Tavaly nyáron nagy vihart kavart a Jobbik, pontosabban az újonnan kiszorított Dúró Dóra felvetése, miszerint el kellene venni a szavazati jogot az iskolázatlan állampolgároktól. Sokak számára ez a felvetés ésszerűnek hangzik: miért kapjon olyasvalaki is beleszólást a közügyekbe, aki például nem tud olvasni, következésképpen nem lehet túl tájékozott a magyar és nemzetközi politika és gazdaság témaköreiben? Nem mintha bármi bajunk lenne ezekkel az emberekkel, de tájékozatlanok lévén kisebb eséllyel hoznak jó döntést, mint mi többiek, akik legalább néha olvasunk híreket. Megállja a helyét ez az érvelés?

Tegyük most félre azokat az ellenvetéseket, hogy egy ilyen korlátozás nagyrészt a cigány lakosságot érintené, hogy ez mit árul el a felvetést szorgalmazó pártról, hogy azt az általános választójogot vonná meg kiszolgáltatott honfitársainktól – pitiáner előítéletek és rövidtávú politikai sikerek reményében -, amiért elődeink hosszú évtizedeken és évszázadokon át küzdöttek. Szigorúan elvi alapon: nem lenne mégis értelme korlátozni azt az általános választójogot? Nem vezetne egy jól kitalált cenzus egy jobban működő demokráciához?

Elvégre a választójog szigorúan véve már most sem általános, hiszen a kiskorúak nem szavazhatnak. Ha az ő esetükben korlátozható a választójog, akkor az iskolázatlanok esetében miért nem? Nos, a kiskorúakat azért szoktuk kizárni a szavazók köréből, mert úgy gondoljuk, hogy még nem képesek önálló, felelős döntéseket hozni. Egy 5 éves nem csak hogy nem szavazhat, de nem vállalhat munkát, nem házasodhat és nem zárjuk börtönbe, ha bűncselekményt követ el.

Nyilvánvalóan az ember valamikor 0-25 éves kora közt autonóm, felelős személlyé válik, és mert nincs egyetlen meghatározott időpillanat, amikor ez bekövetkezik, a társadalomnak egy kvázi „önkényes” határt kell húznia, amely azonban újratárgyalható és újra is tárgyalandó. Az LMP például a választási korhatár csökkentését javasolta 16 évre, ahogy az Ausztriában is történt néhány éve; elvégre, ha a 16 éveseket elég érettnek tartjuk arra, hogy munkát vállaljanak, tehát felelős döntéseket hozzanak, akkor ugyan miért ne szavazhatnának?

Mármost az iskolázatlan emberek önálló, felelős döntéshozók, és nem szorulnak gyámságra, mint a kisgyermekek; ha valaki mégis így gondolja, annak nem csak a szavazati jogot kellene megvonnia tőlük, de azt a jogot is, hogy végrendelkezzenek, vagy önállóan döntsék el, hol szeretnének lakni.

Persze ha valaki ennyire lenézi a nála szerencsétlenebb sorsú honfitársat, lelke rajta, de akkor tessék a gondolatmenetet szigorúan végigvinni.

Csakhogy nem ez az egyetlen és semmi esetre sem a legerősebb érv a szavazati jog korlátozása mellett. Egy eggyel jobb érv nem azt állítja, hogy az iskolázatlanok teljes mértékben képtelenek felelős döntéseket hozni, csupán azt, hogy mikor így tesznek, kevésbé jó döntéseket hoznak, mint iskolázott társaik. Gondoljuk meg: ki fog jobb választásokat hozni az ország politikai vezetését illetően, az, aki írni-olvasni sem tud, vagy az, aki legalább néha olvas híreket?

És mi van, ha mást gondolunk a világról?

A válasz egyáltalán nem olyan magától értetődő, mint ahogy azt ez a látszólag egyszerű kérdés sugallja. Először is, pontosan milyen értelemben hoznak jobb döntéseket az iskolázottabbak? Vegyünk egy egyszerű helyzetet: választanunk kell két politikus közt; az egyikük intézkedései jelentősen növelnék a GDP-t, de súlyosbítanák a társadalmi egyenlőtlenségeket, míg a másiké csökkentenék az egyenlőtlenségeket, de nem növelnék jelentősen a GDP-t. Melyiket kell választanunk, melyik intézkedés jobb? Egyformán iskolázott emberek homlokegyenest ellentmondó állásponton lehetnek ezzel a kérdéssel kapcsolatban attól függően, hogy milyen értékeket vallanak, hogy milyen érdekekkel rendelkeznek, egyszóval: mit tartanak fontosnak.

Ez persze nem jelenti sem azt, hogy minden politikai kérdés értékkérdés és ne volnának „szakmai” problémák, sem azt, hogy minden értékítélet egyformán jogos – virágozzék minden virág. Én magam is úgy gondolom, hogy a két javaslat közül az egyik jobb mint a másik; viszont

könnyen beláthatjuk, hogy attól, hogy valaki érettségizett, netalán diplomát szerzett, még nem lesz képes jobb értékítéleteket hozni, mint mások.

Meglehet, egyesek jobb értékítéleteket hoznak másoknál, de mégis kik ők, és mégis kit jogosítanánk fel arra, hogy kiválassza, kinek az értékítéletei mérvadók és kié nem?

Másodszor, ha úgy véljük, hogy a műveltebbek jobb döntéseket hoznak, akkor miért nem csak a legműveltebbeket hagyjuk szavazni? Ha én diplomásként jobban választok, mint valaki aki csak 8 általánost végzett, akkor nyilván egy doktori fokozattal rendelkező jobban választ, mint én, hát még azok, akik két doktorival rendelkeznek. Úgy tűnik, ez az elv kivezet minket a demokráciából át a technokráciába, melyben a politikai hatalmat egy szűk szellemi oligarchia birtokolja.

Erre a kihívásra azonban meg lehet felelni: mondhatjuk, hogy a demokráciát éppen megtartanánk, nekünk csak azokkal van bajunk, akik úgyszólván „közveszélyesen tájékozatlanok”. Egy példa: minden szívsebész különböző tudással és képességekkel rendelkezik; aki 20 éve van a szakmában többet tud, mint aki 2 éve. Viszont egy bizonyos küszöböt mindannyiuknak meg kell ugrania, különben életveszélyes dolgokat művelhetnének.

Gondolhatjuk, hogy a tájékozottság tekintetében is megszabhatunk egy ilyen küszöbhatárt, ami alatt közveszélyes lenne demokratikus jogokkal felruházni polgártársainkat, hiszen megfontolatlan döntéseikkel az egész közösséget veszélybe sodorhatják, például népszerű de zsarnoki vagy ésszerűtlen politikát folytató vezetőket választanának meg.

Van azonban egy lényeges különbség a szívsebész és a választópolgár közt. A szívsebész esetén viszonylag egyértelmű, kik számítanak sikeresnek és kik az életveszélyesek. Akinek a keze alatt a beteg meghal, vagy károsodást szenved, veszélyes – akinél felgyógyul, nem az. A politikai kérdések esetén azonban nem egyértelmű, hogy mely döntések, választások jobbak másoknál. Gondoljunk a fenti példára: a gazdasági növekedés vagy az egyenlőtlenségek csökkentése jobb?

A társadalom megosztott e kérdésben, nem csak értékek, de érdekek mentén is: akik profitálnak a társadalmi egyenlőtlenségekből, azoknak más intézkedéseket, vezetőket áll érdekükben jóként, ésszerűként, igazságosként feltüntetni, mint a társadalmi egyenlőtlenség veszteseinek.

Ki tehet igazságot köztük, ki állapíthatja meg, hogy mennyi iskolázottság, műveltség, miféle értékítéletek kellenek ahhoz, hogy valaki teljes jogú választópolgár legyen, és kiket kell kizárni a közügyek alakításából?

Semmit rólunk nélkülünk

Ez elvezet minket a választójog korlátozása elleni legerősebb érvhez. A cenzus pártolói egész egyszerűen félreértik, hogy mire való a demokrácia. Úgy gondolják, hogy a demokrácia a társadalmi fejtörők megoldásának egy módszere, amelybe mintegy „több szem többet lát”-alapon kell bevonni a lakosságot. Hogyan oldjuk meg a szegénységet, az egészségügy problémáit, az oktatást? Nos, dugjuk össze a fejünket – persze, csak akik elég okosak ahhoz, hogy érdemileg hozzájáruljanak a megoldáshoz; a marketing értekezletre sem hívjuk be a takarítót – és biztosan megtaláljuk a helyes megoldást.

Csakhogy

a demokrácia nem arra a kérdésre ad választ, hogy „hogyan találjuk meg a helyes megoldást?”, hanem arra, „ki dönti el, hogy melyik megoldás számít helyesnek?”. A demokrácia kérdése nem az: GDP növelő vagy egyenlősítő ország legyünk?; hanem az: kinek juttassuk a hatalmat, hogy eldöntse, melyik ország leszünk? A demokrácia válasza: mindenkinek.

Éspedig nem azért, mert mindannyian egyformán jó politikai döntéseket hozunk, vagy mert minden álláspont egyformán érvényes, hanem azért, mert mindannyiunknak alapvető érdeke fűződik hozzá, hogy alakítsa a közös társadalmi valóságunkat, amely a saját életünk körülményeit is meghatározza, és ha ezt egyesek esetében elismerjük, akkor semmi okunk rá, hogy mások esetében, akik ugyanúgy részesei ennek a közös társadalmi valóságnak, ne ismerjük el – hisz mindannyiunk érdekei ugyanannyira számítanak.

A demokratának nem kell azt gondolnia, hogy minden politikai álláspont egyformán helyes. Nyugodtan elismerheti, hogy egyesek rosszabb döntéseket hoznak, mint mások – bár hogy ez iskolázottságtól függ-e, az erősen kérdéses. Ám ennek ellenére is fenntartja, hogy mindannyiunknak joga van beleszólni a közügyekbe, hiszen azok mindannyiunk életére hatással vannak. A közügyekről szóló döntések rólunk szólnak, mindannyiunkról, az iskolázottakról és az iskolázatlanokról is; ami pedig rólunk szól, arról nem hozhatnak döntést nélkülünk.

Vegyünk egy példát: öten pizzát rendelünk. Én köztudottan mindig articsókás pizzát szeretnék rendelni, amit senki nem szeret. Jogos lenne ekkor, ha engem meg se kérdeznének, hogy milyen pizzát szeretnék, de elvárnák, hogy kifizessem a pizza árának egyötödét? Nem lenne az, hiszen a szóban forgó pizzából én is enni fogok, semmivel sem kevésbé vagyok tagja a pizzaevők közösségének, mint a másik négy, akiket velem szemben megkérdeztek, hogy milyen pizzát szeretnének.

Ez nem azt jelenti, hogy muszáj articsókás pizzát rendelni, nagyon is meglehet, hogy a közös megbeszélés során az én javaslatom elbukik, leszavazzák, ám a jogom, hogy beleszóljak, alakítsam a döntést tiszteletben volt tartva, és ezek után a pizzázók közössége joggal várja el tőlem, hogy alávessem magam a közös döntésnek, kifizessem a pizza árának rám eső részét és elfogadjam, hogy szalámis pizzát rendelünk, nem articsókásat.

Nem azért kell mindannyiunknak megadni a választójogot, mert mindannyian ugyanolyan jó politikai döntéseket hozunk, hanem azért, mert

ez alapvető feltétele annak, hogy elismerjük egymást mint politikai közösségünk teljes értékű tagjait, akiktől joggal várhatjuk el, hogy alávessék magukat a társadalmi normáknak, kivegyék a részüket a közteherviselésből, cserébe azért, nekik maguknak is beleszólásuk volt abba, hogy miféle társadalmi normák és miféle közteherviselés fog megvalósulni ebben a társadalomban.

Ha a társadalmi együttélés feltételeit egy kiválasztott csoport – iskolázottak, gazdagok stb. – szabja meg, akkor azoknak, akik nem e csoport tagjai, mi okuk lenne elismerni azokat és alávetni magukat nekik? Eleve mi jogosít fel valaki mást, hogy az én életemet érintő alapvető ügyekről – mennyit fogok adózni, ha megbetegszem, hol és hogyan látnak el stb. – az én beleegyezésem nélkül döntsön? És ugyan mi biztosítja, hogy a kiválasztott csoport ezt a hatalmat – minden tájékozottsága ellenére – a közérdek és nem a saját érdekei érvényesítésére használja fel? Ugyan miért bízzanak az iskolázatlanok abban, hogy az iskolázottak majd az ő érdekükben is cselekszenek?

Persze dönthetek úgy, hogy a nálam felkészültebbek, tájékozottabbak tanácsára hallgatok, az ő szempontjaikat teszem a magamévá, ám a döntés akkor is az enyém kell, hogy legyen, másként sem az nincs elismerve, hogy teljes értékű, önálló személy, sem az, hogy a társadalom teljes értékű tagja vagyok. Márpedig ekkor a társadalom számomra nem más mint idegen, elnyomó hatalom, amelyhez pontosan annyi közöm van, mint egy megszálló országhoz. A demokratikus jogok megvonása megbontja a társadalom szövetét, a társadalom tagjait idegenné, a hatalmat zsarnokivá teszi.

Összességében érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon az-e a legnagyobb probléma ma Magyarországon, hogy az embereknek, különösen a szegényeknek és iskolázatlanoknak túl sok beleszólása van a hatalomba vagy az, hogy túl kevés?

Magyarország legszegényebb régióiban már így is politikai apátia uralkodik – ahogy az országban általában is. Az emberek leginkább nem vesznek részt a politikában, így képviselőiknek és vezetőiknek nem kell tekintettel lenni rájuk, nem kell attól tartaniuk, hogy ha felelőtlenül vagy a közérdekkel szemben járnak el, a nép leváltja őket. Csakugyan úgy akarjuk megoldani ezt a problémát, hogy az embereket nyíltan kizárjuk a demokratikus döntéshozatalból, hogy a politikusok még kevésbé legyenek elszámoltathatók?

Ha pedig valaki úgy gondolja, hogy a szegénység és az iskolázatlanság kiszolgáltatottá és ezért könnyen befolyásolhatóvá teszi a választókat, akkor miért nem az oktatás fejlesztését és a szegénység felszámolását támogatja? Meglehetősen kétséges, hogy bármiféle társadalmi problémára a társadalom szétszakítása, a hátrányos helyzetűek kizárása és hátrahagyása a megoldás.

Visszatérve tehát eredeti kérdésünkre: vajon egy jól kitalált cenzus elvezethetne-e egy jobban működő demokráciához? A válasz: nem. A demokrácia akkor működik jól, ha mindenkinek, akinek a közügyek alakulása alapvetően befolyásolja az életét, beleszólást enged ezekbe a közügyekbe. A demokrácia kérdése, hogy kinek juttatunk hatalmat arra, hogy alakítsa a társadalmi együttélés feltételeit, amelynek ő maga is része; válasza az: mindenkinek, mert csak így biztosítható, hogy a társadalom elvárásai az egyének felé jogosak legyenek, csak így ismerhetünk el mindenkit mint a társadalom teljes jogú, egyenértékű tagját.

Az írás az eredetileg a Kettős Mérce blogon 2017. 08. 13-án megjelent szöveg enyhén szerkesztett változata.