A mai nappal új szintre lépett a bankok és a bankok „pórázait” politikai érdekből vagy nemtörődömségből kormányok mosdatása. Akkor, amikor a Magyar Bankszövetség főtitkára a Népszavában kedden megjelent interjújában arról beszél, hogy a devizahitelek adóssághegye alatt görnyedező banki ügyfelek problémái megoldódtak, és az emberek százezreit a létbizonytalanságba sodró kölcsönkonstrukció által meghatározott korszak tulajdonképpen lezárult, a devizás tematika az igazságon túli narratívák „illusztris” társasághoz csatlakozik, amelyben bérelt helye lesz a világszínvonalú egészségügy, a versenyképes gazdaság és a még versenyképesebb magyar futball mellett.
Egy korszak lezártáról beszélni akkor, amikor annak vesztesei kálváriájuk kellős közepén tartanak, ugyanolyan cinikus hozzáállásról tanúskodik, mint a szegény- és nőügyek – és más témák végtelen sorának – vállvonogatós szőnyeg alá söprése.
Akkor, amikor a kilakoltatási moratórium végével naponta hallunk brutális, erőszakos kilakoltatásokról, amelyeknek nem ritkán gyermekes családok is elszenvedői, arról beszélni, hogy egyébként „a devizahiteles ügyfeleknek több mint 90 százaléka összességében jobban járt, mint a forinthitelesek”, nem más, mint érzéketlen szemhunyás a kegyetlenség felett, az is a legkiábrándítóbb fajtából.
Igen, volt aki jobban járt: a Fidesz devizacsomagjával jobban jártak a végtörlesztők és az árfolyamgátasok, miközben a rövidebbet a legkiszolgáltatottabbak, a legnehezebb helyzetben lévők húzták: több tízezren vannak olyanok, akik utcára kerültek, vagy éppen kerülnek, adósságuk és terheik nem csökkentek, maximum forint alapúvá váltak.
Arról beszélni, hogy „egyre kevesebb per van folyamatban”, és a kiszolgáltatottak védelmében „egyre kevesebb ügyvéd hajlandó szakmailag nehezen, jobbára sehogy sem indokolható nézeteket képviselni” nem más, mint azoknak az embereknek a szembe köpése, akikből a bakszektor és a politikai elit segítségre szoruló áldozatok helyett bűnösöket kreált. Akik ma kétségbeesésükben akár fegyverrel vagy a lakásuk felgyújtásával védekeznének a kilakoltatás és az életük munkájával megszerzett ingatlan lefoglalása ellen.
A korszakzárás kimondásával ráhúzni a függönyt a devizahitel intézményének bűzlő maradványaira, sőt azt mondani rá, hogy az tulajdonképpen más hitelekhez képest egy jó dolog volt, a bankszektor részéről több, mint a mundér becsületének védelme. Egyszersmind a mentegetése is annak a politikai elitnek, amely az „első elmúltnyolcév” során először korlátok nélkül rászabadította azt magyar társadalomra, majd a „második elmúltnyolcév” során a saját érdekeinek megfelelően szelektálva egyeseket felszabadított a terhek alól, míg másokat magára hagyott.
Annak a politikai elitnek a védelme, akik az Országházban nem egészen két hete nemet mondtak a kilakoltatások felfüggesztésére, és akik közül ezután Pócs János fideszes parlamenti képviselő széttárta karjait a Tisztelt Ház folyosóján, és azt mondta:
„Minden szempontból el lehetne mondani, hogy lehetne több, lehetne még jobb, de több ezer ember életét és lakását mentettük meg. Ebben a kérdésben elmentünk a falig.”
Ezzel szemben az igazság az, hogy ők nem mentek el a falig. A pajszerrel felfegyverzett végrehajtókat küldték el a károsultak lakásainak faláig.
