A 2015-ös menekültválság egyik legfontosabb hazai pozitívuma az volt, hogy civilek emberbaráti szeretetből képesek voltak összefogni és hatékonyan segíteni azt a sok százezernyi embert, akik áthaladtak Magyarországon június és október között. A Segítsünk Együtt a Menekülteknek csoport egyik szervezőjeként egészen pontos rálátásom volt az ilyen jellegű tevékenység egészére.
Ma a kormányzati gyűlöletpolitika azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy ezen csoportokat valamiféle külső erők, külső forrásokból szervezték azzal a céllal, hogy minél több ember jusson be illegális bevándorlóként az Európai Unióba. Természetesen erről szó sem volt. A mi csoportunk – hasonlóan a tőlünk függetlenül működő Migration Aid-hez, vagy a szegedi MigSzol-hoz – önkéntes adományokat önkéntes munkával juttatott el a menekültekhez. Elsősorban élelmiszert, meleg ételt és szendvicset, igény esetén ruhát, pokrócot és hálózsákot osztottunk, mindenkoron ügyelve arra, hogy abból a magyar rászorulóknak is jusson. Esetünkben ráadásul ez a munka annak köszönhetően tudott elindulni, hogy hajléktalanokat már korábban is segítettünk, azaz megvolt a szükséges alapinfrastruktúránk.
Ezt azért hangsúlyozom, mert akkor is és azóta is sokan hangoztatták, hogy mi „hazafiatlan” módon magyar rászorulókat nem segítettünk, csak külföldieket.
Miként működtünk pontosan? Mi kikapcsoltuk ebből a rendszerből a közvetlen pénzadományokat. Online táblázatot vezettünk arról, hogy milyen alapanyagokra van szükségünk és arra kértük támogatóinkat, hogy ezeket vásárolják meg online áruházakban és küldjék egyenesen hozzánk. A rendszer szinte tökéletes volt, minden segítő tudta, hogy készpénzt nem fogadunk el, mert az azonnal megkérdőjelezi a kezdeményezés hitelességét. A hazai segítés teljes időszaka alatt így jártunk el, internetes csoportunk tízezer fős lett, rendszeresen legalább százötven ember támogató munkájára számíthattunk. Mi elkészítettük alapanyagokból a melegételt és a szendvicseket, de sok helyen az is jól működött, hogy készételt rendeltek azokra a helyekre, ahol a menekültek hosszabb időn át tartózkodtak, pihentek.
Felfogni is nehéz, hogy mára odáig jutottunk, hogy börtönnel fenyegetheti azt a hatalom, aki egy tál ételt vagy egy szendvicset ad egy éhes embernek – köztük rengeteg gyermeknek is. A vészkorszak legszégyenteljesebb időszakát idézi az a törvény, amely börtönbüntetéssel fenyegeti a segítőket.
Ráadásul olyan törvényi szigorról van szó, amely puszta létével szinte felszólít minket arra, hogy ha úgy adódik, törvénysértő módon segítsünk, mert nincs az a törvény, amely felülírhatja a legmagasabb szintű emberi értékeinket, a társadalmi szolidaritást és a humanizmust.
A mi munkánk élő cáfolata annak is, hogy ez a tevékenység simán megadóztatható. Majd’ egy éven át végeztük ezt a munkát úgy, hogy annak hivatalos keretei nem voltak, mert nem kellett, hogy legyenek. Kit adóztatnak meg egy ilyen helyzetben? Egy-egy embert, vagy mindenkit? Mit tekintenek bevételnek? Ötven kiló leadott adománykenyeret? Feltételezi a jogalkotó, hogy lesz olyan rendőr ebben az országban, aki ha kell, erőszakkal fellép egy segítő ellen, aki szendvicset ad egy gyermeknek? Komolyan gondolják, hogy lesz olyan hatóság, amely képes mindezt forintosítani és behajtani?
Természetesen voltak és vannak civil szervezetek, amelyek segíteni kívánják a menekültek integrációját, ez azonban nem újkeletű dolog. Az elmúlt évtizedekben folyamatosan érkeztek nyomor, háború elől menekülő emberek Magyarországra és jöttek természetesen olyan emberek is, akik a jobb élet lehetőségét keresték. 2015-ig természetes volt, hogy társadalmi integrációjukat civilek is segítik. Többségük azóta is folyamatosan dolgozik, azaz nekik sajnos igenis számolniuk kell azzal, hogy bejövő szűkös támogatásaikat az állam megcsapolja a kitervelt adóval. Ha nem akarják feladni, akkor munkájukat úgy kell végezniük, hogy abból ezt is ki tudják gazdálkodni.
Döbbenet arra gondolni, hogy például háborús övezetből menekült, súlyos poszttraumás stressz szindrómával küzdő gyermekek szakmai segítésére adott pénzből akár egyetlen forintot is képes elvenni valaki.
Mi az ilyen jellegű szervezetek közül a 2015 előtti időszakban a Migráns Szolidaritással működtünk együtt, akik közösségi helyünkön, a Bérkocsis utcában magyar nyelvtanfolyamot tartottak nálunk élő külföldieknek, akiknek csak kisebb része volt ténylegesen menekült. Ez a szervezet például a menekültválság kezdetekor kijelentette, hogy a közvetlen segítségnyújtás, amit mi végeztünk, nem illeszkedik a profiljukba,így a fővárosban abba nem is kapcsolódtak be szervezetileg, de aktivistáikra számíthattunk. Hasonló benyomásom alakult ki a ma bőszen támadott Menedék Migránsokat Segítő Egyesülettel kapcsolatban is. Folyamatban lévő programjaikra koncentráltak, voltak ugyan egyeztetések azzal kapcsolatban, hogy segítenének alapélemiszerek megvásárlásával, de erre végül nem került sor. Hozzájuk hasonlóan alakult a kapcsolatunk az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatala hazai kirendeltségével is: meglátogattak minket, elismerően nyilatkoztak munkánkkal kapcsolatban, de részükről még csak fel sem merült az, hogy beszálljanak abba a válságkezelésbe, amit mi elvégeztünk. Korabeli tájékozatlanságom jól mutatja, hogy többen is azt javasolták, forduljunk az OSI-hoz (Open Society Foundations) segítségért, számomra viszont csak később lett világos, hogy ez Soros Györgyhöz kötődik. Fel is vázoltak számomra egy projektötletet, mely szerint sátras segítőpontot létesíthettünk volna a Köztársaság téren a szervezet támogatásával, amikor azonban kiderült, hogy ezzel kapcsolatban az illetékes hatóságok nem együttműködőek, ez a terv azonnal le is került a napirendről, mert semmiféle törvénytelen akciót nem támogattak. A segítség minimális infrastrukturális feltételeit, folyóvizet és WC-ket a Keletinél és Toi-Toi WC-ket a Köztársaság téren később a főváros biztosított egyébként, velük viszont a Segítsünk Együtt a Menekülteknek csoport nem működött együtt, de erre nem is volt szükségünk.
Látható tehát a gyakorlati tapasztalatok alapján, hogy a menekültek segítése Magyarországon egyáltalán nem valami „sorosista” összeesküvés volt, hanem iskolapéldája a hatékony önszerveződésnek, ahol feltűntek ugyan liberális közszereplők és civil aktivisták is, de szerepük a legtöbb esetben marginális maradt, mivel egy olyan gépezet voltunk, ahol mindenki szorgosan forgó apró fogaskerék volt.
Az akkori segítő civil szerveződések mára átalakultak vagy a legtöbb esetben eltűntek, a támadott és ma is működő szervezetek, amelyek a „migránsadó” célkeresztjében vannak, pedig szinte egyáltalán nem vettek részt a Magyarországon átutazó menekültek segítésében 2015-ben.
Mire hát a felhajtás, ha látható, hogy a börtönnel való fenyegetés és a „migránsadó” értelmetlen butaság, és onnan von el pénzt, ahol minden fillér számít? A válasz sajnos egyszerű.
Nem minket, aktív segítőket céloznak meg igazából, hanem azokat a bizonytalanokat igyekeznek megfélemlíteni, akik vívódnak önmagukkal, mert átérzik ennek a gyűlöletpolitikának az embertelenségét.
Mi a közvetlen segítségnyújtás során nagyon gyakran láttuk, hogy tétova, megdöbbent járókelők egyszercsak közénk léptek és egyik pillanatról a másikra elkötelezett segítők lettek. Mert a gerjesztett gyűlölet legnagyobb ellensége az aktív szolidaritás, a segítségnyújtás. Ettől kell elvenni az emberek kedvét a megfélemlítéssel, mert aki egyszer meglátja az embert a „migránsban”, az soha többé nem fog tudni úgy viszonyulni hozzá, ahogy azt a kormányzati demagógok elvárják.
