„Élünk s lábunk alatt az ország már sehol”
(Oszip Mandelstam, ford. Szilágyi Ákos)

„Klimt állítólag azt mondta, amikor Mahler fölszállt, minden bizonnyal Hamburgban, az Amerikába tartó hajóra: „Es ist vorbei”, tehát hogy valami – így, az induló hajóval – el van múlva.”. Ezt Esterházy Péter írja Az olvasó országának Mahler, ünnep című darabjában, a könyv 483. oldalán. Olvasva oda-vissza ezt a monumentális gyűjteményt, én sem tudok másból kiindulni. Es ist vorbei.

Olvasó. Gyanítom, így fogja emlegetni ezt a könyvet majd a magyar irodalmi közbeszéd. Termelési, Harmonia, Márk. Olvasó. Szemről szemre megyünk végig ezen a füzéren, és talán nem tévedek nagyot, ha arra gondolok, hogy ez tetszene egy volt piarista diáknak, ahogy Esterházy magát sokszor címkézi. A borító sötétje, az alcímet záró évszám (2016) és számos kötetbeli szöveg is implikálta, hogy az olvasásom egy nem csituló gyászmunka dokumentuma is lett.

(közmegegyezés & könyvespolc)

„Nem megint a közmegegyezések hiányánál vagyunk, a közös alapnál, amelyet óvni kellene, mert ha elveszítjük (mi, az ország), nem marad semmink? Ehhez nem elég az ún. európai értékrendre rámutatni, ebbe munkát kell beletenni. Az én generációm (jobb, bal, liberális, csuda szép) és az idősebbeké ezt a munkát nem végezte el. Ha a fiatalabbak sem fogják, akár azért, mert fütyülnek rá, és úgy gondolják, egyéni megoldásokat kell keresni, akár azért, mert észre sem veszik, hogy volna észrevennivaló, volna elvégeznivaló, akkor pillanat alatt abban a semmiben vagyunk, amelynek a káosz még a legbarátságosabb szinonimája.” (317.), írja Esterházy (még) 2011-ben, s közírói szemléletének bizonyára itt találni meg az origóját.

Nem fütyülök rá, sőt, veszem is észre.

De mára, és ez az Olvasó egyik legmegrendítőbb tapasztalata, mintha a lehetősége is eltűnt volna annak a – fenti beszédaktus által is szorgalmazott – közmegegyezésnek, amit Esterházy Péter teremteni és óvni járt köztünk:

„[k]önyvespolcaink különböznek, de nem estek kétfelé, egyben vannak” (689.). Mert a közmegegyezések szükségességéről sincs közmegegyezés. Esterházy persze a tarthatatlan élethelyzetekre is jól rálát, több ilyen szöveghelye van az Olvasónak. Ez az egyik: „vagy Wass, vagy Babits, egyszerre nem tud jó lenni mind a kettő. Vagy tessék azt az értékrendet megmutatni, amely szerint mégis. Éppen Babits szokott emlékeztetni, pajzzsal és dárdával, hogy nem minden összeegyeztethető.” (54.) Nem minden összeegyeztethető, még a konszenzuskeresés árán sem. Arról pedig nem Esterházy tehet, hogy mi van ma potenciális értékviták sok hasábnyi helyén. „A szabadságnak, az eleganciának, az iróniának, a tudásszerkezetnek és e tudásszerkezet finom mozgásának az a sajátos szőttese, ami Esterházy Péteré volt, kiszorul abból az új brutalitásból, ahol ma keressük a szavakat”, mondja az Olvasó bámulatos munkát végző szerkesztője, Tóth-Czifra Júlia abban a beszélgetésben, amit a Literára készítettünk. Ennek a keresésnek régi-új, autentikus és autonóm eszközeit találni meg: ez a mi munkánk, továbbélőké.

Esterházy Péter vállalt igazodási pont, zsinórmérték. S mindazokat, akik például az Olvasót egy-egy passzusért rendszeresen fellapozzák, ez közösséggé teszi.

Viszont ha alkalomról alkalomra csupán ennyit készülünk felmondani egymásnak, akkor felesleges összejönnünk a Nyitott Műhely, az Írók boltja vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum melegében. Persze érthető, ha sokunk visszakívánja Esterházy nyomán az általa nyújtott biztonságérzetet, a konszenzus igézetét és illúzióját. Viszont ha úgy döntünk, hogy irodalmi szocializációnk nosztalgiájában, Atlantisz anekdotákkal siratható otthonosságában, s e mozdulatlan, áhítatos gyászmunkában leljük meg (újra és újra) önmagunkat, akkor valami olyasmit őrizgetünk, ami mára végzetesen máshogyan van. „[A] hagyományom nem egyenlő velem, én az a munka vagyok, amit ezen a hagyományon, ezzel a hagyománnyal elvégzek”, üzeni az Olvasó a 378. oldalon, és ennél egyértelműbb hazafias házi föladatot (354.) az Esterházy-tanítványok generációi aligha kaphatnának. Mert élő hagyománnyá attól lesz valami, hogy munkában vagyunk vele, hogy használatban van, nem vitrinben. Az Olvasó aktualitása abban is áll, s erre Jánossy Lajos is kitér Keresőfák című kritikájában, hogy – akár épp pandant-ként – rámutat az új aktualitásokra. Hogy például nem működőképes többé az az értelmiségi modell és hit, ami a felháborodásra már önmagában cselekvő gesztusként tekint, s így még a gonosz pitiánerségekhez is érdemesnek látja hozzászólni. Mert közben a jogos háborgásaink is elinflálódtak az új és magyar időkben, alibivé, tehát tehetetlen rosszkedvvé lettek már valójában számtalanszor. Nem Esterházy Péter lett időszerűtlen vagy érvénytelen. Érvénytelen inkább a korszak, aminek beköszöntét még megérte. Esterházy nem tévedett, sőt, a megrendítő az, hogy még így tudhatott beszélni. Aber es ist vorbei.

Mert valamilyen közmegegyezés épp azokkal lenne kikalapálható, ha egyáltalán, akik a kis magyar kultúrrendőrség legújabb célpontjai: a fülkeforradalom kontraszelekciója is bekóstolja saját gyermekeit. (Ez a kis magyar kultúrrendőrség egyébként nem Esterházy Pétertől, s már régen nem Márai Sándortól, hanem Milo Yiannopoulos-videókból tanulja a konszenzuskeresés művészetét, ami kétségkívül trendi és üzemkész, ennél viszont nem is látni többet, egyetlen nevet sem az új és magyar kánonból, csak hatalompolitikát és hegemóniaküzdelmet, csak konteót és komplexust). S történik mindez akkor, amikor nemzetbiztonsági kockázatnak minősítenek civileket, és már nem Kaliforniában bejegyzett náci portálok listáznak magyar értelmiségieket, hanem kormányszócső hetilapok, melyeknek szerzői ugyebár honfitársaink

(vö. „ezt a mást le kell nyelni. Nekem azt, hogy ők a honfitársaim, és nekik, hogy én az övék. Ezt a feszültségteli képződményt hívjuk hazának.”, 317.).

Szóval kivel és mi mentén is lenne kereshető az új, az áhított konszenzus? Ugyanakkor, amit mondanék, az még véletlenül sem annak a faékegyszerű, mégis divatos kérdésnek a játékba hozása, hogy kultúrember (ti. én!) kivel nem ül egy asztalhoz. Mert Esterházytól például távol állt ez a fajta üres fölényeskedés, ahogy nem is bélyegzett mindenkit úton-útfélen kollaboránsnak.

Abban vagyok tehát szkeptikus, hogy itt és most lehet-e, maradhat-e stratégia az a konszenzuskereső/-teremtő valóságérzékelés, ami Esterházy Péter módszere. Hogy ehhez a módszerhez maradni hűségesnek hűség-e még, vagy már megszokás, rutin, lekötelezettség. Mert ahol Esterházy maga ezt egyedülállóan képviselhette, az mintha még egy másik ország lett volna. Nem kizárt, hogy éppen miatta volt másik. Ott éltünk, Pannóniában. Méltó utódnak lenni pedig talán épp mindennek a belátása lenne. Újraérteni, kiterjeszteni, és őrizni meg és védelmezni közös dolgainkat. Ha pedig úgy van, ahogy Keresztury Tibor írta, és az Olvasó valóban „a szelíd ellenállás könyve”, akkor bizonyosan több harciasságot követel meg a korszak, amelyben Esterházy Péter nélkül és után adatik élnünk.

(munka & muníció)

Az Olvasó utószava (és az abból kiemelt fülszöveg) egy központi fogalom felé gravitál: munka. Ez a szövegek ismeretében kézenfekvő, mégis éles szerkesztői megfigyelés. A munka Esterházynál (és általa másokba olvasva) világkövetkezmény és etika, nem külső norma, hanem belső, kompromisszummentes vállalás, késztetés. A munka önmagában való (=magányos), de nem önmagáért való – a jó munka nem gépies robot, a mindenséggel mérhető, azzal méri magát. A láthatóság tehát nem evidensen munka, főleg, hogy bőven van munka, ami láthatatlan, és ami akkor is elvégzendő, ha szinte fenyegetően telik el közben az időnk, s még úgy is tűnik: kár érte. Esterházy az áldozatos munkát becsüli igazán nagyra, azt, amelyik kívül van a viszonyítgatások, a számszerűsíthető haszonelv és az érvényesülési elvárásrendek rezervátumán. Így nem is különösebben meglepő, hogy Esterházy munkafogalmának tükre, így pedig az Olvasó egyik főhőse Kertész Imre lesz. (Már A szabadság nehéz mámora is őriz három Kertész-szöveget, köztük annak a gyűjteménynek a címadóját.) „[E]lgondolom ezt a férfit ott magában a hatvanas, hetvenes években (…) Talán mindenkinél nagyobb volt a magánya. Lehet, hogy csak születésnapi nosztalgia, de most úgy hiszem, hogy ez a független, intenzív és folyamatos munka, gondolkodás, ez az energia – ez mégiscsak mindannyiunk segítségére volt.” (499.), köszöntötte Esterházy a nyolcvanéves Kertészt, és a Török utcai garzon (és szurdok) képe az Olvasó egy másik szövegében is előkerül. Nem áll módomban, hogy számot vessek most kettejük szemléletének különbségeivel, de Kertész itteni kitüntetettségéből is látható, hogy Esterházy szinte soha nem az önigazolás igényével köteleződik el, nem efelől honorál teljesítményeket vagy poétikákat. Ízlése sokszínű, de véletlenül sem következetlen, távlata van, nem provinciális, helyosztó meccseket nem játszik. Őszintén lelkesedik. Ebben az (összművészeti) figyelemben, a mérhetetlen olvasás misztériumában is ott bujkál az Esterházy-féle hazafiasság, mert feltételezi az ajánlat – igenis és mégiscsak – elkötelezett munkáját. A nemzetközi tájékozódás és jelenlét pedig (melyben Esterházy Péter egyfajta nagykövetként működött) képes lehet megreformálni (nem öngyarmatosítani!) saját és hazai gondolkodási kereteinket. „Így működik a kultúra: tudás, önfeláldozás, munka, szeretet (…) A hagyomány a tisztességes munka által keletkezik. A munka föltétele a munka eredménye, igen, ez ellentmondás, a hajunknál fogva kell magunkat fölemelni, de nincs más lehetőség.” (537.), írja Esterházy Lukács Miklósról az Aegon Művészeti Társdíj átadásán elhangzott laudációban, amely az egyik legszebb címet viseli az Olvasó szövegei közül: A cimbalmos ember ereje. Ez a (kulturális) ajánlattétel az Olvasó esetében, műfaji okoknál fogva nyilvánvalóan politikai is, különösen, ha azt is hozzátesszük, ami már A szabadság nehéz mámora előszavában is olvasható volt, hogy ezek a típusú szövegek nem valamiféle szépprózai irányba mutatnak, még ha kidolgozásuk irodalmi igényű is. S ez akkor is figyelemreméltó, ha Esterházy liberális-konzervatív kultúraképe természeténél fogva értelmiségi kódokat működtet, de egyúttal tud a megteremtendő inkluzivitás demokratikus igényéről és égető szükségességéről is, tud a szolidaritásról. Összességében az engesztelhetetlen munkának ez a garanciát kínáló reménye és biztonsága lesz az, ami az Olvasó legfőbb munícióját adhatja.

S ha már munka, biztonság és muníció. A hetvenöt éves Tandorit köszöntő szövegben ez olvasható: „Ő is azok közé tartozik, akiket a hosszú, munkás, magányos estéken magam elé képzeltem (mit kerteljek, képzelek, se a hosszú, se a munkás, se a magányos nem változott), hogy ők is épp ott ülnek az asztaluknál, ott szöszmötölnek, vagyis baráti ablakok fényei szövik át a várost, vagyis mégsem úgy van egészen, ahogyan érzem, mégsem teljesen egyedül” (612.) Jól tud jönni egy ilyen mondat a pirkadati órákban, amikor a legnagyobb elkeseredettségből lehet leginkább nekiveselkedni. Amikor ezek a szövegek születnek. Ott ülni az egyszemélyes, s így mégis közös fülkefényben, cellában és azílumban, és ezután az sem baj, ha a másik épp, már és még, alszik a galérián, a város másik végén, vagy néhány időzónával odébb. „Mindez nem magányt oldani van, hanem azt elviselni. Mert szeretünk magányosak lenni, de nem szeretünk egyedül lenni.” (55.)

*

„Klimt állítólag azt mondta, amikor Mahler fölszállt, minden bizonnyal Hamburgban, az Amerikába tartó hajóra: „Es ist vorbei”, tehát hogy valami – így, az induló hajóval – el van múlva.” Nekünk, továbbélőknek ideje felnőnünk. Osztozni ebben a magányban, s közben berendezni újra az Esterházy-olvasók és a nem-olvasók országát.