A múlt héten elhunyt Nyers Rezső és az általa megszervezett „reformközgazdász” világ a magyarországi balliberális gondolkodásmód egyik legfontosabb előzménye volt. Azt, hogy a rendszerváltás baloldali értelmiségének nagy része a piaci folyamatokra máig mint természettudományos törvényekre tekint, és ezáltal minden más szakpolitikát csak ennek alárendelve tud elképzelni, a Nyers által koordinált új gazdasági mechanizmus alapozta meg. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon az értelmiség egy széles körében megkérdőjelezhetetlenné vált a közgazdaságtannak a piaci folyamatok védelmére való leszűkítése, valamint az ennek jegyében cselekvő szakértői kormányok aktív támogatása.

Nyers Rezső, a reformközgazdász

Múlt szombaton, 95 évesen hunyt el Nyers Rezső, aki kétségtelenül az egyik legfontosabb alakja volt a Kádár-korszaknak. Abba a generációba tartozott, amelynek politikai pályafutása átívelt a szocializmus teljes negyven évén. Már 1945 előtt részt vett a szociáldemokrata mozgalomban, 1989 után pedig ő lett az akkor újonnan megszerveződött Magyar Szocialista Párt első elnöke. Az államszocializmus megszervezése a kezdeti években szakértőhiánnyal küzdött, így a húszas éveiben járó generáció hamar államtitkári és miniszteri pozíciókban találta magát. A végig szociáldemokrata Nyers kezdetben a mezőgazdaság fejlesztésével foglalkozott, karrierjében a nagy ugrást azonban az hozta meg, amikor rövid idejű pénzügyminiszterségét követően 1962-ben kinevezték az állampárt Központi Bizottságának gazdasági kérdésekért felelős titkárává. Ez jelentette akkoriban a legfontosabb gazdaságirányítási pozíciót az országban.

Nyers, aki egy rendkívül megnyerő, művelt, integratív személy volt,

a KB titkáraként egy informális gazdaságpolitikai fórumot szervezett maga köré, ahol heti rendszerességgel egyeztetett a korszak legfőbb gazdaságpolitikusaival, közgazdászaival. Az így kialakított tapasztalatok alapján 1964 végétől több mint száz közgazdász bevonásával előkészítette az 1968-ban elindított új gazdasági mechanizmust.

Nyers személyiségéről vélhetőleg sok elismerő írás fog születni a napokban, kétségtelenül rászolgált. Jelen írás azonban munkásságának legfőbb eredményét, az új gazdasági mechanizmust és a köré szerveződő ún. reformközgazdászokat és szakértelmiséget kívánja kritikailag értékelni.

Mi is volt az új gazdasági mechanizmus?

Az új gazdasági mechanizmust több év előkészületet követően 1968-ban indították el. A reformcsomag célja a teljes gazdasági intézményrendszer átszervezése volt egy erősen piacorientált irányba. A tervutasításos rendszert egyedülálló módon a szocialista blokkban eltörölték, a vállalatok önállóságát megnövelték, az árak egy jelentős részét liberalizálták, részben a globális kereslet és kínálathoz való alkalmazkodás növelése érdekében.

Bár a hatvanas évek közepén a legtöbb szocialista ország elmozdult egy liberalizáltabb irányba, gazdasági szempontból Magyarország volt a legradikálisabb. Ugyanakkor, szemben a csehszlovák iránnyal, ahol a reformok a politikai intézményrendszer átalakításába csaptak át – amelynek a vége a prágai tavasz leverése lett –, Magyarországon mindez végig tabu maradt.

Hasonlóan ahhoz, ahogy ma éles gazdasági irányváltás nem lehetséges az Európai Unió megváltozása nélkül, ugyanez volt a helyzet akkoriban is, csak akkor a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa jelentette a viszonyítási pontot. A KGST egy importhelyettesítő iparosításhoz jelentett együttműködést. Egyrészt a szocialista nemzetközi munkamegosztás keretében kívánták az országok szakosodását meghatározni, másrészt piacot is nyújtott az egyes termékeknek. Így egy nemzetgazdasági reform legfontosabb alapját a KGST átalakítása jelentette volna, és ezen a fronton nagy erőfeszítéseket is tett a magyar gazdaságpolitika: egy ténylegesen konvertibilis közös devizában kereskedő szabadkereskedelmi övezetté akarták alakítani a KGST-t és a reformok elindulásakor úgy is tűnt, hogy ennek megvalósulására reális esély van.

Miért akart Magyarország liberalizálni?

A magyar politika liberalizációs törekvéseit nem mint egy univerzálisan kívánt célt, hanem az ország globális kapitalizmusban betöltött aktuális pozíciója alapján érdemes megítélni. Egyrészt Magyarország a KGST-n belül egy híd-szerepet töltött be. Konvertibilis devizáért hozott be árut nyugatról, amelyek révén olyan eszközöket gyártott le, amelyeket a KGST-piacra nem konvertibilis devizáért tovább értékesített. A rendszer fenntartásához azonban konvertibilis devizára volt szüksége. Így azontúl, hogy célja volt növekvő mértékben a nyugati piacra termelni, a szocialista blokkból beszerzett, kedvezményes árú energiahordozókat, nyersanyagokat tovább dolgozott formában már piaci áron, konvertibilis devizáért értékesítette tovább. A két irányból nyitott pozíció elég sérülékeny volt, miközben a KGST egészének is érdeke volt, hogy a nyugati fejlett technológia beáramoljon a szocialista blokkba.

A hatvanas évek ráadásul történelmileg rendkívül kedvező gazdasági feltételeket biztosított Magyarországnak. A globális tőkés gazdasági ciklus még felfelé futott, de már látszódtak az évtized végén kirajzolódó túltermelési válság jelei. Ez elsősorban a nyugati cégek szempontjából új piacok minél gyorsabb megszerzését jelentette. A beruházási cikkek korabeli piaca telítődött, és a globális Dél országai többnyire nem rendelkeztek még olyan gyártási és infrastrukturális háttérrel, hogy azokat ott értékesíthessék. Így a nyugat-európai cégek érdekeltté váltak a kelet-európai kereskedelemben és a korábbi embargós eszközök körének szűkítésében. A kelet-nyugat kereskedelem erősítése mellett szólt, hogy a magyarországi termékek árai – részben a nyugati túltermelés miatt is – kedvezően alakultak: a magyar áruk cserearánya folyamatosan javult, azaz egy egység magyar áruért egyre több egység külföldi árut lehetett vásárolni. Mindezek a körülmények ráerősítettek arra, hogy a korabeli közgazdászok, az ún. reformerek, fokozatosan elköteleződtek a liberalizáció mellett.

A szakértelmiség mint a reformerek szövetségese

A történelemkönyvek hajlamosak az ország egészére mint egy egységes érdekkel rendelkező masszára gondolni. Ugyanakkor nincs az a politika, amely mindenkinek az érdekét egyszerre tudná szolgálni. Így az új gazdasági mechanizmus értékelése is erősen megosztott volt akkoriban. A támogatói oldal egy bő tíz év alatt kiépült, laza szövetségi rendszer volt. A magját azok jelentették, akikre Nagy Imre első kormánya támaszkodott 1953–55-ben. Ekkor történt ugyanis, hogy a szakértelmiség számára megnyílt a tér a kormányzati politika befolyásolására, valamint a mezőgazdaságot, amelyből addig csak a pénzt vonták ki az iparosítás finanszírozása érdekében, elkezdték átalakítani, támogatni. Ezzel párhuzamosan létrejöttek a közgazdaságtan fontos műhelyei, fórumai.

Az ötvenes évek közepén még ugyan megosztottak voltak a közgazdászok a követendő gazdaságpolitika irányában, azonban már ekkor elkezdett kialakulni egy szemlélet, amely a hatvanas évekre válik dominánssá. A politikát a szakértelmiségnek, a gazdaságpolitikát a közgazdászoknak kell irányítania. Ezt fejezi ki a „gazdasági mechanizmus” is.

A gazdaság a fogalom szerint nem elsősorban politikai kérdés, hanem egy gépezet, amelyet a tudomány mérnökeinek kell működtetni.

Nem véletlenül merült fel újra és újra a vita, hogy a gazdaságpolitikát vagy a gazdasági mechanizmust kell újragondolni. Azoknak a közgazdászoknak, akiket 1956-ot követően revizionistának bélyegeztek és háttérbe szorítottak, és már egyszer megégették magukat politikai vitákban, védettebb és szabadabb keretet jelentett a gazdaságirányítást a politika hatásköréből kivonó koncepció.

Minderre azonban a hatvanas évek elejéig várni kellett. Ekkorra ugyanis komoly államadósság halmozódott fel, miközben a mezőgazdasági termelésben ismételten feszültségek jelentkeztek. Ekkor lesz Nyers Rezső KB-titkár, aki részben agrárfejlesztési múltja miatt az agrárlobbi támogatását is élvezte. Az általa elindított liberalizáló gazdaságpolitikához és a szakértők döntéshozatalba való integrálásához jól kapcsolódott a tudomány- és kultúrpolitikáért felelős Aczél György liberalizmusa, aki a korábbi időszakokhoz képest jóval nagyobb tudományos és művészeti szabadságot biztosított az értelmiségnek.

Reformellenzék

A liberalizáló reformnak azonban több kritikusa volt. Egyrészt a piaci reformok megnövelték a jövedelemegyenlőtlenségeket, növelték az inflációs kockázatokat, ráadásul az agrárlobbi tevékenységének következtében az ipari munkások jövedelme egy ponton túl elmaradt az agráriumban élőkhöz képest. A reformerek nagy része végig ellenségesen figyelte az ipari vállalatokat, mivel többségük liberalizáció helyett protekcionista intézkedéseket támogatott volna. A reformerek mindenáron ki akarták szélesíteni a verseny hatókörét, és mivel a szocialista vállalatok gyakran monopol pozícióban voltak, a versenyt az import beengedésével akarták előmozdítani.

Az iparkritikus reformerekkel szemben a vállalatok menedzsmentje és a szakszervezeti munkásság együtt lépett fel. A reformerellenes irányvonalat az akkori három ipari minisztérium, valamint a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) közösen támogatta. Mivel a szakértelmiség gyakran a párttagok ellenében vált domináns politikai szereplővé, ezért a Párton belül egyre erősödött az értelmiségellenes hangulat (mindezt elsősorban Komócsin Zoltán és Biszku Béla képviselte).

A reformereket azonban az értelmiség egy része is kritikával fogadta.

A marxista társadalomtudományok és filozófia megújítására törekvő kutatók (pl. Hegedűs András, Kis János) a kapitalista viszonyok megjelenésétől és a technokrácia térnyerésétől óvtak. A népi író Veres Péter pedig az individualizáció és az anyagi jólét hajszolásának veszélyeire figyelmeztetett.

A fenti csoportok között azonban nem alakult ki szövetségi rendszer, mivel az általuk képviselt érdekeket senki nem próbálta és nem is akarta összehangolni. A reform ellenzői legalább annyira voltak kritikusak egymással szemben, mint az új gazdasági mechanizmussal szemben.

A magyar balliberális értelmiség létrejötte

A reformpárti tábor azonban olyan erős szövetségi-ideológiai kapcsolathálót épített ki, amely a rendszerváltást követő évtizedeket is meghatározta. Egyrészt megteremtődött a liberális, piacpárti közgazdászok újratermelésének lehetősége. Miután a vezető közgazdászok meghatározó része liberális, piacpárti közgazdász volt, az egyetemeken is sok diák erre a tudásra volt kíváncsi, minden mást – többek között a marxizmust is – elavultnak tekintettek. Bár ennek korlátot szabott, hogy az egyetemeken külsős tanárok nem tarthattak órát. Ezt az űrt az új gazdasági mechanizmus szellemében frissen létrejött Rajk László Szakkollégium be tudta tölteni, mivel arra nem vonatkozott a külső korlát.

Miután a reformerek körében a liberalizáló, piacbarát tudást tekintették az egyetlen lehetséges közgazdasági tudásnak, azaz ezt nem értékrendi, hanem tudományos kérdésnek tekintették, így az amúgy magukat gyakran kommunistának való közgazdászok újraértelmezték saját baloldaliságukat. Ebből a szempontból a leglátványosabb Nagy Tamás pályája volt, aki másodmagával fordította le Marx Tőkéjét, és az új gazdasági mechanizmust szakmailag előkészítő csapat vezetője is volt egyben.

Másrészt saját pozíciójánál fogva a tudomány értékeit mindennél előrébb helyező szakértelmiség, a közgazdászokhoz hasonlóan, egyszerre őrizte meg baloldali értékrendjét, miközben „tudományos alapon” minden szakpolitika fölé emelte a piac csöppet sem baloldali szabályozó rendszerét. Márpedig ebben a kérdésben a közgazdaságtan kérlelhetetlen volt. A világ összes területén versenyt előíró diszciplína ugyanis egyedül csak a saját berkein belül nem tűrte meg a versenyt, és minden kihívóját, a tudománytalanság jegyében – mind Magyarországon, mind nemzetközileg – kiszorított. Így végül minden rivalizáló elmélet marginalizálódott és ténylegesen a legkidolgozottabb tudássá a piacpárti doktrína vált. Az aczéli kultúrpolitika által a liberalizálás más fajta előnyeit élvező értelmiség pedig ezt kritikátlanul és megkérdőjelezhetetlenül elfogadta.

A liberalizálás átmeneti megtorpanása

Az 1968-ban elindított lépéseket a reformerek kezdetektől fogva csak egy nagyobb csomag első lépésének tekintették. Ezt követően a korábbinál is radikálisabb liberalizációt készítettek elő, melynek tervezete 1972 nyarára készült el és 1975-re tervezték bevezetni. Ugyanakkor a hetvenes évek fordulójára a világgazdasági, geopolitikai és hazai körülmények is megváltoztak. A hatvanas évek végére tehető a globális kapitalizmus túltermelési válsága, 1971-ben összeomlott a rögzített árfolyamokat biztosító Bretton Woods-i rendszer, valamint 1973-ban az olajárrobbanás következtében a magyar exporttermékek importhoz viszonyított relatív ára (cserearánya) bezuhan, és onnantól kezdve folyamatosan tovább romlik.

A csehszlovák reformok az 1968-as prágai tavaszhoz vezettek, amelyet követően a kelet-európai reformok megítélése a szocialista táboron belül – beleértve a koszigini szovjet reformot is – borúsabbá vált. Végezetül a magyar reformok inflációt hoztak magukkal, valamint növelték a jövedelemegyenlőtlenséget, ez pedig a társadalom széles körében tette népszerűtlenné. Mindez megerősítette az ún. „munkásellenzéket”, a folyamat a további reformok megállításához vezetett. Bár 1968 óta a háttérben jelen voltak a kritikák, de azt, hogy a magyar vezetésben változások lesznek, a moszkvai pártsajtónak, a Pravdának egy 1972 augusztusi cikke jelezte előre nyilvánosan.

1974-re így két lépésben a teljes liberalizáló politikai gárdát kitették a vezetőségből.

A munkásérdekekre hivatkozó, pártfőiskolán végzett, értelmiségellenes Komócsin és Biszku előretörését Nyerssel és Aczéllal szemben az értelmiség úgy élte meg, mintha ma Németh Szilárd szállna bele két lábbal Bajnai Gordonba.

Ráadásul nem csak a politikai vezetőséget vették elő, hanem minden fronton elszámoltatást tartottak. Még a reformmal kritikus baloldali értelmiséget is elszámoltatták, mert azok részben a Párttal, részben a Párt ideológiájával is kritikusak voltak. Ekkor kényszerül kivándorlásra többek között Szelényi Iván és Heller Ágnes, valamint kizárják a hazai kutatói életből a későbbi demokratikus ellenzék magját.

Az ezt követő évek értelmezésének két fő olvasata van. Az egyik szerint visszafordították a reformokat, és ez válsághoz vezetett, amelynek következtében még radikálisabb reformokra és megszorításokra volt szükség. A másik értelmezés szerint azonban a reformoktól függetlenül jött létre az adósságválság, amely a nyolcvanas évek gazdasági visszaeséséhez vezetett. Jelen írás szerzője az utóbbi nézetet fogadja el, részben mivel az 1968-as reformcsomag legtöbb intézkedése érvényben maradt, részben azért, mert az eladósodást az olyan külső és belső körülmények határozták meg, amelyek a fenti folyamattól függetlenek. Tegyük hozzá, hogy a korabeli elemzőknek nem is álltak rendelkezésére olyan adatok az akkori eladósodásról, mint amilyenek a kortársaknak. Jelen írásnak ez azonban nem témája, erről lásd: Éber et al. 2014^[1] és Éber 2014^[2].

A szocialista „szakértői kormány”

Mindenestre az 1974-et követő populista politika vitatható eredményei és értelmiségellenes hozzáállása jelentősen meghatározta az értelmiség hitét a szakértői kormányzásban, amelyet a gazdasági mechanizmus éveit végigkísérő Fock-kormány képviselt. Ugyanakkor

a szakértői kormányzás fogalma azóta is két dimenziót súlyosan összemos, amikor egyszerre szólal fel a szakértőiség és a politikamentesség jegyében.

Ugyanakkor, mint az új gazdasági mechanizmusnál is láthattuk, nincs politikamentes gazdaságirányítás, hiszen minden intézkedés valakinek az érdekeit támogatja, mások érdekeit pedig sérti. Tehát az első kérdés mindig az, hogy kinek az érdekeit képviseli a politika, és ezt követően merül fel, hogy ezt szakértői alapon hogyan lehet megvalósítani. Az apolitikusságra való hivatkozás csak elrejti az első kérdést. Elméletileg elképzelhető, hogy a döntéshozókat tényleg nem érdekli, hogy kinek az érdekeit képviselik, de ettől még tévedés lenne azt gondolni, hogy az a társadalomtudományi apparátus (még ha matematizált is), amelyet a szakpolitikai döntéseknél felhasználnak, ne tükrözne vissza egy ideológiai állásfoglalást, gazdasági érdeket.

Mindemiatt a szakértői kormányzás jellegzetessége, hogy miután a döntéshozók gyakran tényleg elhiszik, hogy tudományosan kormányoznak, ezért az emberek éretlenségének tudják be, ha nem támogatják az érdekeiket sértő politikát.

Ez a mentalitás a reformerek körében is elterjedt volt. Számos visszaemlékezésben kerül elő a kérdés, hogy jobban meg kellett volna értetni az emberekkel, hogy a piacorientált liberalizálás az egyetlen helyes gazdaságpolitikai döntés, és ennek a költségeit el kell viselni.

Globális kitekintés

Jelen írásban az új gazdasági mechanizmust mint a magyar balliberális gondolkodásmód és a szakértői kormányba vetett bizalom előzményét mutattam be. Mindez azonban integráltan illeszkedik a globális kapitalizmus történetébe. Az importhelyettesítő gazdaságok kiszakadási törekvéseinek nehézségeibe, amelyek a félperiférián végül egy exportvezérelt neoliberális gazdaságpolitikához vezettek a nyolcvanas évek végére^[3].

Ami kelet-európai szemmel a szocializmus bukása, az globálisan a termelés fragmentálásával és a nemzetközi kereskedelem ezzel együtt járó bővülésével létrejött új munkamegosztás volt.

Kelet-Európa mellett ugyanis Latin-Amerika, Dél- és Kelet-Ázsia gazdasága is radikálisan liberalizálódott, a félperiféria országainak nagy része pedig szabadkereskedelmi övezetekben kapcsolódott a regionális centrumokhoz (lásd pl. EU és NAFTA), részben globálisan is újraszervezte a kereskedelmet (WTO).

Ez a történet azonban 50 évvel az új gazdasági mechanizmus után mind Magyarországon, mind globálisan kimerül, és a 2008-as válság óta a globális kapitalizmus újraszervezéséért való küzdelmet látjuk, hol a korábbinál is nagyobb szabadkereskedelmi övezetek megszervezésében (pl. TTIP, TPP), hol protekcionista megnyilvánulásokban (pl. kereskedelmi háborúk). Ahogy Nyers aktív politikusi munkássága a szocializmust, addig tényleges élete egy teljes gazdasági ciklust átölelt: az 1929/33-as világválságot, a háború pusztítását és az azt követő fellendülést, majd az 1970-es évek óta tartó hosszú leívelést egészen a mostani válságig. Amennyire ezt a folyamatot Kelet-Európából alakítani lehetett, annyira Nyers ezt megtette. Bárhogy is folytatódjon a tőkés viszonyok átalakításáért folyó harc, az már nélküle fog megtörténni.

Kép: Gödöllői Agrártudományi Egyetem (ma Szent István Egyetem) a Gépészmérnöki Kar aulája, 1970 k. Nyers Rezső beszél a megyei pártértekezleten. / Fotó: Fortepan