1968 a nagy emancipációs gondolatok, a nyugati diáktüntetések, munkássztrájkok, és a nyomukban itthon is felbukkanó újbaloldali gondolatok mellett, az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetésének éve is Magyarországon. Az „új mechanizmus” nem csupán piaci elvek bevezetését jelentette a létezett szocializmus gazdaságába, de egy sor új fogyasztási termék megjelenését is magával hozta.

1968-ban kezdték el gyártani például a szocialista élelmiszeripar ma is népszerű csúcstermékét, a Túró Rudit, de ugyanekkor rajtolt a sokkal rövidebb karriert befutó csokis Mese sajt is. Ugyancsak ötven éve indult máig tartó útjára a hazai pörkölésű Omnia kávé is.

De a koronaékszer kétségtelenül a Coca-Cola volt, amelyet napra pontosan éppen ötven éve, 1968. július 17-én kezdtek el itthon is gyártani, méghozzá a Magyar Likőripari Vállalat kőbányai üzemében.

A Coca-Cola megjelenésének önmagán túlmutató – már-már forradalmi – jelentősége volt, hiszen a nyugati kapitalizmus egyik szimbólumáról volt szó, amelyet a keleti blokk propagandája hosszú ideig a kapitalista dekadencia csimborasszójaként ábrázolt.

A hidegháború első időszakában a „Coca-Cola-mámorban fetrengő imperialista” gyakori szereplője volt a szovjet blokk közbeszédének. Nagyrészt ez is okozta, hogy a lakosság körében épp ellentétes előjellel, az áhított, de elérhetetlen Nyugat szimbólumaként funkcionált, az elképzelt nyugati jólétet és boldogságot jelenítette meg.

Nem meglepő tehát, hogy a forgalomba hozása után villámgyorsan az egyik legnépszerűbb termék lett, rövid ideig hiánycikknek is számított. 1973-a Coca-Cola népszerűbb lett a tejnél is.

„A tejet és tejterméket még most is dotációval hozzuk forgalomba. Egy liter Coca-Coláért 12 forintot fizet a fogyasztó. Egy liter tejért 5 forintot. A Coca-Cola fogyasztása évről évre nő. Pedig hát a tej sokkal értékesebb, jóval több benne a tápérték” – írta a Népszabadság 1973 szeptemberében.^[1]

Az imperialista nedűből 1969-ben már 20 millió palackot gyártottak. A korabeli fogyasztókat lenyűgözte nem csupán az üdítő maga, de az igazi kelet-európai nyugatimádat megnyilvánult abban is, hogy magát a palackot és a termék designját is felsőbbrendűnek ítélték a magyar fogyasztók.

A Coca-Cola ötven évvel ezelőtti bevezetése tehát ikonikus momentuma volt a magyar fridzsiderszocializmusnak, a fogyasztásra és relatív jólétre épülő Kádár-rendszernek, amíg a „legvidámabb barakk” gazdasági modelljét az 1973-as olajválság után kiépülő új világgazdasági rend föl nem morzsolta.

Miközben sorra omlottak le a tőke szabad mozgása előtti akadályok, a magyar termékek csereértéke pedig folyamatosan alacsonyabb maradt a nyugati termékekénél, így a Coca-Colához hasonló nyugati licencek megvásárlása és fogyasztás szinten tartása növekvő eladósodáshoz vezetett Magyarországon. És ilyen körülmények között minden készen állt arra, hogy a rendszerváltás utánra a nyugati tőke már közvetlenül megérkezhessen hazánkba: többé a Coca-Colát sem állami vállalat gyártotta, 1991-ben a Coca-Cola Amatil saját vállalatot hozott létre Magyarországon, ’96-ra pedig elkészült Dunaharaszti mellett az a gyár, amelyben mind a mai napig gyártják és a palackozzák a magyar piacra szánt kólát.