A június végén elfogadott hetedik, az életvitelszerű közterületen tartózkodás tilalmát is tartalmazó Alaptörvény-módosítás csupán tökéletesítette a városfejlesztési stratégiát, amit a kormány évek óta követ. Az országban, de főként Budapesten megfigyelhető, hogy a közterületek átalakítása a társadalompolitika változásaival párhuzamos jelenséggé vált. A kormány hajléktalansággal szembeni harcát így már korábban is a közterületeken történő erőteljes viselkedésszabályozás és a „közcélú használat” kikényszerítése jellemezte.

Azonban időközben az is világossá vált, hogy a politikai hatalomnak rendelkezésére állnak olyan eszközök is, melyekhez nincs szükség sem törvényjavaslatok megszövegezésére, sem parlamenti szavazásra, segítségükkel mégis egyszerűen és hatékonyan szabályozhatják nagy tömegek mindennapos viselkedését, illetve szegregálhatják a nem kívánatosnak minősített csoportokat. Ez pedig a várostervezésnek, illetve annak részeként a közterek kialakításának eszköze – a tér szerkezetének meghatározásától az utcabútorok kiválasztásáig.

A kormánynak az a szokása, hogy egyszerű kirekesztéssel próbál eltüntetni egyes társadalompolitikai problémákat, világosan leolvasható köztereinkről is, ezért a fenti Alaptörvény-módosítás, valamint a fővárosban zajló folyamatos köztér-felújítások összefüggései kapcsán ideje feltenni pár kérdést: hogyan állítható a városi térszervezés a politikai érdekek szolgálatába?

Valójában kik azok, akiket a jogszabály tart nem kívánatos csoportnak, és kik azok, akiket a tér?

Mikor egy találkozó helyszínéül egy adott tér helyett egy másikat keresünk, tudattalanul is a terek által diktált előírásoknak engedelmeskedünk. Így van ez akkor is, mikor egy nyári estén az Erzsébet tér tumultusa helyett választhatunk, hogy az Egyetem tér kényelmetlenül elhelyezett gránitkockáin, vagy a Madách tér több méter hosszú padsorán próbálunk meg leülni egy körbe… Ennek kapcsán fontos felismernünk, hogy az a tér, amit mégsem találtunk alkalmasnak arra, hogy kedvünk szerint használjuk, a legtöbb esetben szándékosan kelti bennünk ezt az érzetet, az utcabútorok pedig nagy általánosságban nem azzal a céllal lettek tervezve, hogy hosszasan időzzünk rajtuk.

Az olyan csoportok elrettentésére, amelyeket a hatalom „nemkívánatosnak” bélyegez (többnyire „nem közcélú” területhasználatuk miatt), láthatatlan csendőrséget alkalmaz: a hajléktalanok, vagy akár a fiatalok nagyobb csoportjai ellen például a padok közepén elhelyezett karfákkal, vagy hullámzó felületekkel védekezik. A tér, illetve annak designelemei ilyen módon használhatóak fel a kiszorítandó csoportok elleni állandó védekezésre, valamint a „köz” és az aktuális politikai hatalom érdekeinek bebetonozására. A módszer előnye, hogy a városi lakosság nagy része nem is érzékeli a terek korlátozó jellegét, viszont azok, akiket megcéloz, egész biztosan változtatni kényszerülnek szokásaikon.

A közterek ilyen jellegű kialakítása teljes mértékben párhuzamba hozható a problémák, szociális jelenségek megoldása helyett szankciókat alkalmazó jogalkotói akarattal, hiszen fő célja szintén a rendbontók „megleckéztetése”, és a nem kívánt vagy kriminalizált tevékenységek ellehetetlenítése, azok gyökere helyett hatásainak (ideiglenes) eltüntetése – természetesen a közérdek zászlaja alatt. Emellett hasonlóság a közvélemény kiszolgálása is: a „hecckampány” szerű törvénymódosításokhoz hasonlóan egy-egy köztér (valódi, társadalmi igényeket szolgáló felújítása helyett történtő) újratérkövezése, vagy pár új (kifejezetten funkciótlan) utcabútor telepítése a fejlesztés és a közösségi érdekek kiszolgálásának illúzióját kelti. Hiszen, ha folyamatosan „épül-szépül” fővárosunk, mi okunk lehet az akadékoskodásra (vagyis a változtatások valódi hatásainak szélesebb kontextusban történő vizsgálatára)?

A közterületekről való kirekesztés módszerének sikerét igazolja továbbá, hogy különféle nem kívánt csoportokat (főként hajléktalanokat, de ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy egyáltalán léteznek-e a várostervezés szempontjából kívánatos csoportok) egyes közterekről valóban nagyrészt el lehet tüntetni „megfelelő” térszervezési elemek telepítésével, vagy éppen azok hiányával. A terek dinamizmusa (például a Széll Kálmán tér erőteljes, gyors áthaladásra ösztönző háromszög-szerkezete) szintén hatékony eszköz annyiban, hogy ha a köztereket csupán áthaladásra használjuk, valóban sokkal kevesebb kárt, „rendbontást” okozhatunk rajtuk.

A terek anti-célcsoportok számára való tervezése tehát végső soron kifizetendőnek tűnhet, azonban hosszútávon, mint minden tűzoltó-jellegű intézkedésnek, hatásai előnytelenebbek lehetnek, mint az az eredeti helyzet, melyet megszüntetni igyekeznek. Egyrészt ilyenkor a nem kívánt elemek átcsoportosítása történik meg csupán, tehát például a hajléktalanok csoportjai valódi alternatívák hiányában olyan közterekre kényszerülnek, ahol még nem történt meg az ellenük irányuló átszervezés. Másrészt, mivel a tervezés során a hangsúly többnyire nem azon van, hogy a városlakók megfelelő térhasználata biztosítva legyen, hanem azon, hogy bizonyos csoportok kifejezetten ne érezzék jól magukat, nincs olyan réteg, aki számára „tökéletes” lenne egy-egy konstrukció. A szándékosan barátságtalanra formált terekkel tehát mindenki veszít, csak egyesek kevesebbet, mint mások.

De ami a legfontosabb, hogy a városi lakosság minimumszükségleteinek figyelmen kívül hagyása nagyobb mértékű devianciához vezethet, mint amekkorát kiiktat.

A közterek uniformizálásával, a hajléktalanok zavaró jelenlétének megszüntetésével egyúttal a városi lét intim, sajátunknak érezhető elemei is eltűnnek, a néhány maradék élhető közterület pedig túlzsúfoltsága miatt válik élvezhetetlenné. A közterekhez köthető rituálék biztos pontokat nyújtanak a városlakók mindennapjaiban: egy olyan apróságnak tűnő változás, mint a megszokott padunkon elfogyasztott ebéd vagy délutáni kávé lehetőségének elvesztése erőteljesen rombolhatja az életterünkhöz való kötődést, az azzal kapcsolatos identitástudatunkat.

Hosszú távon az ilyen és ehhez hasonló átszervezések a tökéletes rend és közbiztonság utópisztikus megvalósulása helyett kollektív stresszt, fásultságot, agressziót okozhatnak.

Egyelőre városképünk többnyire változatos, harmonikus és szerethető. A politikai érdekeket kiszolgáló, kérdéses minőségű és motivációjú felújítások és átalakítások mellett léteznek és működnek a közösségi térhasználat jegyében született kezdeményezések, városfejlesztési mozgalmak is. Viszont – anélkül, hogy minden újítás kapcsán rögtön gyanút fognánk – érdemes figyelemmel kísérni a társadalompolitikai irányváltások körüli, térszervezéssel kapcsolatos változásokat, főleg azért, mert sokszor közvetlenebb és kézzelfoghatóbb hatást képesek ránk gyakorolni, mint egy-egy Alaptörvény-módosítás.