem alátámasztott. Ha az alternatíva a tőkelogika kizárólagos uralma, akkor a nemzetállami keretben meghatározott polgári demokrácia akár ezeknek az ellenállási formáknak az előfeltétele is lehet.

Hogy melyik lehetőség valósul meg, azt szerintem tűpontos és árnyalt elméleti reflexió, ugyanennyire tűpontos és árnyalt szociológiai tudás, és e kettőből fakadó politikai stratégia döntheti el.

A politika cselekvő alanyai

Persze Kapelnernek abban is igaza van, hogy a kortárs állam a tőkével szemben gyenge, így tévedés lehet azt feltételezni, hogy az ilyen nemzetállamok keretei között megvalósuló demokrácia emancipációs irányba kormányozható.

Ha szemléletes kortárs példára vágyunk, akkor elég csak Görögországra tekintenünk, hiszen kiválóan mutatja, mit is ér a demokratikusan – többször is – kifejezett népakarat a tőke érdekeivel szemben. A görög példa emellett azt is jól bizonyítja, hogy mennyire is „pragmatikus”, „mérsékelt” – és ha kell, impotens – az a fajta szociáldemokrácia, amelyet a Sziriza képvisel. Az a Sziriza, amelyet a konzervatív és liberális sajtó világszerte a szörnyű vörös veszélyként, a „kommunizmus kísérteteként” festett le. Távolabb sem lehettek volna az igazságtól.

Az kérdés viszont, hogy volt-e valaha időszak, amikor az állam a jelenleginél több erővel rendelkezett a tőkével szemben, a Globális Dél államainak történeti tapasztalata ezt tételesen cáfolja.

Az én megérzésem mindenesetre az, hogy az állam jelentősége a baloldali politika számára nem is ebben a kérdésben (a tőkével való viszonyában), hanem máshol keresendő.

A kilencvenes évek globalizációs hurráoptimizmusa idején sokan gondolták úgy, hogy a globális hálózatok sűrűbbre szövése végső soron a nemzetállamok felszámolásához vezet. Azóta tudjuk, hogy ez ebben a formában nem következett be. Ahogyan Begoña Aretxaga baszk antropológus – befejezetlen, halála után publikált – esszéjében kifejti, az állam mind a mai napig óriási „meta-tőkével” rendelkezik, mint a polgárai hétköznapi önértelmezését, szubjektivitását változatos eszközökkel befolyásoló szereplő. Az intézményes gyakorlatoktól (útlevél, adózás, stb.) a narratívákon és diskurzusokon át egészen a testi és mentális ingerlésig rengeteg eszköz áll az állam kezében, Aretxaga szerint, hogy polgárai társadalmi képzeletét befolyásolja.

Ez azért fontos, mert az állam mind a mai napig  a legfontosabb fogalmi eszközünk, amelynek segítségével  a politikát és saját életünket elképzeljük. Az állam a legfontosabb motívum, amelyen belül politikai közösség, kollektivitás, közösségi cselekvés és demokrácia értelmezhető, elképzelhető.

Azon ellamentálhatunk, hogy ez vajon jó-e vagy sem, de ez egy adottság.

Bár az információáramlás ma minden korábbinál intenzívebb, mégis alig van tudásunk bármiről, ami csak a szomszédban történik is. Néhány epizodikus fellángoláson túl, mit tudunk arról, mi is zajlik Szlovéniában, Szerbiában vagy Litvániában? Tudunk arról valamit, milyen küzdelmeket folytatnak a finn progresszívek? És ezek még csak közeli példák, nem beszéltem a mongol vagy kenyai társadalomról.

Ebben a kontextusban az európai Amazon-dolgozók államhatárokon átívelő önszerveződése csodálatos fejlemény, de inkább kivétel, mintsem szabály. Abban nincs vita, hogy az ilyen állam alatti és állam fölötti emancipációs formák jelentik az utat előre, garantálhatják, hogy jó irányba mozduljanak el a dolgok.

Ezek azonban jelenleg csak a nemzetállami-polgári demokrácia procedurális garanciái között tudnak megerősödni, ahogy már korábban is említettem.

Ehhez a fajta demokráciához pedig igenis többség kell.

Vagyis többséget kell konstruálni az emancipációs ügyek mellé. Lehet azt mondani, hogy csak eszközként tekintünk a többségre, vagy, hogy keresztül hazudjuk magunkat az igazsághoz, de ez egyszerűen nem igaz. Kollektív politikai cselekvés nem létezhet anélkül, hogy a benne lévők ne éreznék magukat egy egész részének, az egyének mentális térképén és érzületkészletében ne lenne valamilyen, az egyéninél magasabb szintű entitáshoz való viszonyulás.

Lehet, hogy a 99 százalék csak pár balos vátesz fejében létezik, de bő kétszáz évvel ezelőtt a nemzet fogalma is csupán néhány kávéházi értelmiségi és pár haladóbb arisztokrata fejében létezett, és mégis a világtörténelem talán legsikeresebb politikai mozgatórugója lett: bármennyire is konstruált, hatásai mégis valósak.

Az emberi társadalom sok szempontból ilyen konstrukciókon keresztül képes létezni csupán. A politikai szubjektum konstruált, az identitások konstruáltak, a közösség mint olyan konstruált. De ettől nem lesz kevésbé valós, nem lesz cinikus hazugság – amikor konstruáltnak nevezzük, nem a morális tartalmáról mondtunk el dolgokat, hanem a keletkezéséről. Nem a földből nőtt ki, hanem mi teremtettük. (Kapelner emellett azt is állítja, a materiális feltételei szűntek meg egy ilyen többségkonstrukciónak, erre még később kitérek.)

A munkásosztály valóban sosem volt egységes, mégis a bérmunka általi kizsákmányolás és elidegenedés mindannyiuk objektív jellemzője volt, és az is mind a mai napig. A munkásmozgalom ezen központi jelentőségű, és mindenki által osztott jellemző köré próbált kollektív politikai cselekvőt alkotni. De a kapitalizmus objektív viszonyai által meghatározott munkásosztály és a baloldali politika ágenseként fellépő munkásosztály sosem fedte le egymást hiánytalanul, még a nyugati munkásmozgalom fénykorában sem.

A baloldal feladata ma az, hogy évtizedek válsága után azonosítsa azt a centrális objektív tényezőt, amely az emberiség bajait okozza, és az alapján kell kollektív politikai cselekvőket építenie.

Meggyőződésem, hogy a kizsákmányolás és az elidegenedés adja ma is ezt a centrális tényezőt. Ha nem is a gyártósoron, hanem a hipermarketek kasszáinál ülve, ha nem is az iparban, hanem a szolgáltatói szektorban (és a bányákban, ültetvényeken, raktárakban), de a munkásosztály, a Klasse an sich ma is létezik.

Nem akarom alábecsülni például a klasszikus, fordista termelési mód szerepét a szervezett munkásosztály megerősödésében, de ennél fontosabbnak tartom azt a tényt, hogy a emberiség jelentős többsége mind a mai napig áruba bocsátja munkaerejét – melynek újratermelését (újfent) egyre inkább az egyén privát szférájába, individuális felelősségi körébe rendeli a rendszer -, elidegenedik munkája gyümölcsétől, és alárendelődik az emberi boldogság szempontjából irracionális masinériának. (Vagy áruba bocsátaná, ha tehetné, de a tőkének már nincs rá szüksége.)

Ez szerintem a materiális alap, minden efölötti fragmentáció részben szintén tartalmaz materiális elemeket, de jelentős részben csupán ideológia eredménye. Jó bizonyíték erre, ahogyan a Szilícium-völgyi dolgozók elkezdik levetkőzni azt az individualista tech-utópiát, amely elfedi a termelési viszonyrendszerben elfoglalt alávetett pozícióikat, és elhiteti velük, hogy ők valójában nem is dolgozók, érdekeik pedig megegyeznek a tőke érdekeivel.

A felszíni változások ellenére tehát a kapitalizmus természete, alapvető termelési viszonyrendszere mit sem változott, így az általa teremtett helyzetek, és ezen helyzetek által meghatározott társadalmi kategóriák sem változtak.

A baloldal feladata továbbra is az, hogy a Klasse an sich-ből Klasse für sich­-et, a saját érdekében kollektívan fellépni képes cselekvőt teremtsen, és ebben a munkájában az államot – mint a politikai közösség és demokrácia legtöbbek által értelmezhető keretét – kidobni önsorsrontás lenne. Ezt persze Kapelner Zsolt sem javasolja, ám az állam és az állam alatti/feletti ellenállási formák zéró összegű játszmaként való beállítása („hogy az államhatalom fetisizálása gátat vet ennek a törekvésnek”) logikailag mégis ide vezet.

Meglátásom szerint tehát az állam a baloldal számára nem a tőke legyőzésének közvetlen eszközét jelenti, hanem egy szükséges közbülső lépcsőt. Megspórolhatatlan, hogy kezdjünk ezzel valamit, ellenkező esetben ugyanis csak várhatjuk, hogy „nemzetközivé lesz holnapra a világ!”

One size fits all

És van itt még valami.

Ha az előző részben abból indultam ki, hogy a társadalmi valóságunk egy jelentős része (például a közösség) társadalmi konstrukció, akkor most az érme másik oldalából indulnék ki. Mégpedig abból, hogy a társadalmi valóságunk egy másik jelentős része viszont nem a szimbolikus konstrukciók szintjén, hanem a materiális viszonyok, „objektív” struktúrák által képződik.

Az, hogy Görögországban milyen az ipar szerkezete, nem politikai-szimbolikus konstrukció, hanem materiális valóság. Ezek az objektívnek tekinthető struktúrák és viszonyrendszerek azonban nem egyenletesen oszolnak el a bolygó felszínén. Az éghajlati jellemzők, a domborzat, az altalajkincsek, a longue durée fejlődési irányok, és – ami a legfontosabb – a tőke különböző, egyenlőtlen lokális konfigurációkat hoz létre, amelyek a modernitás hajnalán a bolygó nemzetállami felosztásában kristályosodtak ki (ld. Étienne Balibar és Immanuel Wallerstein erre vonatkozó elméleteit).

Bármilyen univerzális igénnyel is lépjünk fel – márpedig azzal lépünk fel –, a lokális kontextusok, a tőke hely- és időteremtési gyakorlatai által létrehozott partikuláris helyzetek ismerete nélkül a politikánk kudarcra van ítélve.

Hogy egy apró, csöppet sem a baloldal történetéből vett példával illusztráljam: a kontinensünk egy jelentős részét lefedi egy egységes, uniform pénzügyi rendszer, az euro. Amikor ez kölcsönhatásba lép Németország gazdasági valóságával, akkor felpörgetett exportmennyiséget kapunk. Amikor ugyanezt teszi Görögországban, épp az ellenkezője történik. Két teljesen más kontextus + ugyanaz az eszköz = teljesen más végkifejlet. És Európa még nem is olyan nagy.

Miért lenne ez másképp bármilyen univerzális igénnyel fellépő emancipációs politika esetében?

A mai világunk lokalitások egymásmellettiségében és alá-fölérendeltségében, illetve léptékek egymásra rakódásában képződik meg. Az egyéni élet sokszor az ezek közötti mozgásban nyilvánul meg: egy jól képzett budapesti fiatal kultúra-fogyasztási szokásai sokkal közelebb állnak ma egy New York-i generációtársáéhoz, mint egy nyugdíjas polgártársáéhoz, aki egy jászsági kistelepülésen él. Ebben a tekintetben tehát (virtuálisan?) két teljesen más helyen élnek. Amikor az egészségügyi ellátás milyensége kerül szóba, akkor viszont hirtelen ugyanabban a valóságban találják magukat.

A rengeteg egymásra rakódó materiális viszonyrendszer, térbeliség és időbeliség egyrészt nagyon bonyolult, alig átlátható. Másrészt pedig még mindig hangsúlyosan nemzetállami keretek között sűrűsödik be értelmezhető csomópontokba. Harmadrészt – és a gondolatmenet szempontjából most ez a legfontosabb – ezek a csomópontok teljesen más politikai beavatkozásokat tesznek szükségessé és lehetségessé.

A baloldali politika nem lehet egy ilyen one-size-fits-all típusú dolog, vagyis nem adhatja minden kérdésre ugyanazt a választ, minden problémára ugyanazt a megoldást.

És az államra, az államhatalomra való fókuszálás ebből a szempontból is fontos. Nyilvánvaló, hogy a transznacionális vállalatok megregulázásához határokon átívelő (tehát állam fölötti) munkásmozgalmak kellenek. Más problémák esetében állam alatti mozgalmak. De amíg a bolygónk felszíne nemzetállamokon belüli viszonyrendszerekre, kontextusokra, ezekből következő problémahalmazokra és szubjektivációs gyakorlatokra van felosztva, addig mind az elmélet, mind a gyakorlat szempontjából nehézkes lenne kiiktatni ezt a szintet.

Ezek között a szintek között tehát a prioritások is esetlegesek, az adott történelmi pillanat függvényében változnak. Azon szerintem érdemes és fontos vitatkozni, hogy melyik szint élvez épp most prioritást, de élből és végérvényesen ezt a kérdést eldönteni, nem lenne érdemes. A „többség”, vagy úgy egyáltalán, a politikai cselekvő kérdését is ennek függvényében lehet megválaszolni, mindig figyelembe véve a globális hierarchiák és kizsákmányolási láncolatok szerepét az egyenletben – mert valóban nem lehet célunk pár lokális engedményt kikönyörögni mások rovására.

Utószó 1

Minden ilyen jellegű vitában érdemes figyelembe vennünk, hogy milyen fogalomkészlettel és kérdésfelvetéssel is élünk. Itt alapvetően szociológiai-antropológiai érzékenységű emberként vitatkozom egy filozófiai képzettségű emberrel, úgyhogy hangsúlyeltolódásaink, megítélésbeli különbségeink egy jelentős része nem politikai-morális, hanem ismeretelméleti természetű.

Utószó 2

Sorai között Kapelner Zsolt – csöppet sem alaptalanul – az intézményesületlen, pártnélküli magyar baloldal „hamis realizmusát” ostorozza. Nem alaptalanul, hiszen a migráció kapcsán megfogalmazott behódoló álláspontok kritikájában például száz százalékig igaza van. Mindazonáltal, nem bírom nem megjegyezni, hogy az intézményesületlen és pártnélküli magyar baloldal számára még az államhatalom megragadása is fényévekre van, ennél nagyobb léptékben gondolkodnia talán nevetséges lenne, talán hübrisz. Talán már az államfetisizmus is az, és még kisebb léptékű dolgokban kellene gondolkodnia. Ez persze Zsolt mondandóját nem cáfolja. Csak úgy mondom…