Ötven évvel ezelőtt, 1968 június 27-én jelent meg a Literární listy prágai irodalmi folyóirat címoldalán a „Prágai tavasz” néven elhíresült csehszlovák politikai reform-sorozat célkitűzéseinek summázata, a Ludvík Vaculík által írt Kétezer szó.
Háttér
A világháború utáni optimizmus Csehszlovákiában is hamar megtört a sztálinista rendszer elnyomó politikája miatt. A gazdaság rossz állapota, a koncepciós perek, a sajtó- és szólásszabadság extrém korlátozása, valamint a megoldatlan cseh-szlovák ellentétek már az ’50-es évekre általános elégedetlenséget szültek.
Alexander Dubček 1968 januárjában váltotta Antonín Novotný-t a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkári székében. Az ortodox kommunista Novotný-t így egy reformista szellemiségű vezető követte, és Dubček nagy lendülettel neki is látott a reformfolyamatok elindításának. A csoportjával helyeztette szabadlábra a koncepciós perek által bebörtönzött politikai foglyokat, a cenzúrát két hónapon belül megszüntette, majd április elején jelentős részben keresztülvitte reformpolitikai célkitűzéseit a CSKP Központi Bizottságán – megszületett az intézmények demokratizálását, a szigorú tervgazdaság enyhítését és a a föderatív államformát megalkotó Akcióprogram.
Kétezer szó
A tavaszi lendület azonban nyár elejére némileg kifulladni látszott. A Moszkva-barát ortodox kommunisták egyre csak húzták az időt, tudva, hogy az nekik dolgozik. Hosszútávon arra fociztak, hogy egyrészt a Varsói Szerződés államai előbb-utóbb úgyis beleavatkoznak a folyamatokba, másrészt a csehszlovák társadalom körében is lankadni fog az érdeklődés, és Dubček esetleg veszít töretlen népszerűségéből. Ennek a törekvésnek az eszköze volt a Csehszlovák Kommunista Párt XIV. Kongresszusa összehívásának halogatása, „alapos előkészületek szükségességére” hivatkozva.
Ezen a ponton érezték úgy prágai értelmiségiek és munkások, hogy a pillanatnyi kegyelmi állapotot kihasználva a sajtószabadság terén, megjelentetik a sztálinizmus és a csehszlovák kommunisták bűneit pellengérre állító, a tavaszi reformok szükségességét és eredményeit összegző és méltató, valamint állampolgári politikai cselekvésekre buzdító kiáltványukat.
Az esszé érzékletesen mutatta be az állam és a pártapparátus teljes összefonódását, és rámutatott ennek visszahatásaira is a rendszer hatékonyságára: „A párt a vezetés elhibázott irányvonala miatt politikai pártból és eszmei szövetségből hatalmi szervezetté változott át, amely rendkívül vonzóvá lett a hatalomra éhes egoisták, a számítgató gyávák és a rossz lelkiismeretű emberek számára.”; „A parlament leszokott a tárgyalásról, a kormány a kormányzásról, az igazgatók az igazgatásról.”
Bár az írás végig kemény hangon nyilatkozik az előző pártvezetés irányvonaláról, a munkásság helyzetét taglalva olyan, a moszkovita rendszer számára még inkább fájdalmas megállapítások is elhangoznak benne, mint hogy „különösen jól tudják a munkások, hogy a munkásság a gyakorlatban nem döntött semmiről. ”
A politikai elemzés mellett fontos mozgósítási célja is volt a szövegnek. Miután megállapította, hogy a párton belüli ellenzék mindent el fog követni annak érdekében, hogy a jelenlegi reformfolyamatokat megállítsák („Fogadjunk azonban, hogy kedves ellenfeleink lemondanak a nyári pihenésről, mozgósítani fogják a nekik elkötelezett embereket, s már most azon lesznek, hogy békés karácsonyi ünnepeket biztosítsanak maguknak.”), érintve az állampolgári méltóság megőrzésének szükségességét, valamint az általában vett utcai erőszak kerülését, elmerészkedik egészen a fennálló politikai vezetés akár fegyveres támogatásáig is, külső beavatkozás esetén („A kormányunknak tudtára adhatjuk, hogy akár fegyveresen is felsorakozunk mögötte, amíg azt teszi, amire megbízást adtunk neki”).
Erre a beavatkozásra, mint tudjuk, sajnos nem egész két hónappal később sor is került, amikor a Varsói Szerződés tagállamai közül – a szovjetek mellett – lengyel, magyar, kelet-német és bolgár csapatok is inváziót kezdtek Csehszlovákia ellen, és fegyverrel kényszerítették annak vezetőit lemondásra, és az egész reformfolyamat visszafordult.
„Ez a tavasz éppen véget ért, s már nem tér vissza. Télen majd mindent megtudunk.”
A tél végül eljött, de az esszé végső soron hozzájárult később a ’77-es Charta megszületéséhez, és a csehszlovák ellenzékiség megmaradásához.
