1988. augusztus 24-én reggel 7 óra 9 perckor született meg az első magyar lombikbébi, a 3850 grammos Zsuzsanna a Pécsi Orvostudományi Egyetem klinikáján.

A klinikán két évvel korábban kezdődött meg a kísérleti program, mely során először állatokon (egereken) kísérleteztek.

1987 decemberében pedig egy tíz éve meddő asszonyon az első sikeres beavatkozást is végrehajtották, és viszonylag hamar, a következő év januárjában a második lombikbébi is megszületett.

A magyar sajtó – értelemszerűen – el volt ragadtatva a tudományos áttöréstől, ami annak tükrében kifejezetten érdekes, hogy egy évtizeddel korábban még nem voltak annyira derűlátóak.

Idén ugyanis nem ez az egyetlen évforduló: július 25-én volt 40 éve, hogy az angliai Oldhamben a világ első lombikbébije, Louise Joy Brown világra jött. A korabeli lapok az imperialista világ szülöttjeként mutatták be a babát, szüleit pedig szintén nem a legjobb színben tüntették fel. A Szabad Föld például 1979 májusában így mutatta be a családot:

„Az angliai lombikbébi (10 hónapos), akinek világrajövetele sok pénzébe került a szülőknek, máris „megszolgálta” a költségeket. A japán televízió ugyanis több mint ötvenezer dollár tiszteletdíjért (plusz utazási költségek és teljes ellátás) meghívta a családot Osakába, hogy élőadásban mutathassa be a csodagyereket a japán nézőknek…. A kislány derekasan helytállt a kamerák előtt: nagyokat hadonászott és bömbölt, a rendező örömére.”

A Népszava pedig egyenesen úri passzióként mutatta be a sterilizálást (ám arra vonatkozó pontos adatokat vagy azok forrását nem közölte), ami a magyar anyákat szerencsére elkerüli – mondjuk nem is nagyon igyekeztek meghozni a kedvet a mesterséges megtermékenyítéshez:

„Angliában sok nő kéri a meddővé tételt, és amikor később mégis gyermeket szeretnének sokuknál válik szükségessé egy újabb orvosi beavatkozás: oldja meg azt a problémát, amit korábban szándékoson okoztak. Miután nálunk tilos a sterilizálás, vagyis a meddővé tétel… ezért a nők kisebb százalékánál merülhet fel a kívánság az ilyen fogantatásra. Nem is rendelkezünk ma még olyan technikai feltételekkel, amelyekkel az angliai eseményt megismételhetnénk. A legdöntőbb érvünk a módszer azonnali átvétele ellen: igen nagy a kockázat, hogy az így született gyermek valamilyen károsodással jön a világra. Jelenleg a normális körülmények között világra jött csecsemők három százaléka sérült. Ez az arány megsokszorozódhat a kísérleti feltételek között megtermékenyült petesejt esetében. Ezért nem lehet a magyar orvostudomány számára a közeljövő módszere a lombikbébi.”

Külön érdekesség, hogy amikor 1986-ban az első szovjet lombikbébi is megszületett, a magyar lapok már nem is érdeklődtek a téma iránt…

Pécsen 1988 és és 1997 között évente 18-22 lombikbébi született, 1997 és 2002 közt már évi 60-65, 2002 óta pedig már évi 100-130 lombikbaba jön világra.

És míg tudományos szempontból, és a családok örömére a technológia folyamatos fejlődése lehetővé teszi, hogy mind több mesterséges megtermékenyítés legyen sikeres, a növekvő számok mögött megbújik egy aggasztó tendencia is.

Magyarországon mintegy 300 ezer pár küzd meddőségi problémákkal, és az adatok azt mutatják, hogy 25 százalékuk mindenféle segítség mellett is gyermektelen marad.

A legfrissebb, 2014-es hazai statisztikák szerint átlagosan 20 százalékkal nőtt a mesterséges megtermékenyítések száma az elmúlt években, évente 4 ezer gyermek jön a világra, ami a teljes születésszám 4-5 százaléka.

Ma háromszor annyi 40 év feletti nő keresi fel az orvost meddőségi problémák miatt Magyarországon, mint 10 évvel ezelőtt.

És mivel a közgondolkodás sajnálatos módon a meddőséget még mindig főként a nőkhöz köti fejben, fontos megjegyezni: nemzetközi kutatások bizonyítják, hogy a fejlett országokban az 1970-es évek óta mintegy 60 százalékkal csökkent a férfiak spermaszáma.

Külön probléma, hogy a becslések szerint azon magyar pároknak, akik meddőséggel küzdenek, mindössze tizenöt százaléka fordul orvoshoz a problémával, a többiek nagyrészt beletörődnek sorsukba, így tovább csökkentik esélyeiket a sikeres gyermeknemzésre.

Az okokat illetően főként találgatni lehet csupán, de két szempontot érdemes megemlíteni.

Az első a megbélyegzés miatti félelem: az még csak hagyján, hogy a kormány családbarátnak nevezett program keretében lényegében egyre erőszakosabban igyekszik rávenni a családokat arra, hogy vállaljanak gyereket, de biztos, hogy nem segít az sem a probléma kezelésében, hogy a gyermektelen nőkön egyre nagyobb a nyomás (ne feledjük, hogy Orbán Viktor is a nőkkel akar ezügyben egyezséget kötni). Az, hogy Budaházy Edda egyenesen nemzetvesztéssel vádolja azokat, akik nem szülnek, csak stílusában tér el ettől a gyakorlattól, mondanivalójában nem.

Viszont az, hogy Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke a lombikbébiprogramnak ment neki szinte pont egy évvel ezelőtt, és előbb „mételynek” nevezte azt, majd még tovább menve kijelentette, hogy aki mesterséges megtermékenyítésben vesz részt, az bűnt követ el, jól mutatja, hogy ma mindazok, akik (bármilyen okból) gyermektelenek, még mindig súlyos előítéletekkel kell, hogy szembe nézzenek.

A másik ok is szomorú: a kormány tavaly ugyan nagy garral jelentette be, hogy megduplázná a lombikkezelések állami támogatását, csakhogy mint kiderült, az állami kórházaknak egyelőre nincs kapacitásuk egy ilyen terv megvalósítására, ezzel párhuzamosan viszont a magánintézmények betegeinek gyógyszertámogatását csökkentenék, magukat a magánszolgáltatókat pedig elkezdte kiszorítani a piacról az állam. Vagyis a meddő párokat beterelnék a közintézményekbe, akiknek így vélhetően rengeteget kéne várniuk (sokuk tán épp emiatt csúszna ki az időből), a nem állami szektorban próbálkozóknak pedig még magasabb költségeket varrnak a nyakába. Vagy várunk, vagy még többet fizetünk.

Melyik a jobb?